A fiatal kora da­cára már többkötetes dán író és klasszika-filológus, Plinius fordítója ezúttal a maga látszólagos szabály­talanságában is szabályos fikciós művet rakott össze az általa kuta­tott nyersanyagból. Az alkotó mun­kát szerény siker koronázta, s az eredetileg Éberség címen megjelent kisregény gyakorlatilag egymásra reflektáló monológok, sokszor di­rekt vagy rejtett idézetek dialógusá­ból áll össze kétségtelenül élvezhe­tő és jól olvasható egésszé.

Az idősebb Plinius, kora híres természettudósa élete és írásai ki­váló ürügyet teremtenek az írónak ahhoz, hogy a maga naturalisztikus nyerseségében mutassa be a mai szemmel rettenetesnek és barbár­nak tűnő római civilizációt, mely a maga korában és a világ eme fertá­lyán versenytárs nélkül képviselte a legkorszerűbb világrendet. A meg­felelő párhuzamok levonhatók —nem lesz bennük semmi revelatív, miképpen a kort jellemző durva szexualitás és nyers erőszak bemu­tatása is csak azoknak meghökken­tő, akik tényleg csak a kardozós­szandálos filmekből hallottak felő­le. Ugyanakkor a szerzőt letisztult stílusa, látszólagos hideg szenvte­lensége emeli az ókori/római tár­gyú igényes lektűrírók (például az Égijeit jegyző Révay józsef fölé. Az élvezetesen és gördülékenyen fordí­tott könyv méltatásánál meg kell említenünk, hogy voltaképpen tel­jesültek a könyvsorozat címének (Science In Fiction) ígéretei is: a ren­geteg, főképp pliniusi vendégszö­veg mellett a könyv mintegy függe­lékként tartalmazza a másik fősze­replő, az unokaöcs ifj. Plinius be­számolóját a „kora ellentmondásait magában hordozó", tudós nagybá­csi halálának körülményeiről. S ez bizony a fennmaradt leghitelesebb, vulkanológiai szempontból számta­lanszor végigelemzett leírás a Ve­zúv nevezetes, Kr. _u. 79-es, a jeles auktorokról pliniusi típusúnak elne­vezett katasztrofális kitöréséről.