0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Varró Zsuzsa
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 216 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-2790-50-3
Témakör: Publicisztika, Antropológia
Sorozat: Szokatlan szempontok

Ára: 2800 Ft (Elfogyott)

Egy zöldfülű antropológus kalandjai
Feljegyzések a sárkunyhóból

Terepmunka üzemmódban

Élet és Irodalom
2007 február 2.

Mindig jólesik egy kis szemtelenkedést hallani a hivatalos kánon rovására. Különösképpen, ha nincs benne semmi rosszindulat, van viszont sok humor és önirónia. Ezt a vonzó élményt is nyújtja az olvasónak Nigel Barley könyve, amellett az alapvető öröm mellett, amit jól megírt, érzékletes, és rokonszenves szemléletű ismeretterjesztő művek olvastán érzünk.

Az antropológus szerző előre bejelenti, hogy könyvében azokról az aspektusokról lesz részletesen szó, amelyeket a fennkölt antropológiai monográfiák, mint "lényegtelent", elhallgatnak. Az olvasó pedig azt tapasztalja, hogy ezek a részletek csöppet sem lényegtelenek.

A cambridge-i és oxfordi diplomákkal rendelkező fiatal angol tudós megelégeli a terepmunkán járt, öntelt kollégákat övező dicsfényt, és nekilát, hogy ő is megtalálja "az ő népét". Szakmai fórumokon keresgélve a földrészek között, rábukkan egy észak-kameruni hegyi törzsre, a doajókra: van koponyakultuszuk, körülmetélésük, füttynyelvük és rossz hírük, miszerint tudatlanok és vadak - tehát pompásan alkalmasak a terepmunkára.

"Naivan úgy képzeltem, másnap reggel elindulok a bozótba, a levegő friss és üde, és a nulláról elkezdem az én saját primitív népem kultúrájának könyörtelenül mélyreható elemzését." De előbb sok fáradsággal szponzorokat, engedélyeket, vízumot kell szerezni (aki próbált már a francia adminisztráció mintájára működő afrikai hivatalokban ügyintézni, azt az ismerősség meghitt érzése tölti el a szerző kameruni követségen átélt megpróbáltatásai olvastán), a helyszínre érve elboldogulni agresszív taxisofőrtől korrumpálásra váró hivatalnokig különféle emberekkel, akiken látható, hogy "hülyének nézik, mert fehér".

A szegény antropológus, miközben a helyismeret hiánya miatt hibát hibára halmoz, végigmegy az Afrikában kezdők szenvedéseinek sorozatán: gyötrődik maláriától, hepatitisztől, gyógyulni nem akaró sebektől, kunyhójában megtelepedett denevérektől, termeszektől és skorpióktól; csetlik-botlik a helyi nyelvek nehézségei közepette, kínos félreértéseken át; dohányozni kezd csak azért, hogy a cigaretta kínálása alkalmat nyújtson kapcsolatteremtésre a helyiekkel - és mindezt meg még sok mást, mint az antropológus munkájának részét, jóízűen el is meséli nekünk. Közben kellő tarkaságban a legkülönfélébb figurák vonulnak fel előttünk, doajó esőember, falufőnök feleség, fulani vezető, a fehérek kolóniájának a maguk módján mind bolond tagjai (csak egy angol tud így beszélni a franciákról: brit humorból megint jeles); a szerzőt a legkülönfélébb helyzetekben látjuk hol botladozni, hol ügyesen elevickélni, tenger nehézség közepette tanulva meg a helyi kommunikáció szabályait.

Mindeközben nagyon is komolyan veszi a szakmáját, elkezdi "művelni az antropológiát", így az olvasó megismerkedhet azzal az igen összetett folyamattal, ahogyan a kutató, az európai fehér ember, próbál egyre mélyebbre hatolni, egyre jobban megismerni egy távoli népet, szokásait, rokoni kapcsolatait, ünnepeit, hiedelmeit, gondolkodásmódját. "Óvatosan lépdel az adatok ingoványán át", gyakori melléfogásokkal, míg lassan világossá válik számára az összefüggés eső, körülmetélés és a növények termelékenysége, illetve koponyák, cserépedények és kövek között. De azért még nem lehet benne biztos, hogy most ezzel tényleg megtudott-e valamit...

Fittyet hányva a politikai korrektség önbecsapó és álszent változatainak, őszintén - és, nem lehet eleget ismételni, remek humorral - beszél az összes nehézségről, gondról, kölcsönös értetlenségről, amivel a fehér ember Afrikában találkozik. Másként értelmezzük a teret és az időt. "Rossz nyugati szokás azt feltételezni, hogy csak, mert egy út bekanyarodik egy sarkon, folytatódni is fog a másik oldalon." "Szembeszálltam a helyi istenekkel arra irányuló féktelen vágyamban, hogy csináljak valamit." De aztán ő is megtanulja az ottani időszámítást, és "terepmunka üzemmódra" kapcsolva órákon át türelmetlenkedés nélkül vár, hogy mi fog történni, illetve történik-e egyáltalán valami. És vele együtt az olvasó is tanulja azt, hogy hogyan lehet megpróbálni megérteni egymást, amikor nem értjük egymást.

Az afrikaiak nem értik, hogy az európaiak miért szeretnek csendben lenni, amikor szólhatna hangosan a rádiójuk, hiszen van elég pénzük új elemekre. Nem értik, miért mondja a fehér ember, hogy már tele van a kocsija, amikor még csak hatanülnek benne. A fehér emberek nem értik, hogy egy személyautó üresnek számít, ha csak hatan ülnek benne, nem értik, miért muszáj a legegyszerűbb mondanivalót is hosszadalmasan bevezetni, mielőtt a lényegre térnek. Nem tudnak mit kezdeni az olyan párbeszédekkel, amikor egy miértre a válasz: mert jó. Miért jó? Mert az ősök azt mondták. Miért mondták az ősök? Mert jó. Az afrikaiak a fehérek egzotikus érzékenysége iránti tiszteletből ki akarják mosni a tökedényt, amelyben a terepmunkást majd itallal kínálják, tehát odanyújtják egy sebes fülű, légylepte, kullancsos kutyának, hogy nyalja tisztára. Furcsa vendégüket szórakoztatónak találják, mert sosem tudják, mit is fog legközelebb csinálni, ártalmatlan figura, aki ostobaságokat kérdez, de akiből lehet némi hasznuk, mert munkaadó, pénzforrás, gyógyszert ad a betegeknek, mindenkit szállít a kocsiján. Különben minden fehér ember egyforma, puha a bőre, ügyetlen és nehezen viseli a viszontagságokat.

A minden romantikától mentes tekintet nem zárja ki az együttérzést, sem a kínos zavart a társadalmi igazságtalanságok láttán. Olyan szívszorító "apróságokat" is megtud az olvasó, hogy az adópapír kérdőívén a gyerekek számát tudakoló rubrika után az a következő kérdés: hány van még közülük életben?

A másfél éves kameruni tartózkodás után hazatérve az antropológus nyomban felejteni kezdi, hogy "a terepmunka intenzív unalomból, magányból, szellemi és fizikai szétesésből áll. Aranyló köd ereszkedik alá..." Láthatóan ő is megkapta az Afrika-vírust - ahogy ezt az afrikások emlegetni szokták -, és a könyv utolsó soraiból megtudjuk, amit egyébként is sejthettünk, mert az angol tartás mögött éreztük a szemérmes szeretetet kutatási tárgya, a doajók iránt, hogy vissza fog térni.

Mindez a 80-as években történt, amikor Barley újabb kameruni tapasztalataiból újabb, nem kevésbé mulatságos és tanulságos könyvek születtek, amelyeket szintén szívesen olvasnánk magyarul.

Szerencsésebbnek tartottam volna, ha a címben a kicsit tanító nénis humort idéző "zöldfülű" helyett csöndesebb jelzőt választanak (The Innocent Anthropologist), de ennek nincs nagy jelentősége, különben is az alcím jó. A fordítás kiváló, a címlap a fulani hímzéssel stílusos. Az elfogult recenzens, akit levett a lábáról az ismerős jelenetek, helyzetek, figurák és érzések hiteles leírása, és jól érezte magát, hogy olvasás közben megint egy kicsit Afrikában lehetett, szívből ajánlja minden érdeklődő olvasónak.

Lángh Júlia

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK