Milyen lehet idegenként, az ismeretlen japán kultúra iránt mégis feltétlen alázattal fordulva átérezni az Igazi Japán hétköznapokat? Milyen az, amikor egy magyar ember megrögzött szumó rajongóként, a japán technológiák csodálójaként meséli el több éves tapasztalatait e messzi vidékről? Az 1949-ben született Radnai Tamás, a Pannon Egyetem elismert professzora (mellékállásban sikeres üzletember) az elmúlt húsz évben számtalan alkalommal járt, sőt, élt is Japánban. Hol kutatóként, hol vállalkozóként. A szigetországban szerzett élményeiről már feleségével, Lackó Zszuzsával írt 1993-ban egy könyvet – Levelek Japánról – Paprikáskrumpli, evőpálcikával (Babits Kiadó) -, amit legfrissebb műve, a 2012-es megjelenésű Megtalálni Japánt(Typotex Kiadó) követett. Radnai alig 20 év távlatából mutatja be a régi és az új Japánt, éles szemmel észrevéve a változásokat, és a legújabb hóbortokat, amik miatt Mi is, Ti is, szeretjük eme szamuráj hagyományokra építkező országot.

Mi a közös a zöld teában, a szamurájokban és Hello Kittyben?

Radnai Tamás idén frissen megjelent regénye több szempontból is érdekes lehet. Egyrészt,Hidasi Judit (Na és, hogy tetszik Japán?, Vissza Japánba) óta ő a második magyar, aki egyetemi tanárként, értelmiségiként publikálja Japánban átélt pillanatait. A kiemelést azért is érzem szükségszerűnek, mert mindkét tanár írásán érződik a választott szakirányuk jellemzői, hiszen Hidasinál az interkulturális kommunikáció, Radnainál a kémiai tudományok adnak egy különleges nézőpontot műveiknek. Hidasi a japánok és külföldiek közötti interakciókra, a társas helyzetekre koncentrált művében (kellő mennyiségű anekdotával izgalmassá, humorossá téve írását), addig Radnai sem tudja levetkőzni mesterségének címerét. Eleinte a kutatói élet bohókás és fáradtságos munkával teli mindennapjait ismerjük meg, így japán származású munkatársait, valamint a kémia rejtelmeit, majd egyre inkább a gazdasági fejlettség mértéke és oka kerül előtérbe. Nem kell megijedni. Radnai is vett mangát fiainak, kik Japán iskolákba is jártak – egyszóval érti ő, hogy hogyan kell szórakoztatva informálni kicsiket és nagyokat. 

A fentiekben említettek dacára a túlontúl komoly, vagy netalán a fiatal olvasókat elrettentő szigorú tudomány szelleme ily módon fogyaszthatóan, egyfajta személyes hangvétellel karöltve tűnik fel a regény oldalain. Ami miatt igen problémás egyételmű műfaji kategóriába sorolni a regényt. Nem úti beszámoló ez, nem is útleírás, memoár még kevésbé. Radnai csupán nyíltságtól kísért tegező hangnemben regél történeteket, miközben világot látott emberként, tudósként tesz észrevételeket és von le következtetéseket. Történeteket ír arról, hogy hogyan rendszabályoz, majd kér bocsánatot egy japán GPS, hogyan kapta a nevét a 333 m magasTokyo Sky Tree. Megismerünk 20 éve létezett, ma már eltűnt szokásokat is, mint a szodai gomi, megtudjuk, hogy a japán hivatalnokok bizony a legutolsó divat szerint öltöznek (a nyakkendők sokszínűségétől még én is elámultam), valamint érdekességeket a Nozomi nevű szuperexpresszről. Anekdotázik írónk a globalizáció hatásáról Japánra (a kínai áruk tengere őket sem kerüli el), valamint arról a felemelő érzésről, amikor egy több méter magas szálloda ablakából beláthatott életében először a császári palota zárt falai mögé. Megemlíti a tipikus japán házőrzőt (akita), de Murakami Haruki Norvég erdő című regényét is új szempontból elemzi, illetve általa átélhetünk egy modern japán esküvőt, vagy akár egy kellemesen kellemetlen egészségügyi szolgáltatást is. Szó esik az árakról, az emberekről, az ételekről, a japánokhoz fűződő viszonyairól, és a meg nem értett japán humorról. Rám a japán politikáról és kormányfőkről szerzett benyomásai hatottak a legintenzívebben. Érdekesnek és felettébb informatívnak találtam, hogy kint még mindig az az 1949-es alkotmány érvényes, ami az amerikaiak jelenléte mellett született, valamint a furcsa japán felfogás a demokráciáról is figyelemreméltó (maximum két évig van hivatalban egy miniszterelnök, aki legtöbbször lemondásra kényszerül egy éppen frissen kipattant korrupciós botrány miatt). Mókás volt azonban Radnai ellopott esernyőjének kálváriája, vagy a titokzatos idegen, aki napokon át követte mesélőnket. A tragédia oltárán még Fukusimáról is megemlékezik a kötet végén írónk.

Egy szó, mint száz, Radnai Tamás rövid fejezetekben, mindössze 307 oldalon át kínál egy izgalmas utazást emlékei között. Fejezetenként haladva előre, pedig inkább érezzük azt, hogy legjobb barátunk, vagy éppen közeli rokonunk sztorizgat élményeiről. A Japánba repülni vágyók, vagy éppen nosztalgiára szomjazó utazók nyugodtan vegyék kezükbe, hiszen egy ismeretterjesztő adatok mellett autentikus ízzel megáldott antropológiai jegyekkel bíró publicisztikát kreált a szerző. Szenvtelen hangvétele sokkal kézzelfoghatóbb benyomásokat ad, mint bármely útikönyv, legyen az akár a Naitonal Geographic Traveler legutóbbi (2009-es) kiadványa Japánról, amely minden gyönyörű képével, vizuális és tartalmi információ tengerével kiváló könyv, de azért Radnai művét is érdemes mellé olvasgatni. Más élmény, gazdagabb, ember közelibb és bepillantást kapunk általa olyan helyzetekbe is, amiket csak az élhet át, aki valaha is járt Japánban. Hasonlóan szórakoztató és hétköznapibb stílusú, régebbi regényeket is bátran ajánlok magyar szerzőktől az érdeklődőknek, amelyek a következőek: