Harald Voetmann: Plinius szerint a világ című könyvének középpontjában a megismerés lehetségességén és kér­désességének tematizálása áll. Ráadá­sul ezt a problémát egyszerre két szálon vizsgálja, a mű egyszerre foglalkozik a pliniusi Természetrajzzal, illetve annak szerzőjével. A felvetés így nem­csak arra irányul, hogy mit kezdhetünk ezzel a hallatlanul érdekes óko­ri enciklopédiával – „A világról már majdnem elmondtam" – idézi a szerző Pliniust (84.) - hanem arra is, hogy milyen lehetőségeink vannak egy kétezer évvel ezelőtt élt (kultúra- ­vagy tudomány-)történeti személy (magán)életének rekonstrukciójára? És még ha ez lehetséges is, mit tud­hatunk meg ezáltal Pliniusról, az em­berről, római polgárról, tudós(ító)ról - ne feledjük, hogy a Vezúv kitöréséről akart beszámolni, amikor meghalt -; mi az, ami ebből hasznosnak tűnhet főműve megértéséhez?

Anélkül, hogy újabb rétegeket nyit­nánk, mégiscsak érdemes megegyez­ni, hogy a fiatal dán szerző, Voet­mann eredetileg maga is klasszika-fi­lológus, azaz az antik világ (humán)-tudományos kutatója, műve ugyan­akkor szépirodalmi alkotás, pontosabban inkább dramatizált formába öntött szövegmontázsnak mondhat­nók. A jelenetekre osztott szövegben váltakoznak a Historia Naturalisból vett hosszabb-rövidebb idézetek, illetve Idősebb Plinius, Ifabb Plinius (az idősebb unokaöccse) és Dioklész rabszolga „megszólalásai", ez utóbbiak adják könyv fiktív részét. A mű így valóban „science in fiction", ahogy a kiadó nevezi a sorozatot, amelyben je­len könyv is megjelent.

„Pliniusnak vérzik az orra." - olvas­hatjuk több jelenet nyitómondatát (19., 59., 131.). A rendre visszatérő mondat, és vele együtt az orrvérzése elállítására tett kísérletek leírásának ritmusa rendre visszarántja az olvasót a valós Plinius valós alakjához; nya­valyáinak, rigolyáinak és szokásainak leírása állandóan és erőteljesen emlé­kezteti az olvasót a hús-vér Pliniusra, többek között azért, hogy nehogy el­vesszen máig hatásos, csodás műve mögött. Voetmann pedig ügyesen ada­golja valós és irreális keverékét, ami­kor eljátszik azzal a lehetőséggel, hogy rekonstrukciós kísérletét bőséges és sokszor szürreális fikcióval vegyíti, például annak leírásával, amikor Pli­nius magáévá teszi a „testnyílások nélkül született lányt" (4. jelenet).

A mű olvasása során tehát egyszer­re bontakozik ki a világ leírásának pli­niusi kísérlete és Plinius leírásának vo­etmanni kísérlete, valamint ugyanezen megismerési kísérletek szatirikus kriti­kája, sőt, önkritikája, ha nem a szép­író, hanem ókortudós Voetmann felől nézzük a kérdést. Mint amikor a re­gény-Plinius saját arcát szemlélve állítja: „Attól, hogy leírom tekintetem, még sohasem fog másnak látszani, mint különálló részeknek, s ugyanez érvényes a rá való emlékezetre. Csak amikor az arc itt hever előttem, válik kerek kije­lentéssé, értelmezésre váró, mégis meg­fejthetetlen jellé." (65-66.)