0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Szabó P. Imre
Megjelenés: 2011
Oldalszám: 340 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2796-74-1
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Ára: 3900 Ft (Elfogyott)

Az etika rövid története
Az erkölcsfilozófia története a homéroszi kortól a huszadik századig

Farka nyomában elfogy a kutya

Tiszatáj online
2013-2-11

Nem kauzális az a viszony, mely a történetiségnek kitett bármely társadalom és e társadalomhoz rendelhető – időben ugyancsak változékony – etikai szótár között fennáll. Ha ugyanis ez a tagadhatatlanul fennálló viszony kauzális lenne – azaz állításunknak olyan formát adhatnánk, hogy az etikai szótárak, az erkölcsi fogalmak időben változékonyságra való hajlamot mutatnak, mert a társadalmi élet változik –, azt a hamis látszatot keltenénk, hogy társadalmi élet és etika egymástól elválasztható, egymástól függetlenül tárgyalható. Ez a legalapvetőbb állítása Alasdair MacIntyre Az etika rövid története című morálfilozófiai áttekintésének, mely – jóllehet első kiadása 1966-ban jelent meg – a magyar olvasóközönség számára a Typotex Elektronikus Kiadó jóvoltából 2012-ben vált hozzáférhetővé Szabó P. Imre fordításában.

Némely morálfilozófusok – vallja MacIntyre – hajlamosak úgy tenni, mintha a különböző szótárakban ismételten felmerülő fogalmak, olyanok, mint a jóság, igazságosság vagy a boldogság, az időtlenség állapotában léteznének, valamiféle változatlan jelentés letéteményeseiként. „Hogy megértsünk egy fogalmat, hogy felfogjuk a szavak értelmét, amelyek azt kifejezik – véli az Indiana állambeli University of Notre Dame szenior kutatóprofesszora –, legalább azt meg kell tanulni, hogy milyen szabályok irányítják e szavak használatát, s így megérteni az adott fogalom szerepét a nyelvben és a társadalmi életben. (…) különböző társadalmi életformákban a fogalmak különböző szerepet játszanak.” (25.) Belátható, hogy iménti meggyőződésében Collingwooddal osztozik – reflektáltan.

Ugyanakkor kevéssé elképzelhető számunkra, hogy mit tud ajánlani MacIntyre e cáfolt kauzális viszony helyett, mely azt a gyanút keltené, hogy folyton csak az etikai szótár igazodik egy adott – permanens átalakulás létmódjában leledző – társadalmi szerkezethez, miközben maga a társadalmi gyakorlat alapjában véve immunis a morális szókészlet változásaira. E felvetés azonban azon a viszonyon áll vagy bukik, melyet a leíró szerkezet, a „van” és e szerkezet mozgósító hatása, a „kell” között tételezünk. A morálfilozófia teoretikusai és kutatói ugyanis azt az álláspontot látszanak elfogadni, mely – kissé lekerekítve – a következőképpen írható le: ténybeli premisszák nem vonhatnak maguk után értékelő konklúziót, tehát az átmenet a „valami van”, (következésképpen) „valamit tennem kell” között nem lehetséges közvetlen módon. MacIntyre arra az álláspontra helyezkedik, hogy a tény és érték közötti hasadás nyilván nem elodázható probléma, ugyanakkor be kell látnunk, hogy ez a szakadék nem mutatható ki minden társadalmi szerkezet esetében, így többek között abban a társadalmi rendben sem, melyben Platón vagy Arisztotelész fogalmazta meg etikáját, azaz a polisz platformján. Ebből az következik, hogy e kimutatott szakadék valójában nem a morálfilozófia említett kutatók által feltételezett természetét érinti, hanem annak történetében keresendő.

Az etika rövid története arra a meggyőződésre alapoz, hogy minden etikai rendszer szükségszerűen három szerkezeti összetevőt mutat fel: célokat, szabályokat, erények listáját. Ha ez iménti összetevők egymáshoz való viszonyában változások mennek végbe, az a szótárban is szükségszerűen megmutatkozik. A szótár azonban nem pusztán leírja, hanem a leírás révén egyszersmind elő is írja, generálja az elemek közti viszonyok átrendeződését – így egy komplex, nehezen modellálható hálózat rajzolódik ki.

A „van”-ról a „kell”-re való közvetlen átmenet legkönnyebben az olyan típusú társadalomban valósul meg, „amelyben az életforma feltételezi az egyetértést a célokban. Itt ezt illetően léteznek a szó használatának elfogadott kritériumai, s nemcsak akkor, ha »jó ló«-ról vagy »jó farmer«-ről beszélünk, hanem akkor is, ha »jó ember«-ről van szó. Ebben a társadalomban létezik az erények elismert listája, az erkölcsi szabályok egy bevett készlete, egy intézményesedett kapcsolat a szabályoknak való engedelmeskedés, az erények gyakorlása és a célok elérése között.” (363.) A komponensek egymáshoz való koherens és konzisztens viszonya szolgáltat tehát kellő érvet arra, hogy a „van” egyszersmind „kell”-ként is működhessen. Mindemellett MacIntyre-től nagyon távol áll az a sugalmazás, hogy kritikátlanul Arisztotelész filozófiájában azonosítsa a követendő etikát, jóllehet arisztoteliánus gondolkodónak vallja magát. Él a gyanúperrel: „Arisztotelész és a Platón írásaiban feltűnő az erkölcs és politika egysége. Épp ez a szoros egység árulja el végül ideáljaikat. (…) teljesen természetesnek tekintik a πóλις társadalmi rendjét, a rabszolgáknak a politikai struktúrából való kizárásával, a kézművesek és földművesek alantas helyével, felettük a gazdagabb osztállyal, és valamilyen király vagy elit uralmával. (…) egyikük sem néz szembe a polisz tényleges hanyatlásával. (…) Mind Platón, mind Arisztotelész úgy tekinti az uralkodó réteg vágyait, mint »az emberre« jellemzőket, a vezetettekét pedig mint csupán állatiasakat.” (148-149.)

MacIntyre azt is világosan kimutatja, hogy az, amit Platón „a természeti ember”-ként interpretál, Homérosznál még a legpozitívabb emberképet jelenti, azaz Szókratész, Platón, majd Arisztotelész polisza nyilván nem egy történetietlen nulladik kilométerkő, illetve nem is az ideális társadalom képében áll elő nála.

Mindazonáltal meggyőző érveket szólaltat meg amellett, hogy a fogalmak jelentésének nehezen követhető differenciálódása a városállam felbomlásával jelentkezik, amikor az autoritás, a politikai hatalom térben nagy távolságra kerül a polisz társadalmától, megbomlasztva olyan viszonyokat, melyek például a boldogság és erény között léteznek. A keresztény etika például ezt a viszonyt fogalmazza újra, amikor az erényes élet jutalmát – lévén, hogy az átrendezett hatalmi és térbeli viszonyok nyomán jelentkező általános nyomor és szegénység közepette az egyre kevésbé elképzelhető – a túlvilági boldogság képében helyezi kilátásba. Ezzel – ha nem is deklaráltan – MacIntyre hangot ad a belátható határvonalakkal rendelkező társadalmi berendezkedésekbe vetett bizalmának. Igazolni látszik e felvetést az is, hogy amikor az utilitarizmust – amit, megjegyzendő: számos kétellyel illet, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a maga etikai tájékozódása szempontjából elsősorban nem ezt tartja mérvadónak – tárgyalja, kiemelendőnek tartja, hogy annak központi törekvése, döntéseink következményeinek kritériummá való emelése igenis kívánatos olyan közösségek keretében, melyek még rendelkeznek jól azonosítható határvonalakkal, amilyen a börtön vagy az iskola.

Fent vázolt elképzelését az etikai rendszerekben történő átalakulások, illetve az etikai szótár viszonyáról meggyőzően adja elő Kant esetében. Érvelése szerint Kant világosan tapasztalta, hogy „az erkölcsi egység megszűnése azt jelenti, hogy az erkölcs csak szabályainak formája által határozható meg, és nem valamilyen cél révén, amit a szabályok szolgálhatnak”. (365.) Erre a traumatikus tapasztalatra Kant úgy reagált, hogy megváltoztatta az etikai kérdésfelvetés módját, és a következőképpen kérdezett rá az erkölcsre: „Milyen formájúnak kell lennie egy előírásnak, hogy erkölcsi előírásként ismerjük fel?” (269.)

MacIntyre eddigiekben vázolt elgondolásai az etika történetiségéről, noha igen meggyőzőek, felvetnek egy kérdést. Tudniillik azt, hogy ha azon fogalmak jelentésszerkezete esetében, melyek az etikai szótárt alkotják, a történetiség felől ítélünk, akkor mentes maradhat-e ezen ítélettől az a szerkezeti keret (célok, szabályok, illetve erények listájának hármasa), melyet ő valamiféle univerzális struktúraként fogad el?

Az etikai rendszerek puszta történetiség indokolta változékonyságra való hajlama és burjánzása választásra késztet bennünket – véli a morálfilozófus –, mely véleménye ismét felvet néhány problémát. „Addig sem vagyok erkölcsileg mezítelen, amíg nem választok. Mert társadalmi múltunk meghatározza, hogy mindegyikünk rendelkezik valamilyen szótárral, amely behatárolja és eszközli kinek-kinek a választását. Nem tekinthetem az emberi természetet sem semleges erkölcsi mércének, azt kérdezvén, hogy a társadalmi és erkölcsi élet mely formája biztosítja számára a legmegfelelőbb kifejeződést. Mert minden életforma magával hozza saját képét az emberi természetről. Az életforma választása és az emberi természet adott felfogásának választása együtt jár?” (367.) Ha ez így van, akkor miért sarkall bennünket arra MacIntyre, hogy válasszunk az alternatívák közül, illetve ismerkedjünk az etika történetével? Elsősorban azért, hogy elkerüljük a „körbe-körbeforgást”. A kutató viszonylag explicit kijelentést tesz tehát arról, hogy az etika az emberi társadalmakban olyan ügy, mely nem érheti be azzal, hogy ismételten önmagába torkolljék, szükséges tartania valamerre, újabb területeket befognia.

De még mindig felmerülhet egy kétely, ami részben abból fakad, ahogyan MacIntyre a választás fogalmát használja. Az a gyakorlat ugyanis, melyet felmutat Az etika rövid történetében, arról tanúskodik, hogy a választás fogalmában számára implicit benne foglaltatik egy olyan törekvés is, mely a valamerre tartással jellemezhető, s mely továbbírásra késztet. A University of Notre Dame professzora noha tesz olyan kijelentést, miszerint alapvetően az arisztoteliánus gondolati hagyomány elkötelezettje, meggyőződése az arisztotelészi etika bizonyos szegmenseinek tarthatatlanságáról mégis arra sarkallja, hogy tájékozódásában korrigálja ezeket a hibákat, beiktassa és figyelembe vegye annak a történetiség során keletkezett cáfolatait, hogy olyan társadalmi viszonyok között is akkomodálhatóvá váljék, melyek történetileg távol esnek a polisz társadalmától. Meggyőződésem hát, hogy az, amire bennünket sarkall, nem a szó szoros értelmében vett választás, sokkal inkább egy olyasfajta tájékozódásra való felhívás, mely – összhangban azzal az etikai tájékozódástól megvonhatatlannak tűnő macIntyre-i igénnyel, miszerint az etikának célja kell hogy legyen, ha jogot tart a maga címére és társadalmi szerepére – nem kívánja elfedni: ki-ki hozzá kell hogy tegye a magáét ehhez a végtelen építményhez.

Amennyiben MacIntyre ezt másként gondolja, és valóban egy vagy-vagy szerkezetű választás elé állít bennünket, félő, hogy nem tud hatékonyan fellépni egy olyan – egyre nagyobb teret hódító, általánosságra törő – társadalmi berendezkedés keretében sem, ahol a szerepek szükségszerűen – nem ritkán puszta egzisztenciális motívumokból fakadóan – a maguk sokaságában és sokféleségében hárulnak egyetlen emberre, amikor már nem elég jó feleségnek, jó anyának, jó harcosnak vagy jó királynak lenni. A különböző helyzetek és szerepek tehát különböző, változatos és nem kevésbé változékony etikákban való jártasságot kívánnak tőlünk, legtöbbször pedig fel sem merül az átjárások választható voltának lehetősége. Úgy tűnik azonban, MacIntyre ’66-ban tisztán láthatta, hiszen azonosította ezt a kockázatot Bradley azon elgondolásában, miszerint az individuum célja az, hogy megtalálja helyét a társadalomban – nem egy halmaz „darabjaként”, hanem mint organikus összetevő –, és megvalósítsa a vele járó kötelezettségeket, melyek felől azonban már nem maga határoz. Az etika rövid története szerzője elismeri Bradley álláspontját, amennyiben az arra irányul, hogy kimutassa: az erkölcsi szótár csak egy társadalmi életforma alapján közölhet konkrét jelentést, ám rámutat: ez csupán egy olyan társadalomban lehetséges, „amelyben az emberek életüket a vele adott szerepek és funkciók jegyében élik le. Ámde – veti fel a skót kutató – létezik még ilyen társadalom? Szociológusok gyakran hangsúlyozzák a különbséget egyrészt a modern individualista társadalom – amelyben egy ember élete és státusa különbözhet változatos szerepeitől és funkcióitól –, másrészt a társadalom korábbi, jobban integrált formái között, amelyekben az ember betöltheti társadalmi helyzetét nagyjából oly módon, ahogy Bradley elképzeli.” (338-339.)

Minden okunk adott tehát, hogy azt feltételezzük, MacIntyre választás fogalma nem a lehorgonyzás gesztusát kívánja tőlünk, hanem egy olyan döntést, mely morális építkezés és körkörösség dialektikájában teremt arányt.

(Alasdair MacIntyre: Az etika rövid története. Typotex, 2012.) 

Serestély Zalán

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-40%
Webshop ár: 1920 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 1500 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 1500 Ft
KOSÁRBA