0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Pataki Pál, Vári Erzsébet, Várkonyi Benedek
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 256 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2797-29-8
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 3600 Ft
Webshop ár: 2700 Ft

KOSÁRBA
Művész a műben
Analitikus ikonográfiai esszék

EX LIBRIS

Élet és Irodalim
2013-9-16

A művészet nem arra hivatott, hogy gyönyörködtessen, sőt, Schelling szerint csak az igazán „nagy barbárok” várják el a művészettől az érzéki gyönyörűséget. A hasznosságot követelni nem csekélyebb „barbárság”: „Ezt csak egy olyan kor követelheti meg a művészettől, amely gazdasági találmányokra fordítja az emberi szellem legnagyobb erőfeszítéseit” – mondja Schelling. Tudjuk, a mai kor véleménye ettől „némileg” eltér, hisz magas helyről kinyilatkoztatták: a „kultúra nem termel értéket”, hanem „csak” gyönyörködtet.

Ennek az értéktelen és haszontalan gyönyörködtetésnek néhány példája a Képfilozófiák sorozatban megjelent négy könyv, amely közül az első a kiváló

 

Daniel Arasse: Művész a műben

Analitikus ikonográfiai esszék 

című könyve. Arasse-nak – a fiatalon elhunyt kiváló művészettörténésznek – több könyve is napvilágot látott már magyarul. A Festménytörténetekben vagy a Festménytalányokban a nagyon alapos szakmai felkészültséggel rendelkező Arasse elsősorban a reneszánsz festészet ismert és kevésbé ismert alkotásait interpretálja élményszerűen.  A Művész a műben címe is jól jelzi a szerző elkötelezettségét a megértés iránt: felfedezni (magunknak) azt, aki a műben megszólal, és aki bennünket megszólaltatásra késztet. Arasse szerint – egyetértve Panofskyval – a műalkotás tartalma látens tartalom, amelyet meg kell látnunk ahhoz, hogy a műalkotást megértsük. Ha nem is mondja ki, de a mű ugyanazt jelenti, mint Hegel számára, aki szerint a műalkotás „szellemből született és újjászületett”; a gyönyörködtetés, a szórakoztatás soha nem lehet explicit célja, akkor sem, ha en passant gyönyörűséget is okoz vagy szórakoztat. A barbár tudat ezt nem érti meg, csak bámul Campin titokzatos tükrére, Bruegel vakjaira vagy Vermeer műterem-képére, mint bornyú az újkapura. Vagy – ami még rosszabb – badarságokat beszél.

Arasse könyvében ismét a reneszánsz vizeire evez vissza, egyszerűen, ám érdekfeszítően, számos olyan titkot árul el a képekről, amelyet a hétköznapi szemlélő talán sohasem venne észre. Legyen szó egy reneszánsz studioloról (dolgozószoba) vagy Mantegna, esetleg Bellini képeiről. A legérdekesebb elemzés azonban egy talán kevésbé ismert festő, a különc Piero di Cosimo Prométheusz-ábrázolásához köthető. Cosimónak – aki igazi emberkerülő volt, és a legenda szerint a betegek köpeteit szerette nézni a falon, azokba lovak csatáit képzelve – köszönhetjük az első fekvő aktot, amely éppen tíz évvel korábbi, mint Gior­gione híres alvó Vénusza. A müncheni és strasbourgi Prométheusz-képek kapcsán Arasse meggyőzően elemzi a keresztény világ felfogását a mitológia egyik legérdekesebb alakjáról, akit egyes neoplatonikus értelmezések egyenesen Krisztushoz hasonlítanak. Vagy éppen Mózeshez (Ficino).

Ha pedig Mózesnél tartunk, akkor érdemes felhívni a figyelmet Michelangelo Mózes-szobrára. A sokat elemzett Mózes-szoborra. A Mózes mutatóujja fejezet jó példa arra, hogy a reneszánsz művész a festményen semmit sem tesz véletlenül, minden vonásnak, gesztusnak, mozdulatnak vagy egy látszólagos mellékszereplőnek meghatározott jelentése van. Mózes mutatóujja kapcsán méltán jut eszünkbe a Sixtus-kápolna freskója, ahol az érintés, az ujj megérintése jelenti az ember teremtését. Mózes ujja ezzel szemben a szakállával játszik, ami inkább a kételkedésre utal. Michelangelo maga is kételkedő művész, nem hiába hívják a festészet Mózesének, és lehetetlen nem észrevenni, hogy a Pietro in Vincoliban található szobor robusztussága a mizantróp festőre emlékeztet.

A Mózes-szobor ugyanakkor maga a tilalom áthágása. Ebből a szempontból érdekes a zsidó közösség viszonya a szoborhoz. Köztudott, hogy a képi ábrázolást a zsidó hagyomány a mózesi törvényekre utalva kizárja. Ebből logikusan következne, hogy a zsidók mereven elutasítják Michelangelo alkotását. Ámde nem ez történt. Vasari korabeli beszámolója szerint a „zsidók, férfiak és nők egyaránt, minden szombaton csapatostul, mint a seregélyek keresik fel és imádják a szobrot”. Arasse érdekes módon mutat rá arra, hogy a Mózes-szobor többszörös értelemben a törvény megszegését jelenti. Ebből az egyik a képi ábrázolás, a másik azonban éppen az ujj mozdulatában keresendő. „Isten mutatóujjának birtoklását óhajtani tilos” – írja Arasse. A teremtés az Úré, az ember éppen azzal követ el bűnt (ismét csak Schelling), hogy a teremtés centrumába helyezi és istennek képzeli magát.

(Fordította Vári Erzsébet, Várkonyi Benedek és Pataki Pál. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. 256 oldal, 3600 Ft

Gyenge Zoltán

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK