0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mihancsik Zsófia
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 267 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2796-70-3
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Ára: 2500 Ft (Elfogyott)

Marx filozófiája

Gondolatok Etienne Balibar: Marx filozófiája című könyve kapcsán

Science Caffe
2013-3-13

Ebben az évben kapom meg, ha minden jól megy, aranydiplomámat a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem jogutódjától. Ezért vállalkoztam e könyv elolvasására. Úgy gondoltam, hogy miután vagy hat féléven át töltötték a fejembe a filozófiát, a „dialmatot”, a tudományos szocializmust, a munkásmozgalom történetét, az elmélet-történetet, csak megbirkózom valahogy vele.

A szerzőről

Botos Katalin a parlamentben
Dr. Botos Katalin (Forrás:botoskatalin.hu)

Dr. Botos Katalin a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karának egyik alapítója, elévülhetetlen érdemei vannak a doktoranduszképzés megszervezésében és a Közgazdaságtani Doktori Iskola megalapításában, melynek 2007 óta vezetője. A tudományos és társadalmi közéletben egyaránt aktív: számos külföldi egyetem vendégprofesszora, jelentős tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságának tagja. Szakmai munkásságát magyar és idegen nyelvű szakkönyvek, cikkek és tudományos közlemények fémjelzik. A kar emblematikus alakja közgazdászok generációit tanította, főbb tárgyai: pénzügyek, nemzetközi pénzügyek, államháztartási ismeretek, pénz és tőkepiaci ismeretek, nemzetközi gazdasági ismeretek, gazdasági integráció, gazdaságtörténet.

„dialmat” a dialektikus és történelmi materializmust jelentette, a jelen könyv fordítója is így utal rá. A dialmat minden egyetemistának kötelező penzum volt; generációm a marxizmus-leninizmus tanain nőtt fel. Marx, Engels, Lenin jelentette az eszmerendszer forrását. (Sztálin 1960-ra már kiretusálódott a képből, de nem is volt filozófiai szempontból jelentős. Politikaiból annál inkább, „az osztályharc egyre fokozódik, s az ellenség a sorainkban van”szörnyű tételeivel.) Ma már egyetemet végzett emberek nyugodtan besorolhatnak az értelmiségiek közé e fogalmak ismerete nélkül. Pedig a nagy szocialista gyakorlati kísérlet, a Szovjetunió és a KGST bukásával még nem tűntek el a világ porondjáról a szocialista eszmék. Se a múltat nem lehet igazán érteni nélkülük, se a világ egyes tájain való továbbélésüket. Ésszerű tehát, ha leporoljuk, s különösen, ha a huszadik századi teoretikusok hozzáfűzött gondolataival is megismerkedünk.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, miben foglalnám össze dióhéjban a marxizmust – vagy, ha inkább arra lenne kíváncsi, mi lényeges maradt meg bennem a tanultakból –, a következő dőlt betűs szakaszokban kapná meg a választ:

A történelem osztályharcok története. Egymást váltották a termelési módok: ősközösség, rabszolgaság, feudalizmus, kapitalizmus. A termelőerők fejlődése a motor. Akkor került a váltásra sor, amikor az uralkodók nem tudták már a régi módon a hatalmat gyakorolni, mert az alávetettek nem tűrték már ezt el.  A történelmet nem eszmék és nagy egyéniségek viszik előre, hanem a tömegek.

Az anyag az elsődleges, a szellem csak az anyag funkciója. Hegel dialektikáját Marx a fejéről a talpára állította... Az emberek önmagukból kivetítették, ami jó, felnagyították, s Istenné tették. A marxizmus ateista, Istent az emberi képzelőerő szülte. A vallás egyfajta függést alakít ki az Isten-fogalomtól, s ezzel az embereket lelki szolgaságban tartja  emellett a túlvilági boldogság képzelgésével lecsillapítja földi elégedetlenségüket. A vallás a nép mákonya. A család is a nő férfinak való alávetésének helye.

A társadalmi lét a tevékenységek cseréjén alapul. Mivel a munka az egyetlen forrása az értéknek, minden társadalomban találkozunk a munka gyümölcsének elsajátításával a hatalmasok révén. A termelés eredménye a munkamegosztás következtében cserélődik egymás közt, ez a piac. Kezdetben árut árura cserélnek, majd árut pénzre, s a pénzt megint árura. Lassan kifejlődik a pénz és pénzgazdaság.

Az emberek  különösen a kapitalizmus hajnalán  elidegenedtek termelőeszközöktől. Ennek eklatáns példája, ahogy Angliában elűzték a parasztokat földjeikről. A termelőeszköz nélkül maradt emberek csak munkaerejükkel rendelkeznek, amit a piacon kénytelenek eladni, ha nem akarnak éhen veszni. Mivel értéket csak munka teremt, a munkásokat kizsákmányolják azok, akik a tőkével rendelkeznek, ami a termeléshez elengedhetetlenül szükséges. A tőke mohósága nem ismer határt, a munkások elnyomorodnak. Relatíve, és Marxék még úgy hitték, abszolút értelemben is. Utóbbiról kiderült, hogy nem igaz, de a relatív elnyomorodás azért tény.

A proletárok elégedetlensége nőttön-nő, forradalomba csap át. „A korábbi filozófiák célja a világ magyarázata volt, a mienk az, hogy megváltoztassuk azt”  mondják az alapító atyák. S itt átvált a filozófia tetté, forradalmi cselekvéssé. A kisajátítókat kisajátítják, elveszik tőlük a termelőeszközök tulajdonjogát, s azt a közösség tulajdonává teszik.

Hogy ki képviseli pontosan a közösséget, nem vált világossá, hiszen a marxizmus szerint az állam – az uralkodó osztályok elnyomó szervezete – elhal majd. Ennek a társadalmi tulajdonba vételnek számos gyakorlati formája jön létre. Az állam azonban nem halt el, sőt, szerepe egyre fokozódott. A gazdaságirányításban, de az elnyomásban is. Csak ez utóbbit a nyugati marxista utódok messze nem tapasztalták meg olyan méretekben, mint a Lajtán inneni szerencsétlenebb sorstársaik. Ezért is élnek tovább politikai illúzióik.

Marxék abban a hitben voltak, hogy a feszültségek a legfejlettebb termelő erővel rendelkező országokban éleződnek ki a legjobban, így a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetre  a legfejlettebb országokban kerül sor. Lenin innovációja volt a leggyengébb láncszem elmélet, ami lehetővé tette, hogy a kapitalizálódás kezdetén lévő Oroszországban törjön ki az elméletet a gyakorlatba átültető 1917-es forradalom.

Csakhogy így egy jelentős méretű parasztsággal találták szembe magukat, akiket gyorsan proletárrá kellett tenni. Csökkentésüket Sztálin és csapata a kolhozosításon túl részben a fizikai likvidálással óhajtotta megvalósítani. Mindez csak még jobban megerősítette, hogy a marxista eszmerendszer összefonódott a totális diktatúrával, amit ők szerényen proletárdiktatúrának neveztek el.

Ez azért nem volt szalonképes a nyugati eszmerendszerekben.

Mi tükröződik mindezekből a jelen könyvben? Meglehetősen sok minden. Sajátos filozofikus nyelvezettel, amiben sokszor az idegen szavak között elvész az egyszerű halandó. Nem lévén hivatásos filozófus, elsősorban azokat a részleteket ragadtam meg belőle, ahol a szerző a nagyon szakszerű filozófiai megfogalmazásokat lefordítja köznyelvre. Végül is számomra a legérdekesebb az ideológia és a politikai gyakorlat kapcsolata volt korábban is, most is.

A 19 század derekán Marx újítása volt maga az ideológia-fogalom, ami – szerinte – a filozófiát arra késztette, hogy a gyakorlat tükrében vizsgálja önmagát (90. o.). Hiszen magát a filozófiát arra szánja, hogy a világ megváltoztatója legyen, ne csak magyarázója – szemben minden más filozófiával. Marx – s ez a könyv utolsó mondata – „közvetítő a politika és a filozófia között”. Ha jól értem, a szerző ezzel a szóhasználattal azt akarta mondani, hogy nem politikai filozófia az övé, hanem valami köztes dolog.

Marx úgy tekintett a proletárokra, mint akiknek nincs tulajdonuk, de illúzióik sincsenek. Nincsenek a való világról ideális képzeteik. Ezért nincs ideológiájuk, nincsenek ideológusaik. Marx sose beszél proletár ideológiáról vagy osztálytudatról (118. o.). Ahogy a szerző idézi: „Kívül állnak az ideológia világán” (116. o.). Gramsci szerint  a proletároknak nincs szerves értelmiségük.

Valami azért csak volt: „Kend volt , Táncsics  Mihály, a mi kora lelkünk” – írja Ady bő fél századdal később.

Kendet ostorozták,

Kutya se becsülte.

Mert kend senki se volt,

Mindenkiért hevült,

Paraszt-anya szülte.

 

Kend új rendet akart

 

Istenünk: az Eszme,

Haló porában is 

Áldja-verje kendet.”

Csak akadtak tehát a nincstelenek közül is, akik a való világról alkotott ideák alapján próbáltak képzelni valami jobb világot. Marxék a Kommunista Kiáltványban azt mondták: „a proletárnak nincs hazája”. Ezt a szerző, Etienne Balibar is„szinte viccesnek” tartja. A nacionalizmus, a történelmi mítoszok éppoly erővel hatnak a proletárokra, mint a jogi és katonai struktúrák – írja (117-118. o.). Bizony, inkább tragikus volt, ahogy később a nagy világháborúkban szembenéztek a lövészárkokban a különböző hazák nincstelenjei. Bizony, az egész társadalmat orránál fogva vezetett egy misztikus hatalom, amely értelmetlen hekatombákat rakott hullahegyekből az első és a második világháború alatt is. Polgári gondolkodók, Eötvös József is hatalmasat tévedett, amikor azt hitte, hogy a XIX. század uralkodó eszméi közül kikopik a nacionalizmus.

Igaz, a nyomorúság miatt valóban kitántorog majd Amerikába jó pár millió emberünk, új hazát keresni. Ha egy országban milliókat tartanak nyomorban, akkor annak az országnak „neve szégyen, neve átok”, „mert fiainak nem hazája” (Vörösmarty). Miért lenne hát az ilyen proletároknak hazájuk? Igaza lenne a Kommunista Kiáltványnak?

És mégis... Ady jut megint eszembe, A grófi szérűn:

„Koldus, rossz álmú zsellér ébred,

Lompos bús kutya csahol,

Az egész táj vad fájdalom”.

Kérdi a költő a zsellérektől, a nincstelen agrár-proletároktól, hogy

 „Mért fáj neked az égő élet?

Nincsen benne részed soha.”

 

„S mégis, amikor jön a reggel

S pernyét fújnak a szelek,

A grófi szérűn ott zokog

Egy egész koldus-sereg.”

Az agrárproletárok is kötődtek a földhöz. A föld a haza.

Marxék (mindig Engelsszel együtt gondolok rá) valóban azt a kilátástalanságot érzékelték, amely a XIX. századi polgári társadalomban a proletárok osztályrésze volt. Hiába jött létre a polgári demokrácia. A hatalom a tulajdont védte, a polgári demokrácia a vagyonnal bírók demokráciája volt csupán. A forradalmi kísérletek történelmi kudarcai, a Párizsi Kommün története, a marxista irányzatok sokfélesége hamarosan megmutatja, hogy nem olyan egyszerűen váltódik át a marxista filozófia politikai cselekvéssé. Hiszen a világ változik. Marx se igazán tudja eldönteni, hogy történelemszemlélete evolutív vagy forradalmi szakadások által meghatározott legyen. Mindenesetre Marx figyelme egyre inkább a polgári politikai gazdaságtan felé irányult; szorgalmasan olvasta a közgazdaságtudomány klasszikusait. Ez vezette az egyik legfontosabb „találmányához”, az árufetisizmushoz.

Ennek lényege, hogy a társadalmi viszony dolgok viszonyának látszatát ölti (120. o.). Hát, valóban, szerény értelmezésem szerint mind a mai napig nem értik az emberek, hogy azok a dolgok, amire szükségük van, áruk, s ha nincs pénzük – társadalmilag kiszolgáltatott helyzetükből fakadóan –, akkor olyan, mintha ezek a dolgok nem is lennének. Hiába van rá nekik nagyon, de nagyon szükségük. Áruk, más tulajdonai. Köztük az a viszony, hogy ők tulajdonosok, „ti meg nincstelenek”. Ez roppantul irritáló. Hogy lehet az, hogy milliók éheznek, s mint a Nagy Válság idején, a búzát a tengerbe öntik?! Ez annyira felháborító, hogy kiált a társadalmi viszonyok változásáért. A munkaerő ellenáll a puszta árucikk státusának (209. o.). Utcára megy, tüntet, forradalmi a hangulat. Helyesen mondja a szerző, hogy a munkások harca közös létezésük szükségszerű felismerésével lesz hatékony (210. o.).

Csakhogy, amíg a marxizmus javallata a maga idején „a kisajátítók kisajátítása volt”, az evolució hozta változások a polgári demokrácia továbbfejlődésével hatást gyakoroltak a társadalmi újraelosztásra. A New Deal új helyzetet teremtett. Nem elvették a tőkésektől a tulajdont, hanem a termelt értéktöbbleten bizonyos osztozkodást vezettek be. Ez kihúzta a talajt a marxizmus lába alól. A kapitalizmus megmenekült. Ott, ahol mégse így történt, s a létező szocializmus bevezette a „társadalmasítást”, és központi tervezésbe fogtak, a népet elkezdték erőszakkal üdvözíteni. „A szocializmusban csak azt lehet tenni, amit szabad, de azt viszont kötelező!” – mondta egy aktuális vicc. Természetesen, ez messze nem hozta létre az elidegenedés fölszámolását. Hacsak azt nem értjük rajta, hogy az emberek az engedélyezett napi talicska homokkal együtt a talicskát is hazavitték a gyárból. Hiszen: „tiéd az ország, magadnak építed...” Az emberek éppúgy elidegenedtek termelőeszközeiktől, mint a politikai hatalomtól, ami állítólag őket képviselte. Ott vágták át, ahol tudták. Le is maradt ez a rendszer a rendszerek versenyében, messze elhúzott tőle a szabad versenyes államkapitalizmus. A szocializmus összeomlott. Miért? Mert nem tudott kenyeret adni a népnek – mondta Csurka István egy rendszerváltó beszédében. A marxista kísérlet a gyakorlatban tehát megbukott.

Tudom, hogy ezzel már kívül vagyok a filozófiai síkon, a rút valóság mezején. S azt is tudom, hogy ezzel még nincs vége a történetnek. Mert a kizsákmányolás, a megtermelt értéken való egyenlőtlen osztozkodás a mai napig létezik, s ez újra és újra feléleszti a marxizmus főnixmadarát. Lehet, hogy csak halvány mását. Hiszen a legtöbb proletár ma már nemcsak a láncait veszítheti el, hanem viszonylagos jólétét – a fejlett országokban. A házát például, a nagy jelenkori pénzügyi összeomlásban. De a nemzetközi méretű feszültségek is fokozódnak – amit Rosa Luxemburg jól látott előre. Nem veszett ki a baloldali gondolkodás az eszmei csatatérről. Nemhiába mondta Virág elvtárs a Tanúcímű filmben, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik... A tőke mohósága a globalizmus korában is irritáló.

Meglehet, hogy nem ez volt az utolsó könyv a marxizmusról.

Dr. Botos Katalin

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK