0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Seláf Levente
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 228 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-50-0
Témakör: Művészetelmélet

Ára: 2200 Ft (Elfogyott)

Költészet és emlékezet
Leoprepész fiának találmánya

Az emlékezet és a költészet ősi gyökereiről

Virtus.hu
2007.7.24.
Költészet és emlékezet A nagy invencióval és erudícióval megírt, de nem kevés humort és játékosságot is tartalmazó mű Szimonidésztől, a platoni dialógusoktól kezdve a középkori trubadúrénekeken át próbálja megrajzolni az emlékezet és költészet viszonyát, közbevetve mindazt, amit a neurobiológia (Oliver Sachs, Lurija), vagy netán a matematika segítségével erről az ismeretlen terrénumról tudunk. A matematikusként debütáló, de költőként vált jelentőssé szerző Borges tanítványaként kalauzol bennünket az emlékezet és képi látásmód labirintusaiban és sorolja fel annak mitikus gyökereit, amelyet az ókori Szimonidészben vélt megtalálni. A munka vélhetőleg azoknak a sorát szaporítja, akik az orális kultúra és a hipertext világa közé nem éket ver, hanem hidat (Ong, McLuhan), de rendkívül sokat árul el a költészet ókori hagyományaitól kezdve a modern kultúrában a költészet szerepéről. Egyedi humorát jelzi, hogy a „megevett szív meséjét tálalja, melynek a hőse „Couchy várura volt, s okát szolgáltatta a színháztörténelem egyik legnagyobb bukásának, melynek áldozatává Voltaire vált, amikor darabjának szereplője megkérdezte a színpadon: ”És hogy van a várúr, Couchy?”, a premier közönségéből pedig egy víg kedélyű tréfamester bekiabálta válaszul:” Megvan, köszi”. Egyúttal utal arra, hogy a francia szöveg fordítója, Seláf Levente, bravúros munkát végzett, ami az értő, eligazító utószóban is látható. Jacques Roubaud nem tolja félre a hagyományt, épp ellenkezőleg épít rá, de valamiként az elmélete hasonlít arra a filozófiatörténészre, aki azt állította, hogy a modern európai filozófia, egészen a huszadik századig, nem más, mint egy hatalmas lábjegyzet Platonhoz. Robaud is a platoni dialógusokból szűri le költészettanának és az emlékezetnek a törvényszerűségeit. Rendkívül röviden és brutálisan: az emlékezet és a költészet közös törvényszerűsége, hogy képekben fogható meg és a látás (belső látást is értve ezen) révén „realizálódik”. Távlat és pátosz egyaránt jellemzi a munkát. Elég, ha Camillo tizenhatodik századi elgondolására gondolunk, melyet Robaud idéz. ” Bennünket a tervnek Camillo tervének- Kerekes Tamás) csupán egy tulajdonsága érdekel, az hogy az Idea del Theatro (Camillo 1550-ben készült rövid leírásának ez a címe), a színház ideája az volt, hogy konkréttá és külsővé, mindenki számára láthatóvá tegyen egy teljes és univerzális ars memoriae-t, amely ideálként minden ember összes emléke számára érvényes (Gondoljunk csak Borges elbeszélésére, Funes-re, az emlékezőre -Kerekes Tamás). A tervet inspiráló képként a mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti megfelelést Használta fel: számára a csillagok és a bolygók szférái, a körkörös egek a fejünk fölött a világ lelkének, Isten emlékezetének materiális képét alkották. Az ember képzeletét kétségkívül az ő saját képére építették. És ezért, hogy, amint emlékezetünk előadása csak a mi számunkra látható, Camillo Színházának előadása egy „teremben” játszódott, és csupán egyetlen néző számára (olyasvalaki számára persze, aki képes lett volna megfizetni ezt a fantáziát: ez egy igen gazdag és igen nemes úr lett volna, lehetőség szerint Franciaország királya, aki egyébként egy időben finanszírozta is). Camillo Színházának ez a kivételezett nézője az Ember volt, az Ember nagybetűvel, akit az Isten helyezett a földre, „hogy kis Isten legyen egy kis világban; lelke mikrokozmoszának mestere, emlékezete kincstárának szemlélője, ahogyan Isten az egyetlen és nyugtalanul leskelődő, aki láthatja saját emlékezetét, a világegyetemet.” A platoni dialógusokhoz, Szimonidészhez nyúl vissza a huszadik században, kárvallottan jegyezve meg, hogy a mai költészet állapota nem különbözik a bálnákétól, de művében inkább az elemzés, a kibontás szerepel, de nem marad adós a konklúziókkal sem. Ezek a következők: A költészet nem gondolkodik. A költészet nem mond semmit. A költészet nem parafrazeálható. A költészet azt mondja, amit az mondva mond. A költészet emlékezet. A költészet a nyelv emlékezete. A költészet a nyelvet a szám és a ritmus által beszéli és a nyelvben a szám és a ritmus által beszél. Ilyen elmélyült lírai poétikát az Ariadné fonala c. kötet óta nem olvastam. A könyv visszaadja a költészet mitikus ragyogását. Megkapja mindenki,, amit vár. Csak Tarski és Jacobson, és tegyük hozzá, a formalisták kapnak némi elismerést. Az egészen fantasztikus és meggyőző, hogy Roubaud két egymástól látszólag teljesen eltérő „eset”-ből (egy ember, aki mindenre emlékezik, és egy ember, aki szinte semmire nem emlékezik) az emlékezet közös mikro-és neurobiológiai nevezőjét képes megalkotni, úgy, hogy mindez adekvát megfogalmazása legyen annak a költészetnek, ami a mai napig összeköti, még ha láthatatlan szállal is a mai poétát a ködbe vesző ókori szerzőkkel. Ezek után nem csoda, ha „nyugdíjas matematikus és aktív költő” Wittgenstein nyelvhasználatával foglalkozik újabb, magyarra még le nem fordított művében. A költészet és emlékezet szükséges összekapcsolásának ars vivendijét Seláf Levente látta el értő utószóval.
Kerekes Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-40%
Webshop ár: 1740 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 1680 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2340 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2880 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 1680 Ft
KOSÁRBA