0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Soós Anita
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 152 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2796-83-3
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Science in Fiction

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 500 Ft

KOSÁRBA
Plinius szerint a világ

Ekultúra - Harald Voetmann: Plinius szerint a világ

Katherine's Bookstore
2013-3-19

A fiatal dán szerző első regénye sziporkázó gondolatjáték tudományról és irodalomról, múltról és jelenről. Plinius, az ókori Róma tudósa csak úgy képes megírni a Historia naturalist, méltán híres természettudományos gyűjteményét, ha éber marad. Életének kilenc ilyen pillanatára közelít rá a kamera, megmutatva, hogyan születik a gondolat és mit lehet megőrizni belőle.

A történet a világról szól. A létezésről, a nagy tettekről, a gondolkodásról, valamint mindezek feleslegességéről. A természettudomány születéséről és a dolgok megírhatatlanságáról. És persze Pliniusról. Hogyan lehet elkezdeni egy ilyen regényt? Talán így: „Nem számít, hol kezdem, mert később úgyis visszatérek ugyanoda. Visszatérek oda, ahol elkezdtem. Vagyis a megállapításhoz. Később visszatérek ahhoz a megállapításhoz, hogy a kezdő momentumnak nincs jelentősége.” Vagy így: „Nézz körül. Van hely, van lehetőség, keresgélve nyújtogathatod a nyakadat. Ha lehet, annyira, hogy – ha a kinyújtott, s így felkínált fejet levágják – legyen elegendő időd élvezni a fő gurulását hőn áhított tárgya felé.” Vagy így: „Déltájban már túl fáradt vagyok a munkához.” 

Az összes szöveg a könyv első két oldaláról való és Eleai Parmenidészé, Pliniusé, meg a Plinius nevű szereplőé. És persze Harald Voetmanné. A dán író és klasszika-filológus fiatal (1978-ban született), a Plinius szerint a világ pedig az első regénye volt, de úgy lehet szeretni, mintha egy pálya főműve lenne. A legteljesebb mértékig élvezetes olvasmány tele játékkal, váratlan intertextusokkal („Homályos tükör vagyok egy arcba zárva, mely most egy homályos tükör foglya.”), humorral, naturalizmussal és nagyon erős példázatossággal. A fikció egyszerű és különös: Plinius, a Historia Naturalis szerzőjének életébe láthatunk bele kilenc rövid jelenet erejéig. A belefeledkezést három hang és kétféle narráció segíti. A nagy mű hol bölcsnek, hol sutának ható idézetei („a szem, a test legértékesebb része…”), melyekben Plinius a mindenséget vágyta enciklopédiába foglalni, váltakoznak a szerző – szereplő – kommentárjaival és monológjaival. Majd – fiktív szóval – megszólal ifjabb Plinius, az író unokaöcs és fogadott fiú is, valamint Dioklész, a rabszolga, akinek abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy írásba foglalhatta a nagy Plinius gondolatait a diktálás alapján, ő azonban e történetben leginkább a bor, a szolgálólányok és a szabadság iránt érez csak vágyódást… A narráció egy részét ifjabb Plinius valódi levelei alkotják, ám itt is megjelenik a szerzői hang, amely egy kiábrándítóan emberi és elképesztően különc, önmagát kereső, a tudás felhalmozása, a gyerekkori emlékek megidézése, és axiómák felköhögése által magát megtalálni vélő, majd újra elveszítő valakinek ábrázolja a tudóst.
Pliniusnak vérzik az orra.” – tér vissza újra és újra a kiábrándító kezdőmondat. Mivel tényleg gyarló ember: allergiás, olvasás helyett motyog, a hideg rázza, álmatlanságban szenved (igaz ez, az éberség segíti a munkáját), folyton fantáziál (talán innen a kötet pornográf híre, de aki ezért veszi a kezébe, csalódni fog a testnyílások nélküli leány megerőszakolásának legalább annyira naturalista, mint éterien költői metaforájában). Ám a könyv nem ennyit mutat: a nagy embert papucsban. Azokat, akik Voetmann művét tudományos ismeretterjesztő történelmi regényként szeretnék besorolni, amely bemutatja az ókori, barbár, véres Rómát, (a regénybeli) Plinius maga neveti ki: „A természet húszezer kimagasló kegyetlenségét gyűjtöttem össze. Kedves honfitársaim, elérkezett a kacagás ideje.” A valódi Plinius-munkát, a Historiát tényleg gyűjtemények, adatok, rendszerezések teszik ki, ám a regény-Pliniusnak semmit sem sikerül igazán megírnia, s tudja is, hogy a minden(sége)t leírni lehetetlen. Mindig van másik nézőpont, párhuzam, ellentét, vita, féligazság, elhallgatandó felismerés, néha a rabszolga is elalszik diktálás közben: „eltűnhet egy-egy mondat”. Egyáltalán: az olyan irodalom létrehozása is lehetetlen, amely pontosan olyan, amilyennek szerzője szánta. Látszólag persze Plinius természettudományi megfigyelései nem szellemi zabhegyezések, hanem a kézzelfogható ismeretek tárába tartoznak: a nemiségről elmélkedni például kétséges, de ha egyszer a tudós feljegyez egy adatot az esküvője napján nőből férfivá változott emberről, az már mégiscsak valami. (Vagy mégsem?...) Hirtelen úgy tűnhet, sokkal nagyobb a baj annál, hogy a szépirodalom vagy a művészet nem tud általános igazságokat megfogalmazni. Lehet, hogy a természettudomány sem?
A regényben mindenki ír és írni próbál. A szökött rabszolga, akivel megíratják szökése indokait, s nem meri abbahagyni a szöveg szerkesztését, mert ha egyszer befejezi, végrehajtják a büntetését. A grafomán és nagybátyját folyton kijavító, felette ítélkező ifjabb Plinius, akinek írói életművét csak néhány mézesmázos, Traianusról szóló dicsőítés alkotná, ha nem ő a nagy tudós rokona, így viszont egész életében emiatt és az erről írt levelei által maradhat híres… És persze ír az idősebb Plinius is, hogy eljusson oda: „Nem kétséges, hogy sok minden még az én figyelmemet is elkerülte.” (a Historiában), és „Egy benső világba vettettem, melyet se érzékelni, se leírni nem lehet.” (a regényben).

A testnyílások nélküli lány megerőszakolhatatlan. A világ megírhatatlan. Plinius meg itt jár köztünk: mindig éberen (lásd Vågen), de teljesen tanácstalanul.

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK