A 60as években készített egy Tervet, amelyen több évtizeden át dolgozott. Lehet úgy tekinteni az életművére, mint ennek a Tervnek a részleteire?

 Tizenhét éven keresztül dolgoztam költészeti, matematikai és prózarészekből álló Tervemen, amit végül, mint megvalósíthatatlant, feladtam. Azóta, mondjuk úgy, tervromokon dolgozom.

 Minden írása része a Tervnek?

 Nem, hiszen a Tervet feladtam. Sokáig a Terv apró, egymástól független darabjain dolgoztam. Ez 1978-tól 1997-ig tartott, amikor részvettem a Biblia új francia fordításában, amelynek semmi köze a Tervhez. Akkor „szabadultam meg" a Tervtől.

 A Londoni Nagy Tűzvészben említi Szentkuthy Miklóst, aki a Szent Orpheusz Breviáriumával példát jelentett az Ön számára. Hogyan ismerte meg ót? Ismer más magyar írókat?

 Szentkuthyt a Prae egy fantasztikus részlete által ismertem meg, amit Papp Tibor és Nagy Pál közölt az Atelier folyóiratban. De alig ismerem a magyar prózát. Kevés regényt olvasok, s akkor is szinte kizárólag angol (angliai) regényeket. Majdnem olyan kevéssé ismerem a francia regényt, mint a magyart.

 Önmagát vers és matematikaszerzőként határozza meg. Mi volt a kapcsolata költészetnek és matematikának a Tervben?

 Egy kombinatorikus algebrai kutatás határozta volna meg azokat a kereteket, melyekbe a Terv részeként készülő kötetek versei illeszkedtek.

 Mi a helye a magyarul most megjelent „Költészet és emlékezet"-nek a Tervben?

 Az emlékezet a Tervem középpontjában állt, a „költői” és a „regény"-részben egyaránt. Ezért hosszú ideig tanulmányoztam mindent, ami a témával kapcsolatos, és hamar felkeltették érdeklődésemet az ars memoriaek. A könyv az előbb említett tervromok közé tartozik.

 Az Ön hivatása a matematika és a költészet. Irodalomelméleti munkássága hogyan viszonyul a Terv költészeti részéhez?

 Matematika és költészet össze voltak kötve a Tervemben. Ehhez szükséges volt a költői szövegek matematikai analízise is. Ebből fakad a verstani problémák és matematizálhatóságuk (itt Pierre Lusson ritmuselméletére gondolok) iránti érdeklődésem.

 Zemplényi Ferenc mesélte, hogy amikor feltette Önnek a kérdést, emlékszik-e minden szonettre, amit életében olvasott, Ön némi sértettséggel felelte, hogy természetesen igen. Kivételes memóriája adottság, vagy összefügg költői gyakorlatával? Használ mnemotechnikai eljárásokat a verstanuláshoz?

 Sajnos ez már nem igaz. Emlékeim a rengeteg versről, amit megtanultam, eltűnőfélben vannak Érdekes lenne ezt költészet és emlékezet kapcsolatának szempontjából elemezni, de engem inkább elszomorít a dolog. Mindenesetre nem azt jegyeztem meg, amit elolvastam, hanem amit megtanultam. Jó volt a memóriám, főleg a számokhoz és a versekhez, amennyiben azok a számoktól függnek, például a versformák által. Túl késón ismertem meg az ars memoriae-kat, és számos mnemotechnikai stratégiám sokkal kezdetlegesebb volt, mint amelyek ehhez a még a 17. században is élő hagyományhoz tartoztak.

 Miért fontos Önnek a középkori japán és európai irodalmi hagyomány?

 A középkori költészet főleg a trubadúrok iránti érdeklődés a szonettre vonatkozó kutatásaimból ered. A szonettet választottam az első kötetem verseinek formájául. A szonett 13. századi szicíliai hagyományától időben visszafelé eljutottam a trubadúrok cansójáig. Ezután olyan költői formát kerestem, mely ugyanilyen hosszú életű, így találtam rá a japán tankára. Ezután kezdtem a két hagyomány mélyebb tanulmányozásába, és ezek lettek számomra a költői forma és a próza kutatásának alapjává. Ez alapvető része volt a Tervemnek.

 Lát hasonlóságot a posztmodern és a középkori irodalom működésében?

 Talán van hasonlóság, de általában csak a felszínen. A posztmodernek többsége (és ez igaz a JeanMarie Gleize által elnevezett „postpoésie”-ra is), elvből ignorálják az olyan régi dolgokat, mint a középkori poétika. Ez nem azt jelenti, hogy az általuk alkotott műveknek nincs semmilyen értéke, de ha van, arról nem a középkori irodalom tehet.

 Számos elődje művelte azt a fajta költészetet, amit Ön. Miért emelte ki közülük Khioszi Szimónidészt és a trubadúrokat?

 Már mondtam, mi érdekelt a trubadúrokban. Ami Szimónidészt illeti, hozzá az ars memoriaek eredetének legendája nyomán jutottam el. Ezt közelebbről tanulmányozva a legendában megtaláltam a költészet egy nem-arisztotelészi felfogásának eredetét is.

 Sok irodalmár a költészet haláláról beszél, Ön inkább a költészet kríziséről. Miért, és van-e kiút ebből a válságból?

 Valóban, a „költészet halott" szlogen nagyon elterjedt. Következménye, ha nem is a költészetnek, de a költészet azon meglehetősen szűkkörű felfogásának a halála lesz, amely az enyém. Nem tudom, van-e kiút a költészet ideájának és gyakorlatának válságából. Ami engem illet, az egyik lehetséges megoldásnak azt tartom, amit az OuLiPo választott. Ez egy változata egy általánosabb útnak: minden alkotásnak explicit formaterven kell alapulnia.

 Az 1993-ban írt Költészet és emlékezetben az emberi emlékezet jövőjéről meglehetősen borúlátó víziója volt Változott azóta a helyzet?

 A költészet, a nyelvi tudás és alkotások belső memóriájának helyettesítése külső memóriahordozókkal, ami a nyomtatás időszakában kezdődött, iszonyatosan felgyorsult az elmúlt száz évben. A belső memóriát szinte teljesen felváltották a kívülról jövő képek. A fejek megszállását megkönnyítette az óriási technikai fejlődés. Nem olyan régen abból az állapotból, amit az „üres fejek korszakának” neveztem, eljutottunk az „újracsinált fejek korszakába”. A következő lépés ezen az úton, a közeljövőben, a gyalogosok (és nem csupán az autók) számára készülő GPS lesz.

 Néhány éve egyre több oulipiánus megkötést alkot. Miért?

 Egyre többet dolgozom oulipiánus kompozíciókon. Egyszerű oka van. Hosszú ideig egyszerre foglalkoztam költészettel (és prózával) és matematikával (számításokon). Ez a kettős tevékenység lehetővé tette, hogy haladjak, sose legyek teljesen tétlen: amikor bajban voltam a költészettel, számoltam; amikor a számításaim zsákutcába jutottak, a versírás felé fordultam. Mára „nyugdíjba vonultam" a matematikából. Az oulipiánus megkötések helyettesítik számomra a számolást.