0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Varró Zsuzsa
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 216 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-2790-50-3
Témakör: Publicisztika, Antropológia
Sorozat: Szokatlan szempontok

Ára: 2800 Ft (Elfogyott)

Egy zöldfülű antropológus kalandjai
Feljegyzések a sárkunyhóból

Leszámolás a szafari-romantikával

Új Könyvpiac
2007 március

Perzselő napnyugtában a vibráló horizontot kémlelő, térdén vadászkarabélyt pihentető, arisztokratikusan nyugodt brit férfiú, akit sem az oroszlán bömbölése, sem a bozót gyanús zajai, de még a helyi, vad kinézetű, etno-op-art stílusban sminkelt törzsek éjszakai rajtaütései sem képesek eltántorítani a délutáni teázás rituáléjától – ugye mindnyájan ismerjük ezt a plakátszerű életképet. Nos, Nigel Barley antropológus – aki valóban élt a „fekete kontinensen” a „vadak” között – arra szólítja fel nyomatékosan olvasóit, hogy mindezt sürgősen felejtsék el, de legalábbis helyezzék el elméjük „Hollywood” feliratú fiókjába. Cserébe a korántsem ily romantikus, ám roppant tanulságos és (hála egészen kifinomult humorérzékének) szórakoztató valóságot kínálja, megosztva velünk azoknak az éveknek a krónikáját, amelyeket terepmunkát végző antropológusként töltött a kameruni hegyi doajók között.

A szerző lefegyverző őszinteséggel vall viszontagságairól, amelyek gyakorlatilag a Kamerunban való landolástól a hazautazásig tartottak, minden lehetséges módon és formában kellemetlenné téve az elméletileg oly méltóságteljesnek és vadromantikusnak tűnő antropológiai kutatómunkát. Az ezoterikus igazság, amely szerint minden kezdetben benne rejtezik az egész folyamat sűrített formában, itt látványosan működött, és tulajdonképpen a következő megállapításban összegezhető: Afrika – a természet, a társadalom, a kultúra, a hitvilág, a gondolkodásmód, az étkezés, az időjárás, szóval az egész földrész mindenestül – bizony nem „fehér embernek való”. Barley rögtön megérkezése napján szembesült azokkal a tényezőkkel, amelyekkel utána két esztendeig vívta (vesztes) közelharcát: a vérlázítóan kaotikus kameruni bürokráciával, a finoman szólva is föllazult morállal, a megbotránkoztatóan henye francia különítménnyel, a kényelem, a higiénia és a szellemi társak teljes hiányával. Becsületére váljék, hogy az egykori brit felfedezők méltó utódaként mindezek nem rettentették vissza; több hetes „megpróbáltatás és gyötrelem” után heroikus elszántsággal, egészséges cinizmussal és jó pár (később teljesen haszontalannak bizonyuló) tanáccsal felfegyverkezve megkezdte a kutatómunkát a Kongle nevű falucska hegyi doajói között…

A „helyi erők” akárha valamelyik Durrell-regény lapjairól léptek volna elő: a közöny és a korrumpálhatóság sajátos elegyét képviselő hivatalnokok, az eszelős tekintetű amerikai misszionárius, a falu napszemüveges, súlyosan sörfüggő vezetője hűtlen asszonyaival, a két számmal nagyobb protézist viselő helyi esőcsináló, a kreatív destruktivitás legváltozatosabb fajtáit felvonultató őshonos fauna a mindenevő termeszektől a leprás kutyákon és megfékezhetetlen bőregereken át a kamikaze-hajlamú baglyokig, a meglepően dörzsölt tinédzserkorú asszisztensről vagy a szoknyapecér falusi tanítóról nem is beszélve. Mindezek után jól sejtjük, hogy a történések is a Gerry Durrell-féle bizsergetően izgalmas tragikomikus nyomvonalon haladnak, a maró önirónia mellett szerencsére nem hanyagolva a szakmai részleteket sem, betekintést engedve egy gyökeresen más társadalmi normákkal, hittel, kultúrával rendelkező nép mindennapjaiba, valamint az antropológiai terepmunka műhelytitkaiba is.

Kiemelt hangsúllyal kerül tárgyalásra három olyan tradíció, amelyek meghatározzák a doajó élet gyakorlatilag teljes koreográfiáját. Az egyik (tökéletesen illeszkedve az európai típusú civilizációk sugallta sztereotip képbe) az ún. koponyaünnep, amikor a törzs tagjai összegyűlnek az ősök fejének maradványai előtt, (amelyeket hagyományosan a testtől elválasztva, fákra aggatva őriznek) hogy megfékezendő az egykori családtagok kísértési hajlamait, azok koponyáit vérrel, ürülékkel és sörrel locsolják bőségesen. A másik – szintén hasonló hangulati elemekkel gazdagított – jeles nap a doajó fiúk körülmetélése, amely (a megelőző ómenektől függően) bármikor történhet az érintettek tíz- és húszéves kora között, és amely a becses testrész gyakorlatilag teljes meghámozásával jár; cserébe viszont halálig tartó megbecsülést és férfiúi előjogokat garantál a fiatalembereknek. A harmadik részletesen tárgyalt ünnepkör a jóval kevésbé fantáziaborzoló kölesaratás, szoros összefüggésben a doajó mágia magasiskolájának számító esőcsinálással.

A maga módján roppant szórakoztató, ízig-vérig brit szenvedéstörténet mellett tehát az olvasó igazi etnográfiai-antropológiai ínyencségekkel is találkozhat a műben, sőt a valódi áhítat és misztikum pillanataival is – azokkal a csodálatos epizódokkal, amikor egy balzsamos afrikai éjszakában támadt különös vihar, egy egyszerű doajó asszony pár mondata, egy apró, meztelen, agg esőfőnök varázslata megingatják a fehér ember betonbiztos és fölényes, „természettudományos” világképét. Nigel Barley hamisítatlan szkeptikus tudósként persze hűvös távolságtartással igyekszik utólag racionalizálni a történteket, de kimondva, kimondatlanul ő és az olvasó is érzi, hogy a mágia hatott: már semmi nem ugyanaz, és korántsem olyan egyértelmű, mint az afrikai út előtt. Ha jól figyelünk, gondosan kiszűrve a kavalkádból a fanyar humor sziporkáit, a képzett kutató racionális megállapításait, testileg-lelkileg kifacsart ember (jogos) panaszait, kihallhatjuk a sorok közül a „fekete kontinens” igazi, vad, misztikus, megrendítő szépségéhez szóló vallomást, ahol „minden elválás az üresség érzetét hagyja maga után, a kozmikus magány enyhe érintését”. És bár gyorsan hozzáteszi, hogy az út végén „elsősorban hisztérikus örömöt éreztem, hogy végeztem Doajófölddel”, jogosan motozhat bennünk a gyanú, hogy bizony ez már szerelem a javából, a kötet pedig ennek – a szemérmesen a tudományos ismeretterjesztés álcájába burkolt – krónikája…

Szirtes Borbála


Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK