0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Csobó Péter György
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 360 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-49-4
Témakör: Zeneelmélet
Sorozat: Claves ad Musicam

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
A zenei szép
Javaslat a zene esztétikájának újragondolására

Eduard Hanslick: A zenei szép – Javaslat a zene esztétikájának újragondolására

Bartók Rádió
2007.9.30.
 Egy igen fontos, 19. századi zeneesztétikai alapművet jelentetett meg magyar nyelven a Typotex Könyvkiadó. Eduard Hanslick: A zenei szép – Javaslat a zene esztétikájának újragondolására című könyve méltó folytatása a kiadó korábbi kiadványának, Carl Dahlhaus nagy ívű tanulmányának, Az abszolút zene eszméjének. A névmutatót, válogatott bibliográfiát és a szerző életrajzi adatait is tartalmazó könyvet Csobó Péter György fordította, jegyzetelte és igényes utószóval látta le. A több mint 350 oldalas kötet tulajdonképpen három hasonló terjedelmű részből áll- Az első és természetesen a legfontosabb rész Hanslick műve, mely a szerző életében tíz alkalommal jelent meg, az első kiadás dátuma 1854, a tizediké 1902. Az egyes kiadások alkalmával a szerző módosított a tanulmány szövegén, részben az építő kritikai észrevételek, részben az építő kritikai észrevételek, részben a zenetörténeti fejlemények hatására, hisz 1854-ben még nem sejthette, hogy a század második felének meghatározó zeneszerzői, Wagner és Liszt, zenéjükkel és zenefilozófiai nézeteikkel alapvetően befolyásolják majd a korszak zenei gondolkodását. Ezen újabb fejlemények mellett pedig Hanslick, aki időközben Bécs legbefolyásosabb zenekritikusává vált, nem mehetett el szó nélkül: Wagner és Liszt, azaz az Új Német Iskola zenéjének fundamentális, majdnem hogy fundamentalista bírálójává vált.
 
 Csobó Péter György a német kritikai kiadásból dolgozott, mely a szöveg 1896-os, a Hanslick által utoljára módosított változatát veszi alapul. Ám a menetközben kihagyott vagy éppen beemelt új szövegrészek nyomon követése olyan különleges intellektuális élményt nyújthat, hogy a német kritikai kiadás valamennyi változatot párhuzamosan tette közzé. A magyar kiadás nem ezt a nehezen kezelhető megoldást követi, ehelyett a jegyzetekben közli a gondolati különbségeket rejtő szövegváltozatokat, és a Hanslick által hivatkozott szerzők rövid bemutatása is itt, a jegyzetekben kapott helyet. Ez a szövegtest, a maga bő száz oldalával a kötet második, a talán legizgalmasabb része. Híven jelzi, hogy Hanslick kísérlete, azaz a zene esztétikájának újragondolása mennyire sok elméleti buktatót, mekkora intellektuális kihívást jelentett, érzékelhetővé teszi, hogy Hanslick teljesen új, addig ismeretlen területen kívánta megalapozni a zenéről való gondolkodást.
 
 Hanslick a radikális újítókkal szemben érzéketlen és kíméletlen, vaskalapos zenekritikusként él a köztudatban. A zenetörténeti anekdotagyűjtemények szívesebben idézik a szívtelen formalista tévedéseit; éleslátásról és judíciumról árulkodó, pontos, a jelent zenekritikusát irigységgel eltöltő, maradandónak mutatkozó ítéleteit viszont kevésbé. Az is közismert, hogy Hanslick később Brahms művészetében saját eszméi igazolását fedezte fel.
 
 Most, hogy könyvét teljes egészében olvashatjuk, és szentenciaként idézett mondatai eredeti kontextusban köszönnek vissza, egy nagyműveltségű, a tudományosság által támasztott igényeknek megfelelni vágyó, széleskörű természettudományos ismeretekkel rendelkező filosz, egy gondolatait revideálni képes tudós portréja bontakozik ki a kötet lapjain: olyan gondolkodóé, aki mindezeken túl közérthető stílusban, néha rendkívül képszerű hasonlatokkal operálva érvel.
 
 A könyv harmadik részét Csobó Péter György közel száz oldalas, disszertáció igényű utószava teszi ki, melyben többek között részletesen bemutatja a mű körül kialakult korabeli vitát. Hanslick nézetei közül leggyakrabban a könyv egyik elhíresült mondatát idézik, mely Csobó fordításában így hangzik: „A zene tartalmát hangozva mozgó formák alkotják”. Ez a megfogalmazás meglepően radikális, hiszen kiderül belőle, hogy mi nem tartozik a zenei tartalom fogalmához. Hanslick az európai zeneesztétikai hagyomány több száz éves, sőt, ezeréves tanait kérdőjelezi meg, vagy teszi logikailag tarthatatlanná. A zenét kivonja az utánzó művészetek köréből, a zene az utánzás révén nem képes ábrázolni. Elutasítja a zene és a nyelv, a zene és a retorika összekapcsolását, és hiábavalónak ítéli a zenematematikai spekulációkat is. Legélesebben a 18-19. század uralkodó zenemagyarázata, az úgynevezett érzésesztétika ellen kel ki. Az érzésre és érzelmekre Hanslick szerint nem lehet esztétikai tudományt alapozni, a zenének nem is lehet kizárólagos célja sem az érzelmek ábrázolása, sem érzelmek felkeltése. A tudós, amint az érzelmek birodalmába lép, bizonytalan eredetű hipotézisekkel találja magát szemben, melyre objektív tudomány nem építhető. Márpedig Hanslick célja nem kevesebb, mint hogy a zeneesztétikát az objektív tudományok rangjára emelje. Már maga a tanulmány kialakulása is ezt tükrözi. Az 1854-ben megjelenő értekezés 4. és 5. fejezete már egy évvel korábban, önálló tanulmányként is megjelent. Ezekben a fejezetekben különösen szembetűnő, hogy Hanslick érzésesztétikai állításokat a legkorszerűbb orvosi, pszichológiai, fiziológiai szakmunkák eredményeivel szembesít. Fejtegetéseiben – és ezt a mű véglegesített formája némileg elfedi – Hanslick a zeneesztétika alapkérdéseit feszegeti, s számos dogmáját tarthatatlannak ítéli. De az is kiviláglik e két fejezetből, hogy a válaszkísérlet, a tisztán zenei tartalom kibontása a kötet megelőző, illetve zárófejezeteire vár. A zenei formák tudora – furcsa módon – a témát (ez esetben a problémát) a mű kellős közepén exponálja.
 
 Eszmék, fogalmak, események, költői képek közvetítése nem célja és nem is feladata a zenének. Az a zenemű, amely ebben látja művészi értékének fundamentumát, szépségének forrását, az nem részesül a tiszta zenei szépségből. Hanslick ebbe a szellemben nem csak Liszt szimfonikus költeményeit látja nevetséges tákolmányoknak, nem csak Wagner operáit ítéli elhegedült Ópium-mámornak, elveri a port a 19. századi olasz operákon is, Beethovenhez lépest például Verdi szögletes szörnyűségeket komponál.
 
 Értelemszerűen kevés szó esik arról, hogy a zeneműveknek valójában nincs objektív alakjuk, az előadás mikéntje, színvonala nem csak az adott zenemű karakterét, érzelem- és képzelet-világát határozza meg, hanem a Hanslick által mozdíthatatlannak ítélt hangozva mozgó formáit is. Nem mondom, hogy gyakran, de előfordul, hogy egy ismertnek vélt zenemű tisztán zenelogikai konstrukcióját egy újszerű előadás nyomán másmilyennek érzékeljük. Márpedig a Hanslick utáni század az interpretáció százada s volt, mi, kései zenehallgatók már hozzászoktunk ahhoz, hogy egy műnek nincs objektíven tanulmányozható, egyszeri formája. Ám ugyanez a század számos esetben igazolta Hanslick útkeresésének helyességét. Több olyan megfogalmazással találkozunk A zenei szépről szóló könyv lapjain, melyet Schönberg, Stockhausen vagy akár Ligeti György is mondhatott volna.
 
Molnár Szabolcs

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK