0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Soós Anita
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 152 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2796-83-3
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Science in Fiction

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1000 Ft

KOSÁRBA
Plinius szerint a világ

Mert az élet valójában virrasztás

Olvass bele
2012.07.06.

Arra számítottam, hogy a dán klasszika-filológus – mint ahogy erre a magyar kiadás címe is utal – Plinius, a római kori író és polihisztor szemével láttatja majd a világot, és filozofikus magyarázatokkal fűszerezi, teszi érthetővé ezeket a gondolatokat. De csalódtam, mert magyarázatokról szó sincs. Harald Voetmann teljesen az olvasóra bízza a sokszor akár többféleképpen is értelmezhető megállapításokat. Arra kényszerít, hogy elmélyüljünk a sorokban. Ilyen értelemben a csalódás akár kellemesnek is mondható – bár Voetmannt tagadhatatlanul fárasztó követni.

 

Ebben a nem mindennapi, kissé meghökkentő írásában tehát a mai szerző arra vállalkozik, hogy bemutassa a mai kor emberének az ókori modern ember gondolatait, Plinius fő művéből, a Historia Naturalisból vett részleteken, ifjabb Plinius és az író rabszolga, Dioklész jegyzetein keresztül.

Idősebb Plinius arra tette föl az életét, hogy leírja és megmagyarázza a természeti jelenségeket. Hihetetlen lelkesedéssel és munkabírással kétezernél több görög művet olvasott el, ezeket kivonatolta, majd hozzáadta saját kutatásainak, tapasztalatainak eredményeit. Ezek alapján írta meg gigantikus méretű művét, a Historia Naturalist. „Éles volt az esze, hihetetlen a munkabírása, sosem lankadó a figyelme.”

Voetmann a részletekkel játszadozva utal arra, hogy senki sem tévedhetetlen, nem szabad minden megállapítást készpénznek venni: „Nem kétséges, hogy sok minden még az én figyelmemet is elkerülte. Ember vagyok ugyanis, lefoglalnak a kötelességek.” Vagy éppen rendkívül humorosan Dioklészre utal, akinek feladata volt, hogy papírra vesse a folyamatosan diktáló Plinius szavait: „Dioklész az író kezével hall, nem kell megértenie a szavakat, mielőtt papírra veti. Olykor azonban, mivel nem látja a kövér Pliniust a sötétben, a gondolat, hogy egy buja nő fekszik az ágyon (…) elvonja a figyelmét. Ilyenkor tagadhatatlanul hibázhat.”

A könyv szerkezete kísérleti és innovatív. Még pontosabban meghatározva: klasszicizáló. Az antik tragédiákhoz hasonlóan, ahol a statikus monológrészletek szemben állnak a cselekvéseket megjelenítő tragédiaelemekkel, Voetmann csavart kötéssel mozaikképet állít össze az idősebb és ifjabb Plinius, illetve Dioklész tollából eredő szövegrészletekből. A szövegek szinte egymással beszélgetnek, egymásnak felelnek, egymással állnak dialógusban.

Korántsem felüdítő vagy könnyed olvasmány ez. Kendőzetlenül domborodik ki az ókor, a római birodalom döbbenetesen nyers kegyetlensége. Középpontban az ember áll, aki örök szenvedésre van ítélve. Plinius megállapítja, hogy az emberi tevékenységet három kategóriába lehet sorolni, ezek: a munka, a játék és a szex. Ez így első hallásra nem is olyan rossz, de azután kifejti, hogy tulajdonképpen mind a játék, mind a szex munkának tekinthető, tehát csak egy kategória marad, ez pedig a munka.

Történelmi tanulmányainkból tudhatjuk, hogy az ókorban a tömeg, a nép rettegésben élt, sorsába azonban belenyugodott. A tömegek úgy hitték, hogy a végzet mérte rájuk a szerencsétlenséget, ezért el kell viselniük, és hogy az egyik embernek joga van leigázni a másikat – ahogy a természetet is –, és uralkodni rajta. Az ókor nyerseségének bemutatásával Voetmann természetesen a mai kor világának kettősségére is utal. Akkor azt tartották magukról az emberek, hogy civilizáltak, mint ahogy ma is ezt gondoljuk magunkról. Ám ez a kép nem egyezik meg teljesen a valósággal. A szerző ábrázolása realista: aki valamit is számított, annak valószínűleg vér tapadt a kezéhez. Ennek folytán nem hiányoznak a könyvből a naturálisan véres, elborzasztó jelenetek.

Plinius korának kiemelkedő tudósa volt, aki munkájában a béke szükségességét hangoztatta, védelmezte a nincsteleneket, elítélte a barbárságot, ostorozta a gazdagok oktalan fényűzését. Harcolt a babonák ellen, maró gúnnyal írt a nép tudatlanságát kihasználó varázslókról. „Álmomból felkeltve is tudtam a tizenkét táblás törvényeket, legyenek átkozottak a varázslók, átkozott legyen az, aki megbabonázza a legelőket.” Csak úgy fölteszem magamban a kérdést: az átkozódás maga nem fekete mágia?

A babonák kiemelkedő szerepet kapnak a könyvben, látszatra kissé félrevezetően. Hiszen első pillantásra úgy tűnik, mintha az „Állítólag szerencsét hoz, ha beleköpünk friss vizeletünkbe” vagy „A közvélekedés szerint… a varázslók teljesen elveszítik varázserejüket, ha egy csöpp menstruációs vért kennek az ajtófélfájukra” és az ezekhez hasonló (babonás) megjegyzésekkel Plinius egyetértene. Ám az apjáról írt feljegyzéséből, amelyben kifejti, hogy apja epilepsziában szenved, és ennek gyógyítására minden évben megvásárol egy hullát, és ennek vérét megissza, ami „állítólag az epilepszia ellenszere”, kiderül, hogy mi az igazi véleménye ezzel kapcsolatban. Apja nemcsak megihatta a halott vérét, hanem eladhatta az elhunyt testrészeit is különböző betegségek orvoslására. „Az az érzésem, hogy nem létezett pontosan kidolgozott rendszer, mind a hiedelmet, mind apám reklámszövegét az adott vásárló szenvedése határozta meg. Az üzletet az élet minden szenvedéséhez hozzá lehetett igazítani.” Mintha csak ma fogalmazták volna meg…

A könyvből kiderül, hogy a világ a túlzásoknak, az eszeveszett szélsőségeknek van kitéve. Emlékezzünk vissza, hogy Caligula aranyszobrot öntetett magáról saját templomában, fürdésre csak parfümöt használt. Néró palotáját elefántcsontokkal, drágakövekkel, igazgyöngyökkel ékesítette, ebédlőjét olyan szerkezettel látta el, amely 24 óra alatt körbeforgatta a termet. Közismert, hogy Poppea csak szamártejben fürdött. Tombolt a pazarlás, a tékozlás. 

Plinius történelmi dokumentumok szerint valószínűleg Vespasianus uralkodása alatt írta meg fő művét, a Historia Naturalist. Abban az időszakban, amikor megkezdődött a törvényesség, a vagyon- és az életbiztonság visszaállítása. Nagy barátságban volt a császárral, magas tisztségeket töltött be uralkodása alatt. Prokurátorként működött Hispániában és Szíriában is. Élete utolsó éveiben a Misenumban állomásozó flotta parancsnoka volt.

Voetmann az eseményeket kicsit másként írja le könyvében. Ő úgy meséli, hogy Plinius kegyvesztett lett a császárnál, amikor Vespasianus baiaei nyári lakában részleteket olvas föl a Természettörténet című művéből. „Csak azért nevezték ki az egyik misenumi flotta tengernagyává, mert a császár így akarta eltávolítani a városból – ha nem lett volna a szerencsétlen felolvasás, kétségkívül fontosabb posztok vártak volna rá.”

Abban megegyeznek a történelmi dokumentumok és Voetmann könyve, hogy Plinius éppen itt, Nápoly mellett lelte a halálát, amelynek körülményeiről most nem részletezném, csak annyit, hogy köze volt a „folyadékok kiáramlásához”.

A folyadékok és ezek kiáramlásai szintén központi helyet foglalnak el a regényben. Róma mindennapi életét a folyadékok kiáramlása irányítja. A testnedvek és a testnyílások arra szolgálnak, hogy összeköttetést létesítsenek a világ és az individuum között. „A szemöldök alatt található a szem, a test legértékesebb része, mely a fény segítségével elválasztja az életet a haláltól.” Voetmann képes pattanásig feszíteni a húrt, és az iszonyatot groteszk alakok megjelenítésével fokozni. Olvashatunk többek között a testnyílások nélküli lányról, aki a fejére kent olajjal vagy zsírral táplálkozik. Plinius érdekes kérdést vet föl vele kapcsolatban, amire a választ természetesen saját magunknak kell megadnunk: „Vajon ellen lehet-e állni a vágynak, hogy olyasvalamit tegyünk a magunkévá, ami ennyire el van zárva a külvilágtól?”

Vajon mit szimbolizálhat ez a csökevényes, furcsa lény Voetmannál, talán Fortunát, akiről azt írja találóan, hogy nem csupán vak „hanem le is van pecsételve, arcán egyetlen nyílás sem található.” „Mindenki azt reméli, hogy ő egyedül lehet Fortuna kegyeltje, mert látja, hogy a többiek valójában nem azok.”

Pliniusnak vérzik az orra – olvashatjuk többször is a kötet oldalain. Ez a remény jele – állapítja meg Voetmann. Nos, még ha homályos tükörként értelmezzük is arcunkat, amely utal a csalódás és a remény közti egyensúlyi állapotra, s mi ennek a homályos tükörnek vagyunk a foglyai, mégis él a remény „ameddig léteznek nyílások a világra”.

Soós Anita bravúros fordításának köszönhetően egy keskeny nyíláson át betekinthetünk a mai dán irodalom egy remek alkotásába. És ez IS a remény jele.

Zemen Annamária

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK