címu kötete. Dahlhaus a modern zenetudomány megkerülhetetlen figurája, és az egy-egy területet önmaguknak kijelölo tudósok (mint például Christoph Wolff) tökéletes ellenpontja. Sommásan mondva, Dahlhaus volt minden, csak operaházi díszletmunkás nem. Mert hogy dolgozott akadémikus muzikológusként éppúgy, mint az új zene propagátoraként, mialatt életmuvének Wagner talán fohosévé vált, emellett a zenei hermeneutika Gadamerhez hasonlítható atyamestere volt. Ennek okán volt épp elég baja az akadémiai körökkel. Azonban az idok során, bár csak hatvan év adatott neki, a modern zenetudományi és zeneesztétikai irodalom doyenje lett. Néhány hónappal ezelott e hasábokon írtam a Mi a zene? címu Eggebrechttel közösen írt esszékötetérol. Most a második Dahlhaus-kötet is megjelent magyarul. Ami az elozo kötet Dahlhaus által jegyzett írásaira, úgy erre az újra is igaz, hogy nagy anyagot megmozgatva, a csapongó gondolatmeneteket sem kerülve, alapveto zenei kérdésre keresi a választ. Ebben az esetben az abszolút zene eszméjének létrejöttére. Ez azért sem csekély vállalkozás, mert manapság is, ha a zene szót hallják a közönség soraiból nem kevesen, akkor a szonorikus élményben való elmerülésre, a hangszeres zene metafizikai magaslatokba emelo varázsára gondolnak. Ez a hétköznapi tapasztalat azonban maga is a zenefelfogás változásának történeti produktumai közé tartozik. Vagyis, a zenéhez valójában "csak" kétszáz éve viszonyulunk így, és ennek igen bonyolult eszmetörténeti háttere van, amely az abszolút zene eszméjében keresendo. Dahlhaus felmondhatná a leckét, ami valahol E.T.A. Hoffmann-nál kezdodik és Wagnernél, illetve Eduard Hanslicknál fejezodik be. E majdhogynem kronologikus menetrenddel szemben a probléma csomópontjai köré építi könyvét, abban az elvi keretben maradva, hogy az abszolút zene mint esztétikai paradigma meghatározza a XIX. századi zenefelfogást. Ennek elozményét az érzésesztétikában lehet felfedezni, majd a zenei kontempláció metafizikájában, valamint az ebbol megszületo muvészetvallás fogalmában ölt alakot. E folyamat nyomán a zenei logika, a retorika háttérbe kerül, és megszületik az a zenefelfogás, mely a nyelvfölöttiséggel deklarálja a maga abszolút kitüntetett helyét a muvészetek romantikus rendszerében. Ennek a felfogásnak is része a még ma is tapasztalható romantikus Bach-kultusz, melynek lebontásához többek között Christoph Wolff is hozzájárult. Dahlhaus és Wolff kerüloutakon - mint ebben az írásban is - de, lám, tudnak találkozni. Két különbözo, de egymással rokon példa arra, hogy a zeneértés miképpen formálódik újjá.

(Fordította Zoltai Dénes. Typotex Kiadó, Budapest, 2004. 171 oldal, 1650 Ft)