Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2011
Oldalszám: 467 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2795-73-7
Témakör: Nyelvtudomány, Tudománytörténet, Történelem

Elfogyott

Nyelvrokonság és hunhagyomány
Rénszarvas vagy csodaszarvas?

Egy nép a hamis metafora csapdájában

http://kulter.hu
2012.12.29.

A magyarság eredetének kérdése évek óta újfent virulens témának bizonyul, de nem feltétlenül szakmai körökben. A tévtanok gyors terjedése, az egyre intenzívebben kibontakozó neopogány mozgalmak és népszerű rendezvényeik, valamint az ezt körbefogó politikai dimenzió hosszú idő óta kiált már egy olyan munkáért, amely biztos alapokat ad a kérdések tisztázásához. 

Sándor Klára könyve ezt nem dogmatikusan, hanem a kollektív identitást szem előtt tartva, s nemcsak a szakmához, hanem a nagyközönséghez szólva teszi meg. Hosszú évek óta a legjobb könyv a témában.

Manapság is, mint régen, alapvetően két tábor feszül egymásnak: a finnugor rokonságot vallók és a hun eredetet hirdetők. Napjaink „ugor–török-háborújában” azonban a partvonalról egyre gyakrabban kiabálnak be a „sumeriánusok”, az atlantiszi származást hirdetők és egyéb, a vajákosság határát súroló (vagy azt jócskán át is lépő) „tudósok” is. S hogy mennyire komoly problémáról van szó, azt jelzi a Julianus Barát Program, az erre érkezett tiltakozó válaszok, valamint a jól meghatározható politikai körökhöz kapcsolható, a „finnugorizmust” eltörölni kívánó törekvések is.

Sándor Klára azonban jóval többre vállalkozik, mint – Zsirai Miklós szavaival élve – az „őstörténeti csodabogarak” kigúnyolása. Megkísérli megérteni azok motivációit, felfejteni a szövegeikben rejlő tudományos alapokat (ha van bennük olyan), de legfőképpen azokra koncentrál, akik laikusként egyszerűen nem tudják eldönteni, hogy mi igaz és mi hamis. Ők azok, akik jó szándékkal és érdeklődéssel fordulnak a kollektív régmúlthoz, akiket megbabonáznak a titkok nyitját ígérő könyvek, s akik megrettennek, amikor azt olvassák, hogy a finnugor nyelvrokonság csak a Habsburg-ház ármánykodásának eredménye a magyarság identitásának letörésére.

Sándor Klára könyve vázolja, hogy a magyar identitástörténetben hogyan szilárdult meg egyre jobban a hun származás tudata, hogyan rögzültek a nyugati krónikás hagyományból származó toposzok a magyar irodalomban, s hogy hogyan „rondított bele” mindebbe a felfedezett nyelvrokonság. A Nyelvrokonság és hunhagyomány viszont legfőképpen azt igyekszik bizonyítani, hogy a „nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága megfér egymás mellett” (kiemelés az eredetiben). Vagyis hogy a tudományos valóság nem szükségképpen írja felül a kollektív identitásban rögzült mintázatokat, s egyébként is, Szűcs Jenővel szólva vallja: „Az eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelenthetnek, mint az elfeledett vagy félreértett valóságos eredet.” (7.)

Egyszersmind megkísérel olyan ismeretterjesztő könyvvé is válni, amely biztos fényű lámpásként mutat utat az őstörténet útvesztőjében, s igyekszik betölteni azt az űrt, ami a ’40-es évek óta jellemzi a tudományágat: azóta nem születtek ugyanis olyan kötetek, amelyek a nyelvészet kutatásait és a kollektív identitást alapvetően meghatározó irodalmi hagyományt együtt értelmezték volna a történettudomány, régészet, antropológia stb. legújabb eredményével, méghozzá olvasmányos, a nem szakmabeliek számára is közérthető módon. Sándor Klára erre vállalkozott, s könyve a vállalt feladatot teljesíti is.

A kötet az őstörténeti félreértések és az áltudományos teóriák eredőjének, de legfőképpen azok népszerűségének (az időnkénti politikai motivációk mellett) egy hamis, de a nyelvészetben mindmáig igen erős gyökerekkel rendelkező metaforát tart: a családfa-metaforát. August Schleicher dolgozta ki a nyelvek rokonságára vonatkozó családfa-modellt, amely „bizony bűnös abban, hogy sosem fogy ki a magyar nyelv körül kétszáznegyven éve izzó vitát tápláló gyúanyag.” (69.) Schleicher elméletének „lényege, hogy a nyelvek a darwini teória analógiájára különböző családokba csoportosíthatók, s a rokonnak tekinthető nyelvek közös ősre vezethetők vissza.” (72.) Az elmélet azonban nem számol azzal a nagyon gyakori jelenséggel, hogy „a nagyon szoros és sokáig tartó érintkezés nyomán a nyelvek ugyanolyan közös tulajdonságokat kezdenek kialakítani, mintha közös őstől származnának.” (73.) De van az elméletnek még egy, az iméntinél súlyosabb következménye is, nevezetesen az, hogy a modellhez tartozó minden metafora (család, ős, leszármazás, rokon stb.) azt a látszatot kelti, hogy nemcsak a két nyelv tartozik egybe, hanem az azokat beszélő népek is vérrokonok.

Az ebből a logikai sorból fakadó következtetések vezettek tulajdonképpen annak a – részben – tudományos vitának a kibontakozásához, amelyet „ugor–török-háborúként” szokás emlegetni. A vita megítélése meglehetősen egyoldalú a tudománytörténetben: általában Hunfalvy Pál és Budenz József, a „finnugor nyelvrokonság apostolai” a felvilágosult tudós, Vámbéry Ármin pedig a nyelvrokonságot a nemzeti gőg miatt elfogadni nem tudó dilettáns szerepét kapja a tudománytörténeti elbeszélésekben. A valóság azonban igen távol áll ettől a mítosztól, s a kötet jelentősen árnyalja a vitáról, azok szereplőiről és álláspontjaikról kialakult képet. Tapintatosan kimarad például a disputát rekonstruáló összegzésekből, hogy Hunfalvy még 1856-ban is úgy hitte, hogy az indoeurópai, sémi és altaji „nyelvfajokhoz” közel áll a dakota, tehát neki és Budenznek is voltak tévedései, nemcsak Vámbérynek (ahogyan utóbbinak is voltak például pontos etimológiái). Általában az is kimarad a tankönyvi összefoglalókból, hogy Vámbéry a magyar nyelv alakulása során – különböző történeti korokra tehető, de – lényegében egyforma hatást tulajdonított a finnugor és a török nyelveknek, vagyis a „halzsíros” rokonságot nem utasította el. Hunfalvy ellenben soha nem mondott le arról, hogy nép és nyelv eredete és története azonos, s hogy utóbbi mindenféle külső hatástól mentesen alakult olyanná, amilyenné. „Vámbéry nem volt rosszabb tudós, mint Budenz vagy pláne Hunfalvy, csak mást ismert föl jobban: a nyelv társadalmi és történeti beágyazottságára például összemérhetetlenül érzékenyebb volt, mint a másik két kutató.” (418.)

A kötet egyik nagy erénye – amellett, hogy mindig igyekszik árnyalt képet adni az éppen értelmezett jelenségről – az olvasmányos, helyenként igencsak (ön)ironikus stílusa: „Ugyan ki akarna ezekről [ti. az irodalmi hagyományból táplálkozó identitásképzésről] lemondani az explozívák előtti denazalizációt kísérő zöngésedés kedvéért?” (16.) Az olyan fordulatok pedig, mint a „sorsszerű káprázatüldözés”, „vasárnapi nyelvészkedők,” „halzsírtagadók”, „őstörténeti kokainisták” olykor igen humorossá teszik azt az értekezői nyelvet, amit Sándor kialakít az őstörténeti kaland elregölésekor (csak hogy stílszerűek maradjunk).

E kalandban nyelvek, népek és motívumok vizsgálatával Belső-Ázsiából egészen a Kárpát-medencéig jut az olvasó, miközben a szerző számot vet azzal is, hogy bármely történeti munka nem tehet egyebet, mint hogy a meglévő ismeret alapján megképez egy olyan narratívát, amely úgy meséli el a történelmet, ahogyan az „többé-kevésbé lehetett”. A fejezetcímek korábbi monográfiák és szépirodalmi alkotások címeit parafrazeálják, mintegy főhajtásként a (magyar) nyelvészet, orientalisztika és irodalom legnagyobb alakjai előtt.

Az első fejezetekben az őstörténetet övező politikai diskurzusokra vonatkozó reflexiókat olvashatunk, és a kötet itt adja meg azokat a nyelvészeti alapokat, amelyek szükségesek a későbbi összefüggések megértéséhez. A középső részekben az elméleti reflexiók némiképp háttérbe vonulnak, és átadják a helyüket annak a monumentális tablónak, amelyen megelevenednek és élővé válnak a nomád birodalmak, a steppe hétköznapjai, a szokások. Itt tudhatunk meg olyan érdekességeket, hogy például a szkíták a temetések utáni megtisztuláshoz marihuána-gőzfürdőt alkalmaztak oly módon, hogy egy erre a célra összeeszkábált sátorban gőzt fejtettek, forró kövekre kendermagot szórtak, s az így keletkezett marihuánás gőzt élvezték. Jó néhány tévhitet eloszlatnak ezek a fejezetek is, így többek között azt, hogy a nomádok nem folytattak földművelést, hogy nem voltak városaik, vagy hogy nem volt írásbeliségük (a kazároknak és a türköknek például több is volt).

Nyilván az információk egy részének a művelt olvasó már korábban is birtokában volt, hiszen itt Sándor Klára nagy összefoglalóját nyújtja az odavágó szakirodalomnak. Azért mégis kedves dolog olyasmit olvasni, hogy a magyar bölcső eredetileg eléggé borulékony volt, ezért mindig kellett mellé felügyelet, vagy hogy az egyik szkíta sírban úgy temettek el egy fiatal párt, hogy a fiú arcát a lány felé fordították. Ezek a mikrotörténeti részek egészen más perspektívából világítják meg a nomádok mindennapjait, mint ahogyan azt megszoktuk, ugyanakkor számos elem ismerős lehet az irodalmi hagyományból is.

A honfoglaló magyarság török kultúrájú népként érkezett a Kárpát-medencébe. Vásáry Istvánt idézve írja Sándor: „»A hatalmas török nyelvi hatás nem egyszerű nyelvi tény csak, hanem egy méreteiben lenyűgöző török kulturális és társadalmi hatás jelzője. (…) [ahhoz, hogy] a magyar nyelv finnugor eredetű (…) rögtön hozzá kell tennem, hogy a török hatás népiség és kultúra szempontjából legalább ilyen súllyal esik latba.«” (226.) A szokások, a társadalom struktúrája, a hiedelemvilág, az életmód mind steppei volt, s a steppét ekkor már török népek uralták. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha a magyarság minden mást átvett a török népektől, akkor a nyelvet miért nem, azaz: miért nem törökül beszélünk? A nyelvcsere elmaradására nem lehet teljesen megnyugtató választ adni, mivel a történeti nyelvészet ezzel idáig keveset foglalkozott. A megoldás alighanem az lehet, hogy az etnikailag kevert, többnyelvű nomádoknál a vezértörzshöz való lojalitást nem a nyelv felvételével fejezték ki, hanem azzal, hogy bármikor hadba vonultak, amikor kellett. Így nem az időről időre beolvadó török töredékek asszimilálták nyelvileg magukhoz a magyarságot, hanem fordítva.

Ez a nagyméretű török hatás is alapja lehetett (az irodalmi hagyomány mellett) annak, hogy a hun származás az eredetkutatásban sokáig tudományosan is releváns szempont volt. A hunok ugyanis alighanem valamilyen török nyelvet beszéltek, legrégebbi mondánk, a csodaszarvas története pedig – amely az egész magyarság eredetmítosza volt, nemcsak az uralkodó rétegé – már a hunoknál is szinte ugyanabban a formában ismeretes, ahogyan később a honfoglalóknál. Ez az a történet, amelynek számos párhuzama csak Keleten található meg, vagyis a magyarság azóta hordozza magával, mióta önálló néppé fejlődött. A könyv sokat foglalkozik a szarvas motívumával, az egyik legizgalmasabb elemzés a csodaszarvas mítoszának interpretációja az utolsó fejezetben.

A 19. századi nemzetteremtés nagy igyekezetében aztán a múltból szívesen táplálkozó, s az egzotikus Kelet felé forduló romantika végképp bebetonozta a még formálódó, de már egyre inkább alakot nyerő nemzettudatba a hun rokonság gondolatát. „A huntörténet úgy erősíti az ázsiai származás hitét, hogy közben megacélozza a keresztény küldetéstudatot, a magyar mint kiválasztott nép eszméjét, és még a magyar »különállást«, »társtalanságot« is kellemesen magyarázza.” (367.) Az ebben rejlő lehetőségeket a magyar irodalom alaposan ki is használta, miközben az nem pusztán a nemesi identitást erősítette, hanem fokozatosan leszivárgott a népi tudatba is, s mind a mai napig a huntörténetekkel (Arany, Jókai, Gárdonyi, Móra, Benedek Elek szövegeiből építkezve) ismerkednek meg először a gyerekek általános iskolában (vagy még korábban), így a magyarság hun származása kezdettől fogva alaposan beivódik a nemzettudatba. Ugyanakkor sem a honfoglaló magyarság steppei kultúrájából, sem a finnugor nyelvek nagyfokú hasonlóságából nem következik az etnikai, tehát vérségi, valódi rokonság. A metafora – más értelemben, de – mindkét esetben hamis.

A honfoglalás előtti évszázadokkal a történelemkönyvek nagyon keveset foglalkoznak, alig néhány leckényit, a nyelvrokonság mibenlétével pedig ugyanígy tesznek a nyelvtankönyvek. Ezért ez a része a magyar történelemnek még a művelt nagyközönség köreiben is amolyan fehér folt. S ez a hiányos tudás az oka annak, hogy időről időre konfrontálódik a tudományos igazság a nemzetet mint elképzelt közösséget összeabroncsozó szövegkorpusszal.

Nyelvrokonság és hunhagyomány, ahogy a könyv címében már a mellérendelő szerkezet is jelzi, egy olyan nyelv-, identitás- és kultúrtörténeti narratívát hoz létre, amelyben egymás mellé helyezhető a tudományos valóság és a kollektív identitást meghatározó irodalmi hagyomány. Számos érdeme mellett talán ez a legnagyobb erénye Sándor Klára könyvének.

Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány, Budapest, Typotex, 2011.

Uri Dénes Mihály

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK