Münchenben, 1976-ban jelent meg ez a könyv, aztán egy újabb München–Zürich eredetű kiadásban három évvel ezelőtt. Ez utóbbiból készült a magyar fordítás, a gazdag kulturális-művészeti ismeretekkel és zenei szakértelemmel nyilvánvalóan rendelkező Gáti István munkája. Nagy érdeme van abban, hogy 13 évvel az óriási művész halála után, ez az önéletrajzi mű még mindig tud érdekeset és érvényeset mondani arról, amit szerzője megélt, tett és gondolt, vagyis (majdnem) mindenről.

Yehudi Menuhin hegedűművész, karmester a huszadik század gyermeke volt. Ezt írta: „bennem az orosz, zsidó, amerikai alapon egy francia, olasz, német és angol szint helyezkedik el”. Büszkén emlegette távolabbi származását is: „A kötelességet nem teljesíteni abban a reményben, hogy valami slampos másodrangú teljesítménnyel jussunk előbbre, a cserkesz ideál elárulását jelentette.”

Csodagyerekként aratott hatalmas sikereire jellemző, hogy az egyik koncertje után Albert Einstein a nézőtérről egyenesen a pódiumon át lépett hozzá, a mellére bökött meghatottan: „Most már tudom, hogy van isten a mennyekben.” A Carnegie Hall-ben, a világhírű Fritz Kreisler hangversenyén ő a nézőtér első sorában ült, a művész két egyforma hegedűvel jelent meg a pódiumon, s az egyiket oda nyújtotta a gyerek Menuhinnak: „Tessék, fiú, ezt neked adom.” És mit mondott az édesanyja? „Inkább legyen belőlem cipész, minthogy egy virtuóz-életben menjek tönkre”.

Valóban a világutazó, világhírű művész életét élte, és valóban nem ment tönkre. Ennek a feltételeit, útját, módját pontosan, részletesen tartalmazza ez a könyv. Csak éppen receptet nem adhat hozzá, mert az egyedi és utánozhatatlan. Persze, ettől még nagyon is példás. Munka, felelősség, alázat, céltudatosság – igaz, de kissé didaktikus ez a felsorolás. Azonban Yehudi Menuhin életében, művészetében – meg a könyvében – mindez a személyesség színeivel és hitelességével jelenik meg.

Mi sem egyszerűbb, mint felsorolni néhány érdekességet, például azt, hogy 13 éves korában – akaraterejét fejlesztendő – már négy percig tudta visszatartani a levegőt, hogy több évtizedes művészi pályája után azon kesergett, hogy a vibrátója még mindig nem tökéletes. Hogy egyszer Nehru mutatta meg neki, hogyan kell jól fejen állni, és egy ideig álltak is így egymás mellett, hogy szülei házassági évfordulójára a húgaival jelenetet adtak elő a Cyrano de Bergeracból, és persze ő volt a címszereplő. Hogy Mihály román király fogadást adott a tiszteletére, hogy hatvanéves korában avatták doktorrá a Sorbonne-on. Jól érzékelteti a humorát, ahogyan Kodály Zoltán első feleségéről ír, akit egyébként rajongva tisztelt és szeretett. „Nagyon szeretetreméltó asszony volt, és ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni, ugyanis fél Európa zenészei voltak a szeretői.”

Különleges koncert Indiában, Ravi Shankar szitárművésszel

Aligha lehetséges a muzsikus életnek olyan témája, amely kimaradna ebből a terjedelmes életrajzi műből. Rengeteget ír a zenei elképzelésről és annak megvalósításáról, és persze zenekarokról, karmesterekről, hangszerekről, hangversenyhelyszínekről, koncertekről, fesztiválokról, versenyekről, zsűrizésről, a maga alapította iskoláról, a közönségről, mestereiről, művekről, Leírja a napi tornájának részletes menetét, s azt is, hogy mélyhegedűn, sőt alpesi kürtön meg triangulumon is játszott, aztán a repülőkatasztrófát, amelyet túlélt.

Támadták, amikor kiállt a nácibarátnak tartott német karmester, Furtwängler mellett, vagy azért, mert abban az afrikai országban, amelyben nem fogadta el, hogy a színes bőrűek nem mehettek be a koncertjére. Bevallja, hogy a békéért vívott küzdelmei nem hoztak igazán sikert, mégis mind tudatosabban vállalt közéleti szerepet, mind többször állt ki az igazságért.

Ahogy idősödik, mind gyakoribb a napi események átgondolt és elmélyült értékelése, a filozófiai megközelítés: Egy helyen így ír: „Az 1956-os felkelés előtt pár hónappal újra jártam Budapesten, amikor egy sajtóértekezleten rendkívül ügyetlen és buta kérdéseket kellett megválaszolnom, ami azt mutatja, hogy mennyire nem voltak tisztában a maguk szerény helyzetével a hatalmak egyensúlya közepette.” Máshol a zsenialitás tragikumát fogalmazza meg: „Bartók zsenije felemésztette Bartókot, az embert, magányosan és kitaszítottan magára hagyta.” Első házasságát így foglalja össze: „Mindketten csak egy illúzióval kötöttünk házasságot”.

Mintha túlmutatna a 20. századon ezzel is: „…a múltat lerázhatjuk magunkról, de minél távolabb szeretnénk tudni magunktól, annál szorosabban tapad ránk.” És bölcsen írja az öregségről: „Magas kort elérni és közben megőrizni az értelmet, humort, viccet és kedvességet, talán ez a legszebb ajándék, amit az élet adhat.” Nemcsak a 20. század zeneművészete, hanem maga a század is nehezen képzelhető el Menuhin nélkül, hiszen nem csupán művész, hanem gondolkodó is volt. Könyve kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt.

De kinek? Mindössze ez az egyetlen okunk a kételyre. A könyv tele van olyan nevekkel, műszavakkal, településnevekkel, még kottarészletekkel is, amelyek befogadása lehetetlen megfelelő jártasság, vagy a szerző, illetve a téma iránti megalapozott érdeklődés nélkül. Lehet, hogy jogi és más akadálya is van, de jó lett volna egy részletes függelékben – még ha tömören is, de – bemutatni a könyvben szereplő rengeteg kiválóságot, azokat, akiket a fiatalok nem ismerhetnek. Hiszen Menuhinra nemcsak a különféle hanghordozókon megőrzött művészete meg az írása jellemző, hanem az a társadalom is, amelyben élt és alkotott. Mert kívánatos volna, hogy ez a hatalmas műveltséganyagot is nyújtó, igen olvasmányos könyv minél többekhez eljusson.

Végül egyetlen, ugyancsak jellemző tény. A könyv elején név szerint mond köszönetet annak – idézem –, „…aki türelemmel és megértéssel formált kerek egészet az általam elmondottakból”. (Kiemelés tőlem – Cs. I.) Szeretném felhívni mindazon jajdeművelt celebek figyelmét, akik manapság – úgymond – könyvet írnak, hogy Menuhin ettől a mondattól nem lett kisebb, sőt!