Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg. Ezek a mondatok könyv első fejezetében, egy jelöletlen narrátor szájából hangzanak el, aki minden bizonnyal Plinius. Legalábbis a megállapítások körülményei ezt sugallják. Az ókori enciklopédista akár mondhatott is ilyeneket, az olvasó, aki nem klasszika-filológus ezt nem tudhatja. Ki az aki olvasta Caius Plinius Secundus munkáit, amelyek közül a leghíresebb, a Historia Naturalis negyvenhét kötetre rúgott? Egyszerűbb elhinni, mint kételkedni, és aztán hosszas nyomozást folytatni, összevetni a különböző szövegkiadásokat, hogy végül bizonyosságra jussunk. Az élet és a halál tehát összeér, egymást feltételezi, még ha egymás tagadását is jelenti, ezt el kell hinnünk, mert ez így kényelmesebb. A könyv további részeiben aztán különböző szereplők nevei alatt olvashatunk monológokat, belső gondolatsorokat, amelyek aztán biztosan kitalációk. Hacsak valaki le nem jegyezte őket. Talán éppen Plinius, illetve az ő rabszolgája Dioklész, akinek diktált. Esetleg az unokaöccse, ifjabb Plinius, aki leveleiben megörökítette nagybátyja életét, és stílszerűen, halálát. Tartalmaz még a könyv ezen kívül részleteket a Historia Naturalisból. Mindezt Harald Voetmann, dán klasszika-filológus írta és válogatta össze, és mi Soós Anita átfordításában olvashatjuk. A szerző és a narrátor személye talányos – és ez így a tipikus posztmodern. Elég sokára jutottunk el ehhez a megállapításhoz – e helyett elegendő lett volna csupán a címet értelmezni. Az utalás, a párhuzam egyértelmű, John Irwing, az amerikai posztmodern emblematikus alakja Garp szerint a világ címmel írt regényt. A két könyv között a hasonlóságok számosak: mindkettőben megjelennek az enciklopédikus tartalmak, olvasható bennük mű a műben, azaz a főszereplő által írt szöveg, amely így egyszerre fiktív és reális. További megegyezés a nyers erőszak és a durva szexualitás kendőzetlen ábrázolása. Mindez mennyiben hiteles? – tehetjük fel a kérdést. Ha a párhuzam mesterkélt, erőltetett, akkor a szerző koncepciója az olvasó számára nem lesz érthető. Tanácstalanul lapozgatja majd, és bár találhat benne érdekes részleteket, összességében nem fogja értékelni a szöveget. A hitelesség feltétele elvileg adott. Az ókori római birodalom kegyetlen és perverz dekadenciája épp úgy tény, mint a főszereplő és környezete valóságossága. Valami mégis hibádzik. Garp figurája kidolgozott volt, lélektanilag hitelesen volt ábrázolva, míg itt a szereplők inkább csak egy szép képeskönyv megmozgatott figuráinak tűnnek. Igazi életük, konfliktusaik nincsenek, ezért csupán gondolati konstrukcióknak tarthatók. Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg. – idézem újra ezeket a szép sorokat, most azért, hogy önmagával magyarázzam a könyvet: ha nincs benne valódi élet, a gondolat hideg marad, és az olvasó érzelmi átélés nélkül, kissé érdektelenül jut a történet végére.