Aki a Historia Mundi sorozat új kötetét kezébe véve főképpen arra kíváncsi, hogy a szerző miként vélekedik történelmünk egyik vagy másik fontos eseményéről, mozzanatáról - csalódni fog. Akit azonban leginkább az érdekel, hogy érdemben megragadható-e a múlt - ha igen, miképpen, vagy ha nem, akkor miért nem -, nos, az ő érdeklődésüket kiválóan kielégítheti e karcsú könyv.   Lévén hogy a zömükben folyóiratban vagy hetilapban már korábban megjelent tanulmányok jobbára a történetírás elméleti, technikai kérdéseivel foglalkoznak. És e tekintetben sok-sok továbbgondolkodtató tanulsággal szolgálnak.

Hogy az utókor megörökítette történelem aligha lehet tökéletesen hű tükre a valaha valóságosan megtörténtnek, az nyilvánvaló. Hogy a legegyszerűbb példával éljünk: a muhi csatát az egyik fél historikusai okkal fogják győzelemnek, a másikéi nem kevésbé érthető módon vereségnek ábrázolni. Sőt még az ugyanazon harcoló fél nemzetéhez tartozó utókor is többféleképpen idézheti föl a múltat.

Gyáni a szakirodalom imponáló ismeretével szól a mohácsi csata rekonstruálásának nehézségeiről; 1956 októberének éppen a temérdek visszaemlékezés ellentmondásai miatt nehezen megragadható voltáról; az Osztrák-Magyar Monarchia értékelésének a mindenkori politikától erősen meghatározott csapongásairól vagy a debreceni cíviseknek a város fejlődésében játszott szerepe körüli vitákról. Hasonló érdemek dicsérik azt az e kötetben először megjelenő, Modernitás és hagyomány a nagyvárosi múltban című tanulmányát, amelyikben elsősorban Budapest közlekedési és építészeti sajátosságairól, a meghatározó terek kultikus szerepéről szólva mutatja be fővárosunk XIX. század végi és XX. század eleji arculatát.

A zárótanulmány napjaink hazai történetírásának sajátosságairól szól. Benne Kosáry Domokos bölcs summázata: "A történelemnek csak egy objektív valósága van, s ez megfelelő szakmai feltételek mellett kielégítően megismerhető."