0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: Második kiadás
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 164 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-2791-61-6
Témakör: Tudománytörténet
Sorozat: Szokatlan szempontok

Eredeti ár: 2300 Ft
Webshop ár: 1725 Ft

KOSÁRBA
Mágia a középkorban

Láng Benedek: Mágia a középkorban

káfé főnix
2011-03-26

A szerző tudománytörténetet és tudománymódszertant oktat a BME Filozófia és Tudománytörténeti tanszékén. Öt éven keresztül folytatott kutatást a témában, könyve a középkori tanult mágia történetét mutatja be, szinte végig leltározza a középkori európai mágikus forrásanyag kódexekben fellelhető darabjait, és leírja azok főbb jellegzetességeit.  A könyv mindvégig érdekes, élvezetes olvasmány.

Arab gyökerek

Szábit Ibn Kurra (836-901) bagdadi filozófusnak – matematikai és csillagászati művei megvitatására konferenciákat szerveznek ma is – tulajdonítja a hagyomány a híres talizmánkatalógust, melyben többek közt arról van szó, hogyan lehet talizmánokat készíteni és használni azért, hogy Bagdadból kiűzzék a skorpiókat. Al Kindi (800-860) szintén bagdadi tudós – sokat hivatkozott optikai és filozófiai művek szerzője – neve alatt hagyományozódott az egyetlen, középkorban forgalomban levő mágiaelméleti munka, „Az égitestek sugarai”, amelyből megismerhető a mágia működési mechanizmusa, megtudható, hogyan fogja össze az egyetemes égi sugárzás a világ létezőit, és hogy e létezők milyen titkos kapcsolatban, megfelelésben  állnak egymással.

A mágia és tudomány a keresztény nyugat számára is szorosan összekapcsolódott a középkorban. A híres angol természettudós, Bathi Adelard például semmi ellentmondást nem látott abban, hogy egyik pillanatban a másodfokú egyenlet megoldó képletén dolgozzon, a másikban viszont azzal foglalkozzon, hogyan lehet megjövendölni a csillagokból, meghal-e egy adott ember másnap. Auricalli Gerbert, tudós pápa, aki szintén belekóstolt az arab bölcsességbe, maga is mágus hírébe keveredett. Egy 13. századi történet szerint nagy démonidéző volt, a legjobb nekromanta egész Franciaországban. Toledóról – az arab tudomány importjának legjelentősebb európai helyszínéről – pedig kialakult az a meggyőződés, hogy ott mágusiskola működött, ahol a fekete mágia művészetét oktatták vándordeákoknak.

Hogyan állítsunk elő mesterséges módon méheket?

Vegyünk egy fiatal tehenet, öljük meg, helyezzük csontjait, orrát, szemét, füleit és genitáliáit egy bezárt szobába, mintha tápanyagot juttatnánk az anyaméhbe. Ha a tehén maradványai már hét napja rohadnak a szobában, egy kutya péniszét dobjuk az egész tetejébe. Várjunk további hét napot, míg e szörnyűségekből kukacok születnek, amelyeket döglött méhekkel kell táplálnunk, hogy a következő hét folyamán szárnyat növesszenek és maguk is méhecskévé változzanak. A kötet szerzője nem korlátozza az élő anyag spontán generációjáról vallott nézeteit a kukacok keletkezésére (amelyben Arisztotelész sem talált volna semmi kivetnivalót), hanem a fenti folyamatot reverzibilisnek tételezve arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy méhekből is bízvást készíthet tehenet.

Másutt azt olvassuk, hogy ha a mágus rációval rendelkező teremtmény előállításán fáradozik, a következő eljárás vezet sikerre: először is vegye saját “vizét”(aquam suam, bármit jelentsen is ez), amíg ez még meleg, majd ezt keverje össze azonos mennyiségű kőporral, abból a kőből, amit a Nap kövének hívnak (ne felejtsük el, hogy a Nap az alkímiában az apa jelképe). “Ezután kerítsen egy juhot vagy egy tehenet, bármelyiket is választja, és fecskendezze a keveréket az állat méhébe és dugaszolja be a vagináját a napkővel. Majd a juh vagy a tehén vagináját be kell kenni a másik (az előbb nem választott) állat vérével.”

További hosszas instrukciókat követve, a mágus tanúja lehet, hogy az állat emberszabású lénynek ad életet.

“Az újszülött emberszabású lényt tegyük egy nagy üveg vagy ólom tartályba három napra, hogy nagyon éhes legyen, azután pedig tápláljuk az anyjának vérével hét napon keresztül, hogy kifejlett lénnyé váljék, amellyel változatos csodák vihetők végbe. Például rátehetjük egy fehér ruhadarabra egy tükörrel a kezében és megfüstölhetjük az előbbi porral (itt a napkő poráról van szó, amelyet összeelegyítenek kénnel, mágnessel, zöld cinkkel és “életnedvvel”), amelyet emberi vérrel is összekeverünk, és akkor a Hold teliholdként fog feljőni a hónap utolsó napján. De le is vághatjuk a fejét, és összegyűjthetjük a vérét, és ha a vért odaadjuk egy embernek, hogy megigya, akkor ez az ember marhává vagy birkává változik, ha pedig csak bekenjük vele, felveszi egy majom formáját. Végül pedig, ha negyven napig véren, tejen és spermiumon diétáztatjuk, és aztán a beleit kioperáljuk a hasából, és valakinek a kezét és lábát bedörzsöljük vele, akkor az illető sétálni fog a vízen, vagy egy szempillantás alatt átszeli a Föld átmérőjét.”

A mára bizarr szövegként létező szövegek azt bizonyítják, hogy abban az időszakban, amikor az arab közvetítette az ókor műveltségét Európa számára, képlékenyebb volt a határvonal mágia és tudomány között, hovatovább, amikor a mágia elfogadott formái beépültek a korai középkor tudományfelfogásába, akkor valóságos paradigmaváltásról beszélhetünk. Ez az egyik alapgondolata a könyvnek.

A kor mára szokatlan határvonalat húzott a mágia bizonyos(elfogadott formái) és tudomány, illetve filozófia között. Auvergne-i Vilmos, Párizs püspöke, fiatalabb korában különösen nagy érdeklődéssel tanulmányozta az arab forrású mágikus szövegeket. Műveiben nem kevesebbet állít, mint hogy a természetes mágia a természettudomány tizenegyedik része Vannak lyan tanult emberek, folytatja a püspök, akik azt mondják, hogy a természetes mágia módszerei nyílt vagy rejtett formában démoni segítséghez fordulnak, de tévednek, mert e módszerek kizárólag ártatlan és természetes belső erőkkel operálnak.

Vilmosnak igaza van: ezt tagadó tanult emberek valóban voltak, Szent Ágoston például a jelelmélet segítségével kötötte a mágiát a démonológiához, mondván, hogy a mágus jelhasználata, amikor imákkal és talizmánokkal manipulál, a démonok nyelvének eszköztárából kölcsönöz. E nyelv használatával pedig a mágus kiszolgáltatja magát a démonoknak, és bár azt hiszi, hogy ő uralkodik a szellemvilág lakói felett, valójában azok becsapják és a saját tiszteletükre kényszerítik őt.

Láng Benedek nagyon fontos munkája átrajzolja mindazt, amit a középkor tudományfelfogásáról eddig tudtunk, plasztikusabbá teszi a kapcsolatot az arab tudomány, alkímia, mágia és a korai középkor recepciója között. Könyve után nem lehet többé ugyanolyan sommásan nyilatkozni a korai középkor skolasztikájáról, mint eddig.

Ugyanakkor a Roxforti Varázslóiskola mágusai, különösen a “sötét varázslatok kivédése” c. tantárgy oktatója forgathatja nagy haszonnal ezt a kézikönyvet. Most már érthető Rémszem Mordon viselkedése, aki előbb átkoz, aztán kérdez, s üldözési mániája olyan fokot ért el, hogy csak élete végén nem tévesztett össze egy gyilkossági kísérletet egy barátságos kézfogással.

A kötet olvasói elmélyülhetnek az atutentikus nekromantikában, a talizmánok tudományában és a mindennapok taposómalmában oly fontos jövendőmondás okkult praktikáiban.

Nagyszerű könyv.

A nekromancia a hetedik szabad művészet?

A keresztény nyugat nem először szembesült okkult szövegekkel és mágikus praktikákkal a középkor folyamán. A 12. században viszont viszonylag sok új asztrológiai, alkímiai és mágikus szöveg érkezett a befogadásra kerülő tudományos irodalommal, és azokat a korábbinál sokkal jobban fogadták. Dönteni kellett arról, hogy mit fogadnak be a lefordított arab szövegekből, és mitől kell megvédelmezni a fokozatosan intézményesülő tudományt. A válaszlehetőségek skálájának egyik végén habozás nélkül odaítélték a tudomány státuszát a mágiának, a másik véglet szerint viszont a mágia nem tartozik bele a filozófiába. A két homlokegyenest eltérő álláspont azt üzeni: a 12. században élő probléma volt a mágia befogadása vagy kitagadása a tudomány területéről.

„Azon filozófusok, akik elfogadják a próféciák lehetőségét, azt mondják, a hetedik szabad művészet a necromantia. Akik nem hisznek a jövendőmondásban, azt mondják, a filozófia. Akik pedig nem tanulmányozzák a filozófiát, azt mondják, a grammatika.” (Burnett – Talismans: Magica as Science? 1996.)

Biblionomia  – több mint katalógus

Egyetlen középkori kéziratban maradt fenn Richard de Fournival (egyébként az udvari szerelem poétája, csillagász és asztrológus, orvos és matematikus, Amiens katedrálisának kanonokja), a 13. századi Franciaország egyik legeredetibb szerzőjének saját könyvtári katalógusa 1241-ből, egy több mint 300 kódex leírását tartalmazó listával. Egyébként ez a gyűjtemény képezte 1272-ben, a Sorbonne-ra kerülve a későbbi egyetemi könyvtár magját. A katalógusban a 13. könyvállványhoz közelítve a hang egyszerre hűvös lesz, ez a helyiség őrizte a titkos könyveket (libri secretorum). Ahogy a Biblionomia írja: e könyvek tartalma olyan mélységű, hogy nem lehet őket nyilvános vizsgálódásra kitenni. 36 nem publikus, csak külön engedéllyel tanulmányozható könyvről van itt szó, melyeknek még a címét sem közli a katalógus.

Természetes vagy démoni

Jellegzetes, hogy a korabeli könyvekben orvosi, asztrológiai, asztronómiai szövegek keveredtek talizmánokról, amulettekről szóló mágikus írásokkal.

Megkülönböztették a „természetes” mágia kategóriáját a többitől. Úgy vélekedtek, hogy az a szöveg, amely békák, férgek és más állatok mesterséges létrehozását írja le, természetes (azaz nem démonikus) még akkor is, ha a folyamat fel van gyorsítva.

Ám Szent Ágoston például a jelelmélet segítségével a mágiát a démonológiához kötötte. Véleménye szerint a mágus jelhasználata, amikor imákkal és talizmánokkal manipulál, a démonok nyelvének eszköztárából kölcsönöz. E nyelv használatával pedig a mágus bár azt hiszi, hogy ő uralkodik a szellemvilág lakói felett, valójában azok saját tiszteletükre kényszerítik őt. Az ágostoni hagyománnyal szemben Auvergne-i Vilmos szerint van olyan mágiatípus, amely nem foglal magában démoni segítséget. „A világegyetem”-ben kifejti a gondolat hátteréül szolgáló rendszert, a kövek, füvek és állatok rejtett kapcsolataiban jelen levő erők összefüggéseit, amely erők megmagyarázzák a működés mechanizmusát.

Mi fán terem?

A mágiának sokféle meghatározása létezik, mintha állandó mozgásban levő határai lennének. Van, aki elméleti tudománynak tartja, mások szerint kifinomult technológia, amely okkult erők és titkos összefüggések segítségével ér el célokat, beavatkozva a világ menetébe. Egy rövid definíció szerint mágia az, amit üldöznek, amit kizárnak a legitim tudomány területéről.

A 12-15. századi érett középkorban négy csoportba sorolták a mágiát: természetes mágia, talizmánmágia, divináció (jövendőmondás) és rituális mágia.

A természetes mágia meglehetősen közel állt az orvostudományhoz. „Végy először is némi kígyóból készült port, tedd egy pohár borba, és add a páciensnek, hogy igya reggelenként és esténként.” – szól a mágikus recept, hiszen minden földi teremtményben rejtett erő lakozik. A kiindulás az, hogy a világot strukturáló rejtett erők összekapcsolják a természet különféle részeit – csillagjegyeket, köveket, növényeket, állati és emberi testrészeket. A természetes mágia ezeket az összefüggéseket gyógyító célokra használhatja, így pl. az amuletteknek az orvoslásban is hasznát lehet venni.

A természetes mágia legnépszerűbb alkalmazási területe a szerelmi mágia volt: a szerelem kiváltása, fenntartása, elmélyítése, a vágy felkeltése, az asszony hűségének megállapítása, az impotencia elmulasztása vagy előidézése. A szerelmi bájitalok összetevői közt megtalálható számos állat heréje, a szeretett nő haja, a szamár pénisze, a bika vizelete, levágott körmök és hasonlók.

A talizmánmágia szövegei jobbára azt magyarázzák el, hogyan lehet csillagjegyeknek vagy bolygóknak megfeleltetett ábrákat fémlemezekbe, gyűrűkbe, szobrokba vésni vagy megfelelő fémbe vésve bizonyos bolygószellemek megidézésére használni. Ezekkel a tárgyakkal sokféle jó szándékú vagy ártó cél érhető el, mint pl. egymást szerető személyek között gyűlölet ébresztése, gazdasági vállalkozások felvirágoztatása vagy viharok lecsendesítése.

A Rúnák könyvében található hermetikus talizmánmágia skandináv rúnákkal kombinálva nem mindennapi tudásra utal, bárki is írta azt. Itt nem egyszerűen rúnákkal (a titkos ábécével) jelezte a szerző az angyalneveket, hanem arab és héber neveket feleltetett meg égi konstellációknak és segítő szellemeknek.

A mágikus négyzetek története az ősi indiai és kínai kultúráig követhető vissza, de nagy számban kerültek elő ilyen négyzetek az iszlám és a bizánci kultúrából is. Minden négyzet megfelel egy bolygónak és egy fémnek. A négyzetet megfelelő körülmények közt az adott fémbe vésve a megfelelő bolygó szelleméhez folyamodtak. Mint minden talizmán, így a négyzetek sikeres működése is attól függött, hogy helyesen, hiba nélkül reprodukálták-e őket.

A divináció, azaz jövendőmondás különféle módszerek gyűjtőneve, amely különféle jelek felidézése révén a jövő titkainak kifürkészésére irányul. Ide tartozik a tenyérjóslástól kezdve a véletlenszerűen elhelyezett pontokig sok minden. Segítségével megválaszoltak olyan praktikus, mindennapi kérdéseket, mint pl. házasodjunk-e vagy sem, sikeres lesz-e az utunk vagy sem, valaki életben van-e vagy halott? Bár semmi démonokra hivatkozás nem volt benne – a hivatalos teológia olyan isteni képességek kisajátítását látta ebben, mint a jövő és a titkok ismeretének kiváltsága, ezért veszélyesnek tartotta és tiltotta őket.

A rituális vagy ceremoniális mágia szövegeiben közös elem, hogy működése az imákkal nyíltan megidézett szellemeknek, démonoknak vagy angyaloknak a segítségén múlik. A rituális mágia démoninak nevezhető alkategóriájába azokat a démonidéző kézikönyveket soroljuk, amelyek kendőzetlenül ártó szellemekhez  fordulnak, a mágus evilági – testi, hatalmi – vágyainak kielégítése céljából, és rendszerint mágikus apparátust mozgósítanak (állatáldozat, mindentudó tükrök és kristályok, mágikus körök stb.). A szokványos célok közé tartozik a hatalom, pénz vagy szerelem kikényszerítése. A démoni mágia szövegei nyíltan ártásokat tartalmaznak. Nem meglepő, hogy tartalmuk miatt ezek a könyvek egészen kevés példányszámban maradtak fenn.

Egy krakkói nekromantikus hírű kódexről, Prágai Pál Húsz tudomány könyvéről azt tartották, hogy az ördög érintésének lenyomatát viseli magán. Olyan félelem tárgyát képezte a könyv démonikus ereje, hogy a 18. században néhány évet egy nehéz kő alatt kellett töltenie, hogy senki ne férjen hozzá. Mások arról számoltak be, hogy egy időben a vilniusi könyvtár falához láncolták. Az ilyen sötét erejű varázskönyv elégetése egyfajta démonűzésnek tekinthető.

A rituális mágia másik alkategóriája az angyali mágia. Az imasorozatok címzettjei szintén a szellemvilág lakói: a szentek, angyalok, arkangyalok. „Küldd el nekem szent angyalaidat, hogy e kristályt megvilágítsák a célból, hogy a titkok titkai, amelyek a négy elem alatt e világon rejtőznek, és legfőképpen az a dolog, amelyet tudni szeretnék, bármilyen torzítás és hazugság nélkül szent angyalaid révén számomra megjelenjék.” (Várnai Ulászló király imádságos könyvéből)

Mitől fekete – mitől fehér?

Egy középkori kézirat nemcsak tartalma révén lehet mágikus, hanem maga a könyv is mágikus tárggyá válhat. A könyv közvetít tulajdonosa és a természetfeletti erők között. A rituális mágia visszatérő motívuma a könyv pontosan meghatározott ceremóniák között való megszentelése és szent tárgyként való tisztelete. A megszentelt könyv módszereit nyomós ok nélkül nem volt szabad használni, különben elvesztette mágikus erejét. Bizonyos idézésekkel a könyv hatékonyságát vissza lehetett állítani. Gyakran az ilyen könyvek puszta tulajdonlását is büntették. A kéziratok titokban, sietősen készültek, többnyire rejtve tárolták őket, és nem ritkán inkvizítorok máglyáján végezte.

A mágikus szövegek egészen hasonló rituálékat, imákat használnak, mint az ortodox vallás. A különbség nem a látható tevékenységben rejlik, a mágus és a szent valami hasonló dolgot cselekszik, amíg azonban az egyik az isteni erőkkel áll kapcsolatban, és a köz érdekében valamilyen jobbító szándékkal munkálkodik, addig a másik a démonokkal beszélget és saját, önző céljait követi, saját evilági vágyainak kielégítését célozza.

Pillanatnyilag mintegy tucatnyi középkori kézikönyvről van tudomásunk, amelyben nyílt démonidéző receptek szerepelnek, és több száz az angyalokat megidéző kéziratok száma.

Praktikus érdeklődésű olvasók számára

részlet a Rúnák könyvéből:

„A Hold és Vénusz angyalainak nevét egy adott lány vagy asszony nevével együtt bevésed egy ón vagy ezüst lapba, amelyik jobban megfelel, majd a lapot egy tűz helyére eltemeted, hogy folyamatosan melegben maradjon, de úgy, hogy a tűz mégse tegye tönkre a feliratot. És ezzel elkészülvén idézd meg az angyalokat, ahogy fentebb mondtuk, és ahogy az alábbiak szólnak: Most ennek az N-nek (a hölgy neve itt behelyettesítendő) szíve gyúljék lángra az irántam való szerelemben, ahogyan ez a tábla lángra gyúl ebben a tűzben. Ezt hétszer elmondván, ha mindent jól csináltál, meglesz tevékenységed eredménye.”

Egy másik szöveg a Titkok titkából, mely szerint a mágnesben lévő rejtett vonzóerőt általánosságban kihasználva következtetni lehet a feleség hűségére. „Amikor az asszony a férjével ágyba fekszik, tegyünk egy mágnest párnája alá, és amennyiben a feleség hűséges és szűzies, azonnal átöleli a férjét, de ha nem, akkor kiesik az ágyból.” (Mivel a latin szövegnek többféle olvasata lehetséges, nem dönthető el igazán, hogy jó esetben az asszony a férjét vagy a követ öleli-e át, kudarc esetén a kő, a nő, vagy – egészen igazságtalan módon – a férj esik-e ki az ágyból.)

Mágusiskolák

Léteztek egyáltalán mágusiskolák? Igaz-e, hogy Krakkó volt a késő középkorban a mágikus művészetek központja? Ha nem – mivel iskolai, egyetemi környezetben soha nem lehetett mágikus tudományokat tanulni – akkor hol és kiknek a tollából keletkeztek a fellelhető kéziratok?

A kutatások azt mutatják, hogy a mágikus szövegek másolói, gyűjtői, szerzői kolostori, udvari és egyetemi környezetből kerültek ki. A tanult mágia leggazdagabb irat-együttesét máig az egyetemi könyvtárak őrizték meg. Az egyetemi magiszterek meglepő természetességgel másolták tudományos, orvosi, csillagászati kódexeikbe, füveskönyveikbe, lapidáriumok (kőlisták) vagy állatleírások közé a talizmánmágia vagy a jövendőmondás alapszövegeit.

Névjegyén Faustus iunior

A neves sponnheimi apáttól, Trithemiustól érdeklődött valaki egy kortárs mágus felől. Az indulatos válasz szerint a szóban forgó mágus „Magister Georgius Sabellicus Faustus iunior, nem más, mint sarlatán és imposztor.” A mágusok legkiválóbbjának merészelte hívatni magát, és elbizakodottságában odáig ment, hogy névjegyet gyártott (abban gőgösen felmagasztalta magát), majd ezt híresebb kortársainak szétküldte. Ő a Faust legendák igazi léttel bíró történeti előképe. Mágus Johannes Mercurius arroganciája sem kisebb Faustusénál, ezt bizonyítja tudatos névválasztása, különös leplekből és láncokból álló öltözete és öntelt dicsekvése, hogy nemcsak birtokolja az ősi bölcsek tudását, hanem azt meg is haladja…

Számukra a hírnév volt a legfontosabb, ezzel megteremtették a „főállású” mágus (máig élő) tudatosan megkonstruált és eljátszott figuráját.

Érdekes könyv. Megérné újabb öt évet (vagy valószínűleg többször ötöt) a láthatatlan világok összefüggéseinek tanulmányozására fordítani, hogy a könyv folytatása is megszülethessen, a mágia valódi működési (vagy éppen nem működési) mechanizmusáról. Lehet, abból egy még ennél is érdekesebb könyv születhetne. Bár – közben az se felejtsük el, hogy a hagyomány szerint Atlantisz éppen a fekete mágusok aktív tevékenységének következtében ítéltetett végső pusztulásra…

Nagyiday Adrienne

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK