0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Nádori Lídia
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2792-72-9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Science in Fiction

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1000 Ft

KOSÁRBA
Darwinregény

A zsiráf nyaka és az akarat diadala

www.nyest.hu
2014-2-13

A Typotex Kiadó „Science in Fiction – Tudomány a sorok között” című sorozatában jelent meg 2013-ban a német írónő, Judith Schalansky „Darwinregény” című könyve. Regénybe oltott biológia, történelem, filozófia, pedagógia és pszichológia, társadalom- és természettudományok ok-okozati kérdései Elő-Pomerániából.

A Typotex Kiadó Science in Fiction – Tudomány a sorok között című sorozatának koncepciója szerint a „könyvsorozat szerzői szépirodalmi alkotásaikon keresztül bizonyítják be, hogy az emberiség örök kérdéseittudományos megközelítés nélkül megfogalmazni sem lehet”. Judith Schalansky e sorozatban megjelent Darwinregény című kötete is kiváló alkalmat kínál arra, hogy szépirodalmi és tudományos formába bújtatva elmélkedjünk a világmindenség nagy kérdéseiről.

A regény a mai Németországban játszódik, valahol Elő-Pomerániában. Főhőse az NDK-érában született biológia-testnevelés szakos, nyugdíj közelében járó tanárnő, Inge Lohmark, aki ott tanít egy hanyatló vidéki kisváros hanyatló gimnáziumában. Az intézmény sajátos módon éppen Darwin nevét viseli – a rendszerváltás óta.

Lohmark tanárnőnek a Darwin nevét viselő gimnázium – a demográfiai mélypont miatt – utolsóként elindított kilencedik osztályában tartott óráin (és órán kívül) megfogalmazott gondolatai, tanulóival, kollégáival, családjával és környezetével folytatott interakciói során ismerhetjük meg a közeget, melyben él. A szenvtelen, tudományos világképet valló tanárnő gondolatait követve azt láthatjuk, hogy a természetes kiválasztódás, az akarat diadala és a racionális világkép kevés (nulla) teret enged mindennek, ami emberi és humánus: érzelmek, részvét a gyengék iránt, szeretet stb. Azonban a regény végére talán az is kiderül, miért is nincs normális kapcsolata saját férjével (aki ráadásul struccokat tenyészt) és egyetlen – ráadásul Amerikában élő – lányával.

What a wonderful world...

Lohmark tanárnő hatalmas tudás birtokában levő, igen tapasztalt tanerő, aki hivatását a tudományosság szigorú és ilyetén módon kegyetlen valóságának megfelelően műveli. Kilencedikes tanítványait is habozás nélkül szembesíti a valóság igazi arcával:

Mint látják, senki – sem állat, sem ember – nem képes teljesen egyedül létezni. Az élőlények között versengés folyik. És néha talán valamiféle együttműködés is. De az inkább ritkaság. Az együttélés legfontosabb formái a versengés és a ragadozó–áldozat-viszony.

(7. oldal)

A dolgok és az emberek világban elfoglalt helyét illetően Lohmark tanárnő a természet rendjének kivételt nem ismerő, harag és részrehajlás nélkül érvényesülő törvényszerűségeit egyenesen csodálatosnak látja és láttatja:

A természetben mindennek megvan a maga helye, és ha talán nem is minden élőlénynek, de legalábbis minden fajnak megvan a maga rendeltetése: enni és étellé válni. Csodálatos.

(8. oldal)

A tanárnő természettudományos gondolkodása, mely a semlegesség, érzelemmentesség talaján áll, alapvetően határozza meg saját diákjaival (és kollégáival) való kapcsolatát. Emberi relációi szigorúan természettudományos alapon nyugosznak.

Szociáldarwinista regény

A regény elolvasása után a mondanivaló leegyszerűsítése lenne, ha Lohmark tanárnő alábbi véleményét pusztán egy nyugdíj előtt álló, a tanításba, a kollégákba és a gyerekekbe belefáradt középiskolai biológia-tanárnő életunt és embergyűlölő gondolataiként fognánk fel:

A kollégák egyszerűen nem képesek felfogni, hogy csakis saját egészségüket károsítják, ha a szükségesnél behatóbban foglalkoznak a tanulókkal. Pedig azok vérszívók csupán, akik összes életenergiájától megfosztják az embert. A tanerőből táplálkoznak, a felelősségéből, és abból a félelméből, hogy megsértheti felügyeleti kötelességét. Folyton csak támadják az embert. Ostoba kérdésekkel, silány gondolatokkal és ízléstelen bizalmaskodással. Színtiszta vámpírizmus.

(9. oldal)

Az kétségtelen, hogy Lohmark tanárnő nem kezdő a pályán. S miközben saját diákjait távolról, szigorúan tudományos alapon figyeli meg, kezdjük megérteni, hogy ő bizony nem e kor szülötte:

Hogy mik vannak! Csupa könyvekből összeszedett fejlődési rendellenesség. Diszlexia, diszgráfia, sőt diszkalkulia. Mi jöhet még? Biológia-allergia? Régebben ilyesmik nem voltak, csak ügyetlenek meg botfülűek. De azoknak is kellett futni meg énekelni. Akarat kérdése az egész.

(11. oldal)

Olyan ez, mint a zsiráf nyaka, a regény német eredetijének címét is adó biológiai érdekesség. Lohmark tanárnő szerint a nyakukat kitartóan nyújtogató zsiráfok idővel egyre magasabbra nőttek, nyakuk egyre hosszabb lett: a kiválasztódás folyamatában a gyengék és tehetetlenek elvéreznek – a túlélés akarat kérdése. Sajátos világkép ez: a biológiai keretek által előre meghatározott egyedfejlődés feltételeinek és a fejlődést célzó egyéni akarat kérdésének egymás mellettisége.

A tanárnő régi motorosként nem feltétlen híve az integrált oktatásnak, az esélyegyenlőségnek. A Darwinregényben az erősebb kutya társadalmi érvényesülése már-már szociáldarwinista alapokon is nyugszik.

Egyszerűen nem éri meg továbbvonszolni a gyengéket. Csak koloncot jelentenek, ami a többiek haladását akadályozza. Született visszaesők. Élősködők az osztály egészséges testén. A sötétek előbb-utóbb úgyis lemaradnak. Ajánlatos a lehető leghamarabb szembesíteni őket az igazsággal, ahelyett, hogy minden egyes kudarc után újabb esélyt adnánk nekik. Azzal az igazsággal, hogy náluk egyszerűen nincsenek meg azok a feltételek, amelyek révén a társadalom teljes értékű, tehát hasznos tagjaivá válhatnának. Minek a képmutatás? Nem sikerülhet mindenkinek. Mire föl?

(11. oldal)

A társadalom a biológia-tanárnő szemében talán még a természetnél is keményebb feltételeket szab:

Mert újabban mindenki az önmegvalósításra apellál. Nevetséges. Senki és semmi nem igazságos. Egy társadalom végképp nem az. Talán csak a természet.

(12. oldal)

Ilyen szempontból talán az sem teljesen érthetetlen, Lohmark tanárnő miért is nem lép túl a szigorúan hierarchikus tanár-diák viszony keretein:

Inge Lohmarknak nem volt kedvence, és soha nem is lesz. A rajongás az érzelmek éretlen, tévúton járó túltengése, fiatalkorúakra jellemző hormonális eredetű egzaltáció.

(13. oldal)

Persze, Lohmark tanárnő szigorúan tudományos szemüvegén át vizsgálva a gyerekeket, nem is érdemes a hivatalos viszonyt meghaladó kapcsolat létesítése velük. Ilyen gyerekekkel?

Nem, ezek a gyerekek itt tényleg nem úgy néztek ki, mint gyémántok az evolúció koronáján. A fejlődés nem ugyanaz, mint a növekedés. Hogy a minőségi és a mennyiségi változás a legmesszebbmenőkig egymástól függetlenül történik, az itt ijesztő nyomatékkal bizonyosodott be. A természet nem nyújtott valami szép látványt ezen a bizonytalan küszöbön gyermekkor és adoleszcencia között. A fejlődés egyik szakasza. Szárazföldi gerincesek növekedőben. [...] A felnőtté váláshoz végül is szükség volt ezekre az idomtalan köztes formákra, amelyeken daganatként burjánzottak a másodlagos nemi jellegek. Az emberré válás bizonyosan fájdalmas folyamata itt gyorsított felvételben játszódott le.

(14–17. oldal)

De Lohmark tanárnő nem kizárólag saját szakterületén végez szigorúan tudományos megfigyeléseket...

 

A nagy tudású tanárnő, aki maga is az NDK idején született, és tanítási tapasztalatait is részben abból az időből szerzi, a modern világban (ha az mégoly pusztuló is) nem hajlandó megújulni. De miért is tenné, ha az új világ igényei is ellentmondásosak? Járt utat járatlanért...

Lohmark tanárnő frontálisan oktat, állt a jelentésben. Persze, hát hogyan másképp, seggfej! [...] Netán csoportmunka? De hiszen a gyerekek csak hülyeségeket csinálnak. [...] Legyen valóságközelibb az oktatása, ajánlották neki. Micsoda elmebeteg baromság! Mintha a biológia nem volna elég valóságközeli. Az életről, annak törvényszerűségeiről és megjelenési formáiról, idő- és térbeli kiterjedéséről szóló tan. Megfigyelésen alapuló tudomány, amely az összes érzékhez szól. De ez megint csak jellemző: először betiltják az állatok megölését boncolás céljából, aztán meg valóságközeliséget követelnek!

(47. oldal)

Az iskola megújulását célul kitűző igazgató a regény egy pontján programbeszédet tart az iskola közösségének: beszédében a modernséghez való felzárkózást sürgeti. Lohmark tanárnő ezt a beszédet is szigorúan kritikusan elemzi. Az alábbi részletben az igazgató tézisével szemben a tanárnő antitézise áll. És már meg is van a szintézis.

– Mert csak szabad, demokratikus társadalomban lehet közvetíteni azt a tudást, amely...

Mégiscsak ugyanaz minden. Vegyük a demokratikust és a szabadot, és helyettesítsük be szocialistával. Mindig a sokoldalúan fejlett személyiség nevelése jön ki. A középpontban állítólag mindig az ember áll.

Régebben a gyerekeket haladó szellemű és békeszerető emberekké kellett nevelni, ma éppen szabadokká. Közben pedig a szabadság nem más, mint a szükségszerűség belátása. Senki sem szabad. És egyáltalán nem is kell annak lennie. Ott van például maga az iskolakötelezettség. A szabadság államilag szervezett megvonása. A kultuszminiszterek konferenciája által kitervelve. Egyáltalán nem tudásközvetítésről szól. Hanem arról, hogy a gyerekeket szabályozott napirendhez és a mindenkor uralkodó ideológiához szoktassák. A hatalom biztosításának eszköze. Néhány évnyi felügyelet, hogy a legrosszabbat megakadályozzák. A gimnázium mint csendes időtöltés a nagykorúságig. Jó állampolgárok. Engedelmes alattvalók. Utánpótlás a nyugdíjrendszernek.

(150–151. oldal)

Lohmark tanárnő nem dől be az új időknek – ahogy a régit sem isteníti. Tárgyilagos véleménye szerint az, ha valamit nem a nevén nevezünk, nem old meg semmit. Az élet attól még kegyetlen, ha eufemizál az ember, ha nem.

Az örökletes betegségekről szóló fejezetben csak egyetlenegy fénykép volt. Vigyorgó mongoloid gyereket ábrázolt, a kezén pillangóval. Káposztalepkének látszott. Hát persze. De mire jó ez? A kártevő és a torzszülött. Régebben még mongolidiotizmusnak hívták. De ezt ma már nem szabad mondani. Hogy mi mindent nem szabad mondani: néger, filippínó, cigány, törpe, nyomorék, gyogyós. Mintha ezzel segítenénk bárkin is. A nyelv ugyebár arra való, hogy világossá tegye, miről van szó. Végül is a gerincteleneket is gerincteleneknek nevezzük. Mindig akadt valami, amit nem volt szabad kimondani. Hogy a Szovjetunió többnemzetiségű állam. Nem, ott mindenki szovjet. Újabban állítólag már nem léteznek emberi fajok. Ha szarvasmarhafajok léteznek, akkor léteznek emberi fajok is. Ma már Mendel törvényei is csak szabályok. Már minden csak szindróma, a felfedezőjéről elnevezve. Mint a szigetek. Beteg testben felvont zászlók. Diagnózisokban mért halhatatlanság. Down, Marfan, Turner, Huntington. Többé nincs utalás arra, mennyire rossz mindez: gyengeelméjűség, törpenövés, lúdtalp, terméketlenség. Az örökletes vitustánc. Korai halál. Negyvennél vége az életnek. Mintha egyébként másképp volna. Hiszen ez mindenkire érvényes. Legalábbis minden nőre. A rövid életidő egyharmada teljességgel hiábavaló. Posztreprodukciós túlélés. Ez is csak az embernél létezik. A gének áttelelnek a testünkben, és jobb időkre várnak. A kitörésre, majd valamikor. Magunkkal cipelt defektusok. A genetikai dráma.

(112. oldal)

De milyen is az a tágabb környezet, ahol a tanárnő tevékenykedik?

Elő-Pomeránia, végállomás

A Darwin gimnázium utolsó kilencedikes osztályában tanító Lohmark tanárnő saját iskoláját és benne saját jövőjét illetően sem táplál hiú reményeket:

A főépület bejárata melletti falra piros betűkkel az volt felfújva: A Darwin kihal! [...] Még négy év, és itt mindennek vége. Számára is. Inge Lohmark nem táplált illúziókat.

(36. oldal)

Szigorúan szenvtelen alapon vizsgálva a kérdést az iskola halála a város halálára vezethető vissza. Lohmark tanárnő véleménye szerint ezen az új autópálya sem segíthet.

Igen, az emberek nem jönnek ide, hanem elmennek innét. Inkább egyirányú utat kellett volna építeni. – Elő-Pomeránia, végállomás. Kijelölt élettér.

(44. oldal)

A város úgy tűnik, elvérzik a túlélésért vívott össztársadalmi harcban:

Ez a város sem fogja már kiheverni a népességingadozást. Később pedig senki nem fog fizetni azért, hogy ide ellátogasson. Isten háta mögötti város Elő-Pomerániában, amely semmivel nem tud szolgálni azon kívül, hogy a járási önkormányzat székhelye.

(64. oldal)

S miközben városát olyan minuciózus tudományossággal vizsgálja, mint saját diákjait korábban, Lohmark tanárnő a település férfiállományát illetően is általános érvényű megfigyeléseket tesz:

A piactéren a városháza előtt szokás szerint néhány hobbialkoholista. Az eszük utolsó maradékát is muszáj még elinniuk. Az egyik a kis füves részen állt, és egy bokorba vizelt. A régi gyerektrükk: akit én nem látok, az nem lát engem. A látómező egy vizeletsugár hatótávolságára zsugorodott. Kívül elhelyezkedő pénisz, a főemlősök felsőbbsége. Már az is nagyon figyelemreméltó, micsoda koncentrált közömbösséggel végzik ezt a dolgot. Szemérmetlen magától értetődőség. Szabadon, mint egy állat. Nagyobb nemi szerv a veszendőbe ment farok kompenzálásaképpen. A férfiak biztos szomorúak, hogy nem nyalogathatják a nemi szervüket, mint a kutyák. Viszont cserébe legalább mind a két kezükkel bele tudnak kapaszkodni. Együtt egy életen át. A nemek egyenlőtlensége. Épp csak a második X-kromoszóma hiányzik. Azt nem lehet kompenzálni.

(61–62. oldal)

A későbbiek folyamán egyik óráján Lohmark tanárnő a férfiakkal kapcsolatban az alábbi megállapítást teszi. Egy monológ részletei következnek:

– A férfiak részesedése a szaporodásban végső soron csekély. Mit is számítanak a spermiumok milliói egyetlen nagy petesejttel szemben, amely havonta csak egyszer érik? – Ugyan mit számít az izgalmi állapotban sietve végrehajtott nemi aktus kilenc hónap kihordási idővel szemben?

– Minden férfi egy nőtől születik. A szaporodás nőnemű.

[...]

– Miért van például a férfiaknak is mellbimbójuk? Holott nem kell szoptatniuk.

[...]

– Mert az embriogenezis során alapvetően elsősorban a női vonal valósul meg. Még akkor is, ha a megtermékenyítés pillanatától fogva világos, hogy milyen nemű lesz majd az embrió. Az ipszilon azért van ott, hogy elnyomja ezt a női irányba haladó fejlődési folyamatot. A férfiak nem-nők.

[...]

– A legtöbb örökletes betegséget az X-kromoszóma hordozza. Ezért nincsenek a férfiak egyensúlyban. Sérülékenyebbek és korábban halnak. – Szinte akár még sajnálni is lehetne őket. Tényleg volt némi kompenzálnivalójuk. Ezért is kellett annyi mindent kitalálniuk: találmányokat és háborúkat. Titkosszolgálati megfigyelést. Beszédeket az iskolaudvaron. Utcaátnevezéseket. Strucctenyésztést.

(121–122. oldal)

Mindenki megkapja a magáét: az elmúlt rendszer, a jelenlegi rendszer, a férfiak, a nők, a gyengék, a tanulók, a kollégák, az igazgató, a férj és a rokonok...

A rokonait nem válogatja meg az ember

A mindent mikroszkópon keresztül, tökéletesen steril szenvtelenséggel vizsgáló tanárnő saját kapcsolatait is kész ugyanígy vizsgálni. Wolfgang, a strucctenyésztő férj és Lohmark tanárnő kapcsolata a kommunikáció hiányával jellemezhető:

Ez tetszett neki Wolfgangban. Hogy nem kellett beszélgetni.

(93. oldal)

Saját családját pedig Lohmark tanárnő a struccok világával párhuzamosan, tudományosan vizsgálja és ábrázolja egy olyan gondolati ábrán, ahol a hímeket négyzet, a nőstényeket kör jelez:

Wolfgangnak is, ugye, két tojója volt. Dupla szaporulat. Két feleség, három gyerek. Egy négyzet két kör közt. Ilona és ő. Közben semmi köze ahhoz a nőhöz. De az ember nem válogathatja meg, kivel van rokonságban. Egy háromszögön vagy egy négyszögön belül. Hiszen az ember még a gyerekeit sem választhatja meg. Csak kihordhatja. A vérrokonság nem kötelez semmire. A gének figyelmességére nem lehet számítani. Még az egoizmusukra sem.

(114. oldal)

A tanárnő Amerikában élő 35 éves lányának gyermekkoráról az alábbiakat tudhatjuk meg – a tudományos megfigyelés és leírás pontosságával:

Claudia többnyire egyedül volt. Nem voltak barátai. Bár mindig törekedett rá. A jegyei jók voltak. Az értékelés a bizonyítványában. Az első vagy a második osztályban: Claudiának nehezére esik pozitív nézeteit az osztályközösségben érvényesítenie. Világosan fogalmazva: nem szerették.

(218. oldal)

Hová tűnik a humánum a tudományos vizsgálat tárgyává tett magánéletből?

Könyvekről olvasna?További könyvismertetések a nyesten!

A tanárnő emberi relációinak teljes beszűkülését csak kiegészíti az osztályában a szeme előtt lezajló tragédia, melyhez – úgy érzi – szintén nincs köze: a gyengék elbuknak, az erősek megmaradnak. Mindenki csak saját magáért felelős.

Hogyan jutott el Lohmark tanárnő idáig? Sokat sejtet a tanárnő jelen állapotáról az alábbi gondolat, melyet a regény vége felé fogalmaz meg:

Magunkkal hurcoljuk a múltat. A múlt tett azzá minket, amik vagyunk, és az a lényeg, hogy dűlőre jussunk vele. Az élet küzdelem, nyűg és teher. Muszáj hordozni. [...] Az ember soha nem valamilyen betegségben hal meg, hanem a múlt miatt. Egy olyan múlt miatt, amely erre a jelenre nem készített fel bennünket.

(198–199. oldal)

Ennek a gondolatnak a kapcsán pedig szép lassan az is kiderül, Lohmark tanárnőnek miért is nincs normális kapcsolata környezetével, diákjaival, kollégáival, saját férjével és lányával. Hogy erre azonban fény derüljön, mindenkit arra bátorítunk, olvassa el a regényt.

Horváth Krisztián

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK