Az idegenvezető: kulcslyuk, amelyen keresztül a kíváncsi idegen bepillanthat egy másik ország kultúrájába. Ő mesél a győzelmekről, vesztes csatákról, szokásokról, furcsa hagyományokról, büszkeségeinkről. Azután egyszer csak, legkésőbb a Hősök terén nekünk szegezik a kérdést: Na, de kik is ezek a magyarok?

És aztán a többi kérdés: honnan származnak? honnan ez a semmihez nem köthető nyelv? Válaszolni kell, lebilincselően, misztikusan, izgalmasan, anélkül azonban, hogy nagyon elrugaszkodnánk a valóságtól.

Ha ragaszkodunk az iskolában egykor tanultakhoz, a sztyeppei vándorlás soványka meséjével nem elégítjük ki a kíváncsiságot ez ügyben. A tankönyv magyar történelme biztos pontként a Verecke-hágónál kezdődött, valószínűleg nem akarták az ártatlan kamaszfejeket eredetmítoszokkal megzavarni. Ez ügyben inkább az irodalmi élményekhez nyúlhattunk vissza: Arany János Csodaszarvasa, a Buda halála, vagy Gárdonyitól a Láthatatlan ember alapozta meg szinte minden gyerek tudását a magyarság őstörténetéről. (Legyünk igazságosak: létezik ugyan a nagyon sokszor kiadott Mondák könyve [Komjáthy István tollából], de ki tudja, mennyien olvasták figyelemmel – és végül is az nem beszélt a nyelvünkről.)

A rendszerváltás utáni évekkel feltámadt a nosztalgia és a kíváncsiság a múlt iránt, ám ésszerű és fegyelmezett szakmai érvelés helyett elöntötte a piacot az alternatív történelem hagymáza: turul és Szent Korona-tan, rovásírás és hun nyelv, hun hagyomány, sumérok és etruszkok. Akit kicsit is érdekelt a téma, belevetette magát a források kutatásába, hogy azután belegabalyodjon az önjelölt „szittya-szakértők” néha érdekes, néha mulatságos elméleteibe, végül égnek álló hajjal, borzongva fékezzen le az elméleteknek a már fantasztikum világába nyúló sztrádáján. Gondolok az elmebetegség határait feszegető „Szíriuszról érkező csavarodó fény” teóriára, a kilencszer csavart DNS-re és „a magyar, mint minden nyelvek őse” koncepcióra. Itt azután zavarodottan meg is állunk, és megpróbálunk rendet tenni.

Valamit szépet mégis csak mondani kell a turistának, de önmagunk számára is megnyugtató lenne végre egy koherens, felfogható, emészthető magyarságtörténet, kapaszkodó a kultúra történetében, amire biztonsággal támaszkodhatunk.

És akkor végre szembejön Sándor Klára nagyszerű könyve, amit részleteiben már olvashattunk a Galamus portálon. Hosszú, terjedelmes, de szórakoztató és átfogó mű.

Sándor Klára, a szegedi egyetem tanára teljesen tisztában van a burjánzó szittya-elméletekkel, azok minden ága-bogával, megpróbál rendet tenni a végletes elképzelések között. Hiszen egyrészről ott vannak a szakmai álláspontot valló finnugristák, akik ragaszkodnak nyelvészeti alapú megközelítésükhöz, a skála másik vége felé (nem teljesen a végén, mert ott már a mélymagyar sci-fi helyezkedik el, amiből a sci is hiányzik) pedig a szkíta-sumér-türk-kazak-kitudjamilyen kultúra hívői, akik kígyót-békát kiabálnak a másik elméletre, de főleg követőire. Holott a kettő, mint megtudjuk, nem is zárja ki teljesen egymást.

Hiszen konkrét dokumentumok híján szinte követhetetlen a pusztai népek mozgása, keveredése. Ki kivel kötött szövetséget, hogy azután néhány sikeres szezon után ádáz ellenségekként hajkurásszák egymást, nem megfeledkezve a hasznos/felhasználható dolgok elsajátításáról (elrablásától), értsd nyelv, szokások, szakmai fogások, technikák, illetve asszonyok, javak, ékszerek, történelem, mitológia.

Megpróbálhatjuk ezt a pusztai kavargást követni, meglelni eleinket birodalmak, népek, népnevek, csaták hurrikánjában. Mert nem igaz, hogy semmi nyoma nem maradt az évezredes vándorlásnak. Nyelvünkben minden esemény, minden találkozás lerakódott, megőrződött, az újabb behatások új elemeket adtak a hozott, már meglevő nyelvi struktúrához. Alakították, hajlították, csiszolták. A szemfüles kutató, aki persze a nyelvek fejlődésének szabályszerűségeit nem csak az (ál)tudományos értekezések bulvárszintjén sajátította el, hanem ez a szakmája – képes ezeket a gubancokat visszafelé is felgombolyítani, lehántani egymásról a rétegeket.

Nem könnyű a sztyeppei népek neveinek, tartózkodási helyének változásait nyomon követni, szerzőnk azonban próbálja oldott stílusával, humorával, szabadelvű nyitottságával feloldani a feloldhatatlant. Megtalálni azt a mindig is áhított eredetet, amelyet maga a magyar nép is ősidőktől fogva keresett, hiányolt, s ha nem lelte, hát fabrikált magának egyet, ahogy az a középkorban gyakori szokás volt.

Bekukkantunk a nyelvészek titkaiba, a nyelvészet történetébe, a különböző teóriák megszületésébe és egymással folytatott küzdelmeibe. De megismerjük közben a nyelv fejlődésének szabály­szerűségeit, amelyek megmagyarázzák, hogyan is áll ez a finn(ugor) rokonság, és ha tényleg így van, akkor miért is nem értünk a finnek nyelvéből egy kukkot sem. Ezt a kérdést (vagy a sumér rokonság híveinek részéről inkább vádat) is gyakran nekünk szegezik az idelátogatók.

Sándor Klára

Nagyon hálás vagyok, hogy Sándor Klára mindvégig szem előtt tartja az ellentábor irányzatait, elképzelését és magyarázatait, és okos, kutatásokra alapozott érveivel bebizonyítja, hogy miért hibásak ezek az elméletek, de elismeri és megerősíti azokat, amelyeket a modern kutatás is alátámaszt.

Nos, így lehetséges, hogy Arany János Csodaszarvasa igenis létező, nem szabad mereven elutasítani és csupán a fantázia szüleményének tekinteni. Hiszen egyrészt csudaszép mitológiánk szerves része, másrészt tényleg van helye a megalapozott kutatások festette őstörténetben. Ahogy Sándor Klára mondja: »az a szarvas itt legelget«.

Kedves idegenvezető kolléga (valamint kedves érdeklődő), aki szívesen elmerülnél a kultúránk, nyelvünk bölcsőjének számító sztyeppei népek történetében, a nyelvészet rejtelmeiben, ne habozz kezedbe venni ezt a könyvet. Nem könnyű nyári strandolvasmány, de megéri a fáradságot. Rendet teremt a fejekben, a tények birtokában magabiztosan nézhetünk szembe a kérdő tekintetekkel. Akár a Hősök terén, akár saját kíváncsi utódunkéval.