„A zenei tehetség nem olyan hirtelen kerül elő, mint paprikajancsi a pantomimben.”- vallotta a Yehudi Menuhin, amikor karrierje eredetét, a zenéhez való viszonyát kezdte boncolgatni. Negyedik születésnapjára kért a szüleitől hegedűt.

Nagyon szeretek önéletírásokat olvasni, mert nem csak a tényeket találom meg az illetőről, hanem kirajzolódik bennem egy egyéniség is. Amikor ezt a könyvet a kezembe vettem, arra voltam kíváncsi, milyen ember lehet az, akinek művészi játéka az egész világot meghódította. A tényeken kívül ez is kiderült számomra.

1916. április 22-én született New Yorkban két Palesztinából származó zsidó gyermekeként, a neve azt jelenti: a zsidó. Szülei a hagyományokkal szakítva nevelték őt és testvéreit. Édesapja hiába dolgozott oktatóként, gyermekeiket nem íratták be semmilyen iskolába, otthon tanították és taníttatták, főként olyan tárgyakra, amelyek számukra fontosak voltak. A gyerekek nevelése aszerint alakult, hogy kinek mi az érdeklődési köre, mire van képessége. Muzikális szülők voltak, több hangszeren tudtak zenélni, így a gyerekeik is ezt az utat követték. A másik nagy hangsúlyt az idegen nyelvek tanulására helyezték, a család együtt tanulta a franciát, olaszt, stb. Menuhin már tizenévesen nagyon művelt gyerek volt.

Első hegedűjét négyévesen kapta, amelyeket számos világhírű hegedű követett. Később két Stradivari tulajdonosa lett. Erdélyi magyarként több szempontból is érdekes olvasni az önéletírását, mivel Bartók Béla művészetéről, zenéjéről többször elismerően nyilatkozik. Kérésére Bartók egy zeneművet is írt Menuhin számára, aki nagyon büszkén vallott erről.
A másik nagy példaképe Georges Enesco (George Enescu) volt, akihez Párizsba utazott a családjával együtt, csakhogy tanulhasson tőle. Elkísérte Enescot romániai utazásai során, a könyvben nagy melegséggel, csodálattal vall a Sinaia környéki tájról. A kelet, és minden ami keleti, mágikus erejű az életében.

Számos világhírű tudóssal, művésszel megismerkedett, királyoknak és királynőknek a kegyeit élvezte csodálatos előadása révén. Én csak Albert Einsteint említem meg, aki – miután meghallgatta Menuhin hegedűjátékát – elragadtatva kiáltott fel: Most már tudom, hogy van Isten a mennyekben.

Magánélete nem sikerült ennyire jól, mivel első házassága válással végződött. Második házassága viszont boldog és kiegyensúlyozott volt, már amennyiben egy világutazónak az lehet. Összesen négy gyermeke született, egy lány és három fiú.

A tömör önéletrajzot a tartalom sokszínűsége oldja fel, sokféle kultúráról ad leírást, mindezt nem tudományos-szárazon, hanem a személyisége szűrőjén keresztül. A nagyfokú szubjektivitás tetszett benne. Annyira közérthetően fogalmazott, hogy laikusként is élvezetes volt olvasni a zenéről, a zenei interpretációról szóló fejtegetéseit. Tollforgatóként mégis kevesebbet tudott nyújtani, mint hegedűművészként. Amíg kronológikusan halad az elbeszélésével, nem okoz gondot a sok leírás, amikor viszont tematikusan tárgyalja az egyes témákat, unalmassá válik. Muzsikusnak kiváló volt a kíválók között, az írásban azonban nem remekelt.