Könyvajánló ex librisemet Alain Badiou francia filozófus és regényíró két könyvével kezdem. Mindkettő a Typotex kiváló sorozatában, a Radikális gondolkodók köteteként jelent meg. Az utóbbi a 2012-ben publikált Szent Pál. Az egyetemesség apostola, mely franciául egyébként a korábbi könyv volt (1997-ben adták ki). Pasolini Máté evangéliuma és Pálról tervezett filmjének forgatókönyve, Agamben Római levélértelmezése vagy Žižek kereszténység-interpretációi mellett már korántsem szokatlan gesztus, hogy egy baloldali, magát ateistának valló filozófus éppen a páli levelekből merítve fejtse ki politikai filozófiai téziseit. Mégis elég felütni a könyvet, hogy lebilincselje az olvasót az a termékenynek bizonyuló végletes paradoxia, amely egy újtestamentumi és egy neomarxista politikai filozófiai nyelvet kíván egymással összekapcsolni. A könyv olyan, az evangéliumi és a zsidó hagyománytól egyaránt radikálisan leválasztott apostolt állít elénk, akinek munkássága a szerző számára azért paradigmatikus, mert az egyetlenegy eseményben gyökerezik. A kortársunkként bemutatott Pál kizárólagosan a damaszkuszi út „szubjektív” eseményéből eredezteti mindazt, amit tesz és mond: a feltámadott Krisztussal való találkozásából. Ez az önmagában szubjektív, semmilyen külső legitimációnak alá nem vetett szinguláris eseményre való hivatkozás azonban azért tekinthető egyszersmind egy egyetemes (anti)filozófia megalapozásának, mert „olyan igazságtudat formális feltételeit és elkerülhetetlen következményeit” teremti meg, mely nem tesz különbséget az Egy és a „mindenki számára” között. (208.) Ez „az egyetemesség antifilozofikus teoretikusának” nevezett Pál inspirálhatta Žižek kereszténység-értelmezését is, aki – Agamben nehezen követhető „páli” messianizmusával vitatkozva – az Újtestamentumot időbeli eseménybe vetett hitnek tekinti, mely a maga törékeny időbeli mozzanatában mégis elvezet az örök igazsághoz. Badiou lebilincselő nyelvi erővel megírt szövege abban is „páli” ihletésű, hogy radikális kihívást intéz az olvasóhoz, egészen a botránkozás határáig vagy azon túl. Mindenekelőtt azzal hívja ki az olvasót, hogy Pált olyan radikális küzdőnek mutatja be, akinek egyetemesség-felfogása talán az egyetlen válasznak tűnhet ma a globális kapitalista világpiaci rendszer által generált és pusztán felvevő piacként elismert partikularitásokra. Felfogása szerint Pál nem moralista, nem antiszemita és nem nőgyűlölő, hiszen, mint írja, Krisztusban „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő” (Gal. 3,28). A feltámadás eseményének tanújaként ezt hirdető Pál a nemzetek apostola, aki felismerte, hogy az egyetemességnek távolságot kell tartania a partikularitások konformizmusától. Az általa hirdetett üzenet ugyanis – a szerző szerint – nem köthető semmilyen tradícióhoz és nem következett belőle, mert „semmiféle tárgyias vonatkozása nincs egy világ vagy egy társadalom partikuláris törvényeire, jóllehet arra rendeltetett, hogy egy világba és társadalomba íródjék be.”(204.) A küzdőként jellemzett Pál antifilozófiája feloldódik az azonosság egyetemességében, egy, a partikularitásokat kezelni tudó, velük távolságot tartó, nonkonformista univerzalista gondolkodásban. Ezt a nonkonformizmust foglalja össze a szerző írása csúcspontján „a hit, a remény és a szeretet” sokszor elkoptatott hármasságának megdöbbentően egyszerű, erőteljes értelmezésével. Különösen itt merít Alain Badiou Pálnak ama meggyőződéséből, hogy a hit nemcsak a szív, hanem a száj dolga is, hogy gondolkodás és csinálás nem választható el egymástól: „A hit nyitás az igazra, a szeretet az igazság pályájának univerzalizáló ténylegessége, a remény pedig a pálya állhatatos követésének elve.” (177.)