Janusz Leon Wiśniewski kötete, az „Intim relativitáselmélet” a lehető legpontosabban hozza azt, amit a Typotex Kiadó sorozatcíme ígér: Science in Fiction!

Nem annyira szokatlan, hogy egy fizikus – aki egyebek mellett informatikus, a kémia habilitált doktora, tengeri halász – a szépirodalom felé fordul, az viszont, ahogy ezt Wiśniewski teszi egészen meglepő: nem a tudományoktól való szabadulás útját keresi, hanem beleviszi tudását a novellákba, melyek leginkább az emberi viszonyulásokat vizsgálgatják.

„A receptor nem más, mint egy nagy fehérje a sejthártya felszínén. Egy szokványos sejten több millió ilyen receptor van, amelyek kiemelkednek a sejthártya képlékeny részéből. Ha radioaktív jelöléssel látjuk el a receptorokat, és elektronmikroszkóppal nézzük…” – kezdi a Szeretet az undor idején című novellát, amiben Margot, az Aldi pénztárosnője a főszereplő, a téma pedig a szerelem és a halál. Wiśniewski nem aprózza a dolgokat, és valami rafinált módon azt is képes megoldani, hogy nem groteszk, nem ironikus, hanem mélységesen is emberi. Nincs könnyű feladata annak az írónak, aki a mai poszt-ilyen-olyan világban Üzenettel rendelkezik, és ezt úgy akarja átadni, hogy közben ne röhögjék ki az olvasók. Wiśniewskinek ez is sikerül, pedig közvetlenül, trükkök nélkül a történetek felszínéhez kötődik az Üzenet, ahogy „az agyban felszabaduló nitrogén monoxid szexuális izgalom hatására a hímvessző barlangos testjeinek sejtjeibe jut, és enzimtermelést vált ki, mégpedig a ciklikus guanozin-monofoszfát (cGMP) formájában” (az idézet a Felületi feszültség című házasság-novellából való).

Bevallom, kicsit bosszant, hogy nem találok fogást egy olyan szerzőn, aki ilyen – elsőre kimondottan pitiánernek tűnő – fogásokkal akarja megfogni egy lengyel női magazin olvasóit! Na, ez meg a másik! Nem is mernék előhozakodni vele, ha nem biztos információkból állna össze a kép! A kötetben szereplő írások zöme eredetileg a Pani című lengyel női magazinban jelent meg! Kivételt csak az első és az utolsó szöveg képez, mert azok már a könyvhöz készültek. (Nem rakok több felkiáltójelet.) Képzeljük el fordítva ezt a történetet, és ne a limonádét tekintsük mércének. Nekem nem sikerült, de mentségemre legyen, hogy egyáltalán nem ismerem a magyarországi női magazinokat…

Ráadásul, ha már egy olyan lengyel kötetről beszélünk, ami ellenáll a kötözködőknek, akkor meg kell említeni a borítót tervező Dukai István munkáját is. Bármennyire szeretnék, nem tudok belekötni (jobb, mint a lengyel eredeti). Talán, ha azt vesszük, hogy nyuszikán van-e sapka: a gerincen olvasható cím egy kicsit túl narancssárga.
És a szerző is megborotválkozhatna, mielőtt a honlapja nyitófotóját megcsinálják.
Ugye?