0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 202 oldal
Formátum: A/5, kötve
ISBN: 978-963-9664-71-5
Témakör: Publicisztika

Eredeti ár: 2300 Ft
Webshop ár: 460 Ft

KOSÁRBA
Sex wars

A jövő – amelyben élünk

Új Könyvpiac
2008-03-27

A magyar társadalom, ha egyáltalán lehet még egységes gondolkodást mutató és egységesen jellemezhető magyar társadalomról beszélni, a rendszerváltás óta sajátos viszonyban van az idővel. Korábban nem sejthető módon felértékelődött a múlt, egyrészt magának a múltnak az elbizonytalanodása miatt, ez főképpen a Kádár-rendszerhez való viszonyulásra vonatkozik, másrészt a múlt felértékelődése miatt, ez főképpen a két világháború közötti időszakra vonatkozik, az emlékezetben, a hétköznapi és mindennapi emlékezetben még az az időszak az elérhető, legalábbis az idősebb korosztály számára – a közelebbi múlt elbizonytalanodása mellett mindkét múltkeresés mögött végső soron a jelen elbizonytalanodása húzódik meg. Ehhez hasonlóan kiemelten fontos szerephez jut a magyar társadalom gondolkodásában a jövő: azt, hogy milyen lesz a jövő, mindenki tudja. Úgy vagyunk vele, ahogy a rendszerváltáskor gondoltuk: működő kapitalizmus lesz, jólét, kiegyensúlyozottság, napfény, derű – mintha a szocialista utópiák világa köszönne vissza ilyen irányú vágyálmainkban. Arról, hogy az a társadalom, amelyet most alapozunk, építünk – ezek a kifejezések is a szocializmus időszakából köszönnek vissza – szintén tagolt társdalom lesz, s kinek kisebb, kinek pedig nagyobb jólétet hoz, s lesznek a jóléten kívül kerülők is, szó sem esik, pedig ha történelmi tapasztalatainkra nem figyelünk, akkor legalább az elmúlt két évized társadalmi jelenségeit kellene tudatosítanunk magunkban.
 

Márpedig a múlt lezárult, még akkor is, ha számos eleme szükségszerűen él bennünk tovább; a közelebbi és a távolabbi múlt is lezárult, mert történelmileg zsákutcának bizonyult mindkettő, az egyik, a távolabbi azért, mert a maga korában számos anakronisztikus elemet épített a világába, a közelebbi pedig azért, mert működésképtelen modellt próbált működővé tenni, nem beszélve arról – s itt már konkrétan a Kádár-rendszerről beszélek –, amit Bibó István úgy fogalmazott meg, hogy hazugságokra nem lehet politikai rendszert építeni.

Ahogy a múlt lezárult, úgy kezdődött el a jövő, s ez akkor is így van, ha a jelent és a jövőt is próbáljuk elszakítani egymástól. Ahogy a múltra hivatkozunk, úgy hivatkozunk a jövőre is, csak éppen a jelen marad ki mindkét hivatkozásból. Mintha egyszerre élnénk a múltban és a jövőben, csak éppen a jelenben nem – mert azt, amiben most élünk, nehezebb tudomásul vennünk, mint a megszépített múltat vagy a képzeletünkben élő és szépnek elképzelt jövőt. Az elkövetkező jövő nem tagadni fogja a magunk jelenét, hanem ennek lesz a folytatása, tehát, ahogy mondani szokták, a jövő már elkezdődött, s talán ezért mondhatom a jelenünkről, hogy az a jövő – amelyben élünk, még akkor is, ha pillanatnyilag a jelenünkben sem akarunk élni. Ezzel a múltra és jövőre való együttes hivatkozással ugyanis az a legnagyobb baj, hogy a jelenünket fokozzuk le általa: a jelenünkkel együtt pedig mintha az életünkkel is ugyanezt tennénk, merthogy az, ami most van, csupán átmenet, s így szükségképpen elegyes és bizonytalan, s csak az a biztos, ami volt, és ami lesz. Beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha a magunk életidejének és cselekvéseinek nem adjuk meg a kellő megbecsülést, ha a múltra és jövőre hivatkozva kiszakadunk a saját időnkből, s annak is, ha egy illuzórikus jövőképet dédelgetünk magunkban. Tudatosítanunk kell, hogy a rendszerváltás pillanatában, amikor elszakadtunk a ránk erőltetett, s ugyancsak illuzórikus, a keletkező társadalmi-gazdasági feszültségek feloldására képtelen modelltől, tulajdonképpen választottunk is, legalábbis a meghatározó irányt tekintve…

A jelenből kinövő jövő megértésének szándéka jellemzi Pogátsa Zoltán és Stanislaw Lem könyvét is, ezért állíthatók egymás mellé ebben a rövid ismertető írásban. Irányuk, módszereik, kiinduló pontjaik és természetük lényege szerint ezek a könyvek természetesen különböznek egymástól, talán ezért egészítik ki egymást jobban, mintha ugyanaz a szándék hívta volna életre őket… Együttes olvasásuk ugyanakkor feszültséget is teremt: Pogátsa Zoltán arra a kérdésre keresi a választ, hogy „a rendszerváltás óta elmúlt másfél évtized fejleményei alapján milyen jövő vár a magyar társadalomra és gazdaságra a globalizáció körülményei között”, Lem viszont arról értekezik, rendkívül szabadon és hatalmas felkészültséggel, hogy a globális kapitalizmus szükségszerűen csődbe juttatja az emberiséget. Sajátos perspektívából látjuk tehát azt a célt, melynek kedvéért a magunk életének önmagában szemléléséről is lemondunk.

Pogátsa Zoltán könyve a legjobb közgazdasági szakmunka, amelyet a rendszerváltástól eltelt időszak magyar gazdasági történéseiről írtak. Szakmunka, de nem egy szakkérdést állít vizsgálódásának középpontjába, hanem a szinte mindenkit érintő egyetlen kérdést, azt, hogy milyen kondíciókkal rendelkezett a magyar gazdaság a rendszerváltás időszakában, miképpen lett a rendszerváltó országok éltanulója, hogyan vesztette el ezt a szerepét, s mit kell tennie az országnak ahhoz, hogy hatékonyan tudjon bekapcsolódni a globális kapitalizmusba. Mindenkit foglalkoztató kérdést tesz tehát fel, s érződik, nagyon vigyáz arra, hogy a maga számára kijelölt utat végig is járja, közben azonban egy pillanatra sem lép ki tudósi szerepéből, így a gyorsan kínálkozó politikai hangoltsággal bíró válaszok helyett empirikusan igazolható válaszokat ad. Mintha egy nagy logikai kirakójátékkal találnak magunkat szemben, mindig új kérdések születnek, a szerző pedig a kérdéseket követve mindig megtalálja az adott szaktudomány szakterületének a szabályait, azt, hogy miképpen lehet megfogalmazni a kérdéseket, ezt követően pedig a tudomány törvényei szerint válaszolja meg azokat. Nem apolitikus, nem szenvtelen, nem egyszerűen tárgyilagos, hanem inkább logikus az, amit mond, hatalmas zárt rendszerbe illeszkedik mindaz, amit elmond. Nem tagadja a változásokat: „Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Magyarország összeomló félben levő tervutasításos gazdaság volt, a keleti blokk része, ahol alig volt magántulajdon, a külkereskedelem többsége pedig a Szovjetunióval és a többi szocialista állammal zajlott. Ma Magyarország fejlett piacgazdaság, ahol a magántulajdon mértéke sok hagyományos tőkés országnál nagyobb mértékben határozza meg teljesítményét” – így kezdi a könyvet, ám azt sem tagadja, hogy az ország, s benne a gazdaság nem teljesített úgy, ahogy az elvárható lett volna, s különösen pesszimista képet fogalmaz meg a belátható időben ránk váró jövőről. Ennek kapcsán már végleg nem a gazdaságról beszél, hanem a társadalomról, a társadalom értékrendjéről, mint a jövőt meghatározó legfontosabb jelenségről, talán ennek tudható be, hogy a könyvet azzal az izgalommal olvastam, mint a társadalom valós helyzetét tárgyaló, a Kádár-korszakban megjelent írásokat, munkákat. Mivelhogy a tárgyilagosság és a pontosság ma is leginkább hiánycikként mutatja meg magát…

Pogátsa Zoltán sok mindent elmond a magyar gazdaság elmúlt két évtizedes történetéről, arról, hogy mi történt, ami történt, az pedig miért történt, s arról is beszél, hogy mi nem történt – a legfontosabbnak azonban azt tartja, nem alapbajnak, hanem alapjelenségnek, hogy a kapitalizmus nálunk nem szervesen nőtt ki a társadalom életéből, hanem „építjük” – talán nem úgy, mint egykor a szocializmust –, az építése során pedig a magyar társadalom megkerülte az alapkérdések következetes megválaszolását. Így azt sem döntötte el a társadalom, hogy milyen kapitalizmust akar építeni. Ennek kapcsán érdemes idézni egyik gondolatmenetét: „Ha visszaemlékezünk, a rendszerváltás környékén szinte egyáltalán nem volt kérdéses, hogy az államszocializmusnak meg voltak a maga helyi változatai (pl. a magyar rendszer jellegzetességei meghatározóan mások voltak, mint mondjuk a románé). Ugyanígy az általánosságban piacgazdaságnak nevezett rendszernek is meg voltak és vannak az egymástól jelentős mértékben eltérő helyi variánsai. Akkora volt a két alapvető társadalmi modell közötti szakadék, hogy még a nyugati szakértők is késztetést éreztek (és éreznek ma is) arra, hogy absztrakt módon a ’kapitalizmusról’ vagy a ’piacgazdasági modellről’ értekezzenek. Mindez annak ellenére van így, hogy kialakult irodalma van ma már a kapitalizmus különböző helyi formáinak. Ezek a könyvek azt elemzik, hogy a helyi kulturális minták és társadalmi értékrend milyen hatással volt a kapitalizmus változatainak kialakulására, miként formálták a különböző országok a maguk mintájára a piaci modellt. Jelenlegi világunkban is egészen eltérő formái léteznek egymás mellett az egységes elnevezéssel illetett piaci rendszernek. Magyarországon a gazdasági átmenet során soha nem sikerült meghatározni, hogy milyen típusú kapitalizmust is szeretne az ország. Ennek egyik oka, hogy sokszor ténylegesen kényszerpályákon haladtunk, vagy legalábbis úgy éreztük. Másrészről azonban soha nem indult be igazából az a vitafolyamat, amely segített volna megérteni a polgárok nagy részének, hogy mik is a legfontosabb eldöntendő kérdések, milyen szempontok alapján kellene meghatározni saját jövőjüket. Pedig a lehetőségek széles tárháza volt nyitva előttünk.”

Az átmenet tehát spontánul, az éppen divatozó közgazdasági szisztémákhoz igazodva ment végbe, a neoliberalizmus piacelvűségét középpontba állítva, társadalmi viták nélkül, hatalmas tömegeket és területeket kizárva az átalakulás folyamatából. A külföldi tőkére épülő privatizáció megfelelt az államadósságot csökkenteni akaró kényszernek is, ám az ország csak addig tetszeleghetett az „éltanuló” szerepében, amíg mások is nem léptek erre az útra. „Éltanulóságunk” helyzeti-időbeli előnyünkből származott, mire ez eltűnt, eltűnt az átalakuló országok közötti vezető pozíciónk is. A privatizáció befejezése és a világgazdaság növekedésének csökkenése, vele együtt pedig a működő tőke beáramlásának csökkenése aztán megkérdőjelezte ezt a modellt, ráadásul számos mutató szerint a társadalom is képtelen volt megújulni, s a szükséges módon válaszolni a gazdaság változásaira. Pogátsa Zoltán adatai alapján pár ezzel kapcsolatos tényezőre utalok:

  • Magyarországon 2004-ben a 10 millió lakosból 3, 94 millió dolgozott, 1 foglalkoztatottra 1,59 eltartott jutott, az EU15-öknél 1,25, Csehorságban 1,17 fő
  • A magyar lakosság idős, s gyors tempóban öregszik tovább
  • Magyarországon az egyik legmagasabb a rákkal kapcsolatos halálozási mutató
  • Az öngyilkossági ráta (tudjuk, tradicionálisan) magas, az egyik legmagasabb, az EU-átlag háromszorosa
  • Rendkívül magas az alkoholisták száma: 800. 000 fő (!)
  • Alacsony az egészséggel és az életstílussal kapcsolatos tudatosság színvonala, ennek tudható be a magyar lakosság egészségügyi helyzetének tragikus volta

A megújulás feltételeként említett elemeknél is rossz mutatókat találunk, Pogátsa Zoltán az oktatás, a nyelvismeret, az internethasználat mutatóit elemzi, s mindegyik mutatót problematikusnak találja. Érthetetlennek tartja a felsőfokú oktatás középpontba helyezését, már csak azért is, mert az oktatás színvonala csökkent, maga a terület pedig eltömegesedett. Ezzel szemben a középfokú oktatásra a korábbinál kevesebb pénz jutott: „A közoktatás finanszírozása 1995 és 1999 között 16%-kal csökkent. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a kormányzat figyelmen kívül hagyta ezt a szektort, valószínűleg nem tartva azt túlságosan fontosnak.” Ez azért is problematikus, mert a gazdaság fejlődéséhez általában a középfokú oktatásban résztvevők számának és az oktatás színvonalának az emelkedésére van szükség. Alapvetően a fejlődés felgyorsulása, a versenybe való bekapcsolódás ellen hat a szegénység. „Egyszerűen és minden szépítés nélkül fogalmazva: a magyar társadalom tagjainak többsége szegény. Megélhetési gondjaik vannak, és ezért folyamatosan az ennek megfelelő életstílusra és életstratégiákra kényszerülnek. Bár ezt az egyszerű tényt elvont szinten mindannyian tudjuk, még sem gondolunk bele abba, hogy ennek milyen lecsapódása van a hétköznapi életben. … Az egyes emberek jövedelmi helyzete behatárolja saját egyéni növekedési lehetőségeiket. Addig nyújtózkodhatunk, amíg a takaró ér. A magyar társadalom versenyképessége pedig az egyének versenyképességéből áll össze. Minél képzettebbek, egészségesebbek, fiatalabbak az egyes egyének, minél többen beszélnek közöttük nyelveket és minél többen használják az internetet, annál valószínűbb, hogy a magyar gazdaságban létrejönnek az áhított magasabb hozzáadott értékű munkahelyek. Ha ehelyett az emberek alulfizetettek, ha nincs pénzük fejlődni és gyermeket vállalni, ha a puszta megélhetés is gondot okoz nekik, akkor az óhatatlanul bekövetkező reálbér-emelkedés ellenére nem sikerül majd növelni a magas hozzáadott értékű munkahelyek számát.”

A tényszerű adatok ugyanazt mondják, mint amire Pogátsa Zoltán a társadalmi értékrendszer elemzése során jut (ennek során a hit hiányát, a közösség hiányát, az együttműködés hiányát említi): a magyar társadalomban kevés tartalékolt hit, energia van „a megújhodásra, a fokozatos fejlődésre a globalizáció nehéz körülményei között”. A magunk társadalmi tapasztalata sem mond mást, mint amit Pogátsa Zoltán elemzés-sorozata.

Stanislaw Lem könyve esszék gyűjteménye – tág határok között a tudományos-fantasztikus könyvek szerzőjeként ismert tudós gondolkodó életének az utolsó évtizedében irodalmi eszközökkel megírt esszéit tartalmazza az emberiség egyik legnagyobb kihívás-sorozatát hozó huszonegyedik századról. Irodalmi esszék – hihetetlen belső szabadsággal megírt gondolatsorok, Borges, Határ Győző, Tandori idő- és nyelvkezelésének a metszőpontjában. Hasonló tematikus összefoglalást adni ezekről az esszékről, mint amilyenre Pogátsa Zoltán könyve kapcsán kísérletet tettem, lehetetlen. Gondolatvillódzások, mindig ugyanazon témák körül: népességrobbanás, felgyorsult fejlődés, a globalizáció kritikája. Lem álláspontja régóta ismert: „egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el” – mondta, ezt a véleményét pedig a Monory M. Andrással és Tillmann J. A.-val folytatott beszélgetésében így részletezte: „A Summa technologiea-ben írtam arról, hogy az eljövendő korszakban az emberiség minden olyan technikát plagizálni fog, amelyeket a természet az életfolyamatok formájában létrehozott. Természetesen akkoriban, amikor ezt írtam, kinevettek. Méghozzá komolyan veendő filozófusok mondták értelmetlenségnek, olyan mesének, amelyben az utópikus elemek keverednek az új eredményekkel. Most azonban egyszercsak valamiképpen felfedeztek, mint mindezeknek a kérdéseknek az előfutárát.”

Lem sokat foglalkozik a népesedés kérdésével (innét ered a címmé emelt SEX WARS metaforája is), különösen hatékony akkor, amikor statikus nézőpontot alkalmaz, eszerint a mai növekedési ütemet tartva 2100-ban ötvenmilliárd, 2200-ban pedig 500 milliárd ember élne a Földön. A népesség növekedése mellett beszél arról is, hogy felgyorsultak a „természeti, illetve az emberi tevékenység által teremtett mesterséges környezetben zajló kedvezőtlen változások”, s ír a klímaváltozásról, az atmoszféra összetételének változásáról, az óceánok vízének megváltozásáról, a szárazföld felszínének változásáról, a növénytakaró változásáról, az új betegségekről, a környezetszennyezésekről, s így tovább… Az, amit ír, igaz, sőt azt is mondhatni rettenetes – ám Lem nem ír arról, hogy az a mai nézőpontunkból rettenetes, s ha nem is lesz olyan új berendezkedés, amelyik képes lesz kezelni a felsorolt problémákat, olyan azért lehet, amelyik tompíthatja azoknak a jelentkezéseit és hatásait. (Itt csak arra utalok, hogy aligha volt száz évvel ezelőtt olyan ember, aki még csak akár sejtette is volna, hogy az utódai mostanság hogyan fognak élni.) Ezzel csak azt mondom, hogy csupán az egyik oldal változásait ismerve nehéz az egész változásáról beszélnünk, hozzátéve, hogy elismerem, soha nem tapasztalt súlyú és nehézségű problémákkal kell az emberiségnek szembenéznie, s egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy képes lesz az emberiség ezekkel a problémákkal szembenézni.

Mindennél azonban közelibb és gyakorlatibb jelentőségű kérdéseket rejteget az, hogy Lem szerint, s hát a magunk tapasztalatai szerint is – ahogyan már idéztem –, az a globális kapitalizmus, amelyikbe a leegyszerűsítve mondom: volt szocialista országok most igyekeznek belépni, a maga szűk időszakra terjedő figyelmével, teljesítmény- és fejlődéskényszerével képtelen kezelni a jelzett problémákat. Mi tegyünk, milyen utat válasszunk hát? A kérdés Lemnél is előkerül, nála természetesen Lengyelország kapcsán, magam pedig arra utalok, hogy ez a kérdés az elmaradásokat őrző Kelet-és Közép-Európában általában százévente felmerül, s most csak jelzésszerűen említem Ady „kétmeggyőződésű” gondolkodását éppen száz évvel ez előttről. Nyilvánvaló, hogy az adott keretek között bármilyen véglegesnek és érvényesnek gondolt válasz megfogalmazása felelőtlenségnek bizonyulna. Ezért csak azt mondom, hogy a fejlődés követésének a szándékát feladni nem lehet, a társadalmi-gazdasági versenyre szükség van, a mi térségünkben, ahol afféle „félrehúzódásra” egyébként sincs mód, végképpen nem lehet elfordulni a világtól, az viszont már rajtunk múlik, hogy akár a technológiai színvonal kiválasztása terén, akár az adott fejlődési vonulaton, lehetőségen belül milyen típust választunk magunknak. A tudatosságot és a biztonsági elemeket egyaránt be kell építeni a jövőre irányuló gondolkodásba. Már a választás is értelmes cselekedet lenne, hát még a választott út végigjárása, mert a tartalmas megvalósítások kapcsán számos káros jelenség hatása is tompítható lenne. Ezzel talán a ma is megkaphatná a régóta megérdemelt figyelmet – hiszen a feltételezett jövő nem a ma tagadása lenne, hanem annak természetes következménye.

Füzi László

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK