Csuka Olga kötetének fedőlapján egy szokatlan perspektívából fotózott kép szerepel. Eltelik néhány pillanat, míg emberi szemnek nyilvánvalóvá válik, hogy egy cső belsejéből látjuk a kinti vakító világosságot, maga a cső érdes fala pedig mintegy örvényszerűen öleli körbe – a lap két dimenzióján – a világosságot.

Számomra – Csuka Olga olvasója és egyben orvosa – számára ez a kép kiválóan visszaadja a kötet különlegességét, hisz írásaiban hasonlóképpen éles megvilágításba helyez mindannyiunkat érintő témákat, mint a létezés, a szerelem, a rend, melyeket még izgalmasabbá tesz az az örvénylő kontextus, amit a szerző személyes története, ars poeticája és a kötet keletkezéstörténete ad a témákhoz.

A reziduális szkizofrén és kifejezett kényszertünetekkel élő szerző már megismerkedésünk alkalmával említette, hogy filozófiával foglalkozik, ír. Kreatív tevékenységének jelentőségét mégis akkor kezdtem csak érteni, amikor a pécsi egyetemen 2010 decemberében történt lövöldözést, tragédiát és médiavisszhangot követő találkozásunkra különös elhatározással érkezett. Eldöntötte, hogy az eddig született írásait kötetbe rendezi, kiadatja, hogy „az emberek lássák, hogy a szkizofrének nemcsak lövöldöznek, hanem vannak közülük olyanok, akik a filozófiát szeretik". Mélyen megdöbbentett és egyre növekvő tiszteletet ébresztett az érintettségnek és az elszántságnak az a foka, amivel ezt a tervét megvalósította. Utóbb úgy fogalmazott, célja az, hogy meglepetést okozzon, felkeltse az érdeklődést a filozófia iránt.

Ide kívánkoznak a kötet hátlapján szereplő személyes sorok is a szerző férjének tollából: „Fölismertem azt is, hogy aki egy kívülálló szemében mentálisan beteg, az is alkothat eredeti – sehol másutt nem megtalálható – gondolatokkal átszőtt művet, mely izgalmas olvasmányt nyújthat szakértőnek és laikusnak egyaránt. A szerző esszéinek ez a gyűjteménye kiválóan alkalmas arra, hogy megváltoztassa az előítéletet, amivel a társadalom a szkizofréniától szenvedőkre tekint. Ez a könyv az együvé tartozás lehetőségének egyedi bizonyítéka."

Csuka Olga megnyerte volt egyetemi filozófus tanárát, Vajda Mihályt arra, hogy írásai bevezetéséül előszót írjon. Vajda üdvözli Csuka Olga „éles ésszel és éles szemmel megfogalmazott igazi filozófiai esszéit" és a szerző „mély meggyőződését, miszerint a filozófia rólunk, emberekről szól és hogy a filozófia az emberek megértésére törekszik".

Kiemeli továbbá a szerző akárkiségről (arcnélküli, átlagember) folytatott elmélkedéseit: „Az ember létének az akárki súlytalanságával szemben azáltal lesz súlya, hogy megérti halálba-belevetett véges egzisztenciáját, s ennek fényében megtalálja célját is egy öröklött egzisztencialehetőség választó ismétlésében. Heidegger szerint az ember állandóan visszaesik az akárki-létállapotba, az akárkiség tulajdonképpeni és a fentebb vázolt létállapot között állandó körforgás van." Vajda csatlakozik a körforgás elképzeléshez: „akárkiségünket soha le nem küzdhetjük. Csak mindig újból és újból kiemelkedhetünk belőle (…) az akárkiségből kiemelkedni képtelen történelem nélküli ember, a nietzschei utolsó ember, könnyebben sodródik, és ki van téve a napi ideológiák látszatvilágának".

A kötet öt esszét és azok angol fordítását tartalmazza. Az első két írás ontológiai-antropológiai gondolatkörével ad alapot a következő három írás szerteágazó felvetéseinek.

A „Descartes filozófiájának újragondolása – Polémia Heideggerrel" kötetnyitó fejezetében a szerző sorra veszi, klasszikus filozófiai szövegekkel összeveti, továbbfűzi a matematikus-filozófus Descartes gondolatait. A görög klasszikusok gondolatain, tehát az anyag és forma viszonyán, a potencialitás és aktualitás párján keresztül jut el a heideggeri jelenvalólét fogalmához, a lét és gondolkodás viszonyához. A descartes-i kételkedést a szabad akarat legfontosabb megnyilvánulásaként értékelve a szerző az ismert cogito-érvet a kötetnek is címet adó „Akarok, tehát vagyok!" mondássá formálja.

"Az Akárki" című esszé azt a kérdést feszegeti, meghaladható-e az akárkiség, az egyformaság, az arctalan, "egydimenziós" átlagemberség, az „utolsó ember" állapota? A szerző saját válaszát is kérdésként fogalmazza meg: „Nem akkor süllyed-e el az egyes ember legmélyebben az akárki-létállapotba, ha nem annak szenteli idejét, amire született, amiben kiválóságra tehet szert, amiben kiválót alkothat?"

A laikus olvasónak talán "A vágyak" című lehet a legkedvesebb fejezet. Ebben filozófiai és irodalmi kitérőkkel mutatja be a szerző az emberi vágyak különböző formáit, többek között arra keresve a választ, hogy milyen vágyak nélkül nem érdemes élni. Balzac „A szamárbőr" című regénye nyomán arra a következtetésre jut, hogy az Érosz-vágy még a bölcsesség iránti vágyat, tehát a dolgok mélyére látás iránti sóvárgásunkat is megelőzi.

Platón értékszemléletéről elmélkedve az „Ismerd meg önmagad" tanácsa mellett a szerző kiemeli az apollóni jóshely másik iránymutatását is, a „Semmit sem túlságosan" elvét. Az önmérséklet, a mértéktartás vágya – nem külső parancsként, hanem belső kontrollként – a morális gondolkodás kezdetét jelenti, továbbmenve, a szerző Platónnal együtt úgy véli, nincs jó társadalom önmagukat korlátozni tudó egyének nélkül. De szigorú magával is, szerinte az a filozófus, aki nem tudja elveit megvalósítani a társadalomban, vonuljon ki belőle és saját lelki békéjével foglalkozzon.

A sztoikus római császárt, Marcus Aureliust idézve a megbocsátás iránti vágyról, a közérdekű cselekvésre irányuló vágyról és a belső szabadság iránti vágyról is szól Csuka Olga. Utóbbit abban látja megnyilvánulni, amikor a belső világ szemlélése békességgel tölti el a mindennapi gondokkal bajlódó embert. Másképpen, hogyha körülményeit nem is tudja megváltoztatni az egyén, akkor az azokhoz való viszonyulását változtassa meg. Nem kell sokáig keresgélnünk ezen gondolat továbbélését az egzisztencialista filozófiákban vagy akár a kognícióról, metakognícióról alkotott mai modern felfogásokban.

Victor Franki rendkívül fontossá vált szerzőnk számára az értelmes élet utáni vágy megfogal­mazásával, valamint Freudot illető kritikájával. A szerző metszően ír a „leleplező pszichológu­sokról", akik „valódi" kérdésekkel találkozván, például a lehető legértelmesebb élet utáni vággyal, azokat is leleplezés és így leértékelés tárgyává tennék. Frankllal egyetértésben úgy véli továbbá, hogy az ember úgy lesz önmaga, ha felülmúlja önmagát (ön-transzcendencia), például átadja magát egy szeretett személynek, vagy belemerül egy műbe.

Franki szerelemfelfogását üdvözli, miszerint a szerelem olyan „találkozás", melyben az én a másikat annak egyediségében, megismételhetetlenségében, és egyszeriségében„ látja” és feltárja a szeretett lény értéklehetőségeit. A szerelem így az „Én és a Te" és nem „Én ^és Az" találkozása, mint A szerző meglátása szerint Freud az érzelmi alapú Érosz helyett a testi alapú szexualitást pártolja, mely a szerelmet dehumanizálja. „A szexualitásnak csak addig van létjogosultsága, amíg a szerelem vonatán utazik", összegez az író.

A továbbiakban már-már indulatosan félretolja Freud szublimációval kapcsolatos elképzelését: „Freuddal vitatkozva úgy vélem, az ember szellemi tevékenységét hiba pótcselekvés rangjára süllyeszteni. (…) A puszta örömre törekvésben és az érzelmi elsivárosodásban magának a freu­dizmus elterjedésének is jelentős szerepe volt." Megnyugtatja viszont Franki azon gondolta, hogy az ember elsősorban nem ösztönvezérelt, hanem „állásfoglaló lény", aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy szituációkat oldjon meg.

„Az individualizmus és kommunizmus" című írásban a közösséget a benne lévő egyén szem­pontjából fürkészi, az izgatja leginkább, hogy miképpen ne váljunk „sodródó atommá". A szélsőséges individualizmus példájaként az „elmélyült történelmi és kulturális tudat nélküli

tradíciókban működő", atomizált amerikai társadalmat, míg a közérdeket zászlóra tűző ellenpólust Orwell „Állatfarm" című munkájának segítségével elemzi. A fejezet végére óvatosan a demokrácia kritikus vizsgálatára is invitál a szerző.

A zárófejezet („Az egzisztencia filozófiái”) mintegy egybegyűjti és kifejti a korábbi fejezetek során felmerülő egzisztencialista momentumokat, tág teret szentelve a Martin Buber-i „találkozásnak" – melyben „Én és Te" találkozik az „Én és Az" helyett.

Csuka Olgával és írásaival fokról fokra ismerkedve az a benyomásom, hogy csak arról ír, amiről közvetlen, személyes tapasztalása van. Hitelessége számomra abból fakad, hogy megtalálta azt a módot, a filozófiával való foglalatoskodást, aminek segítségével életének fontos kérdéseire válaszokhoz juthat. Ez a magán átszűrtség, a létező és a személyesen legfontosabb olvasatok egybevetését célzó mérlegelés, érlelés átsugárzik a szövegeken.

Ajánlom mindannyiunknak a kötetet, mely reményt, bátorítást ad és ékes bizonyítékát nyújtja a kötetből mottóként választott Marcus Aurelius bölcsességnek: „Az értelmes és társas életre született ember kára vagy java nem attól függ, ami éri, hanem attól, amit tesz."

(Megvásárolható az Írók boltjában, a Kódex Könyváruház és Tankönyvcentrumban, illetve megrendelhető a Typotex és a Bookline honlapján.)

Nagy Ágnes

Psychiatria Hungarica – XXVII. évf. 2012/6