Nagy hülyeség, ha azt föltételezem: értékválságos időkben jól jönnek a föltámadásos sztorik? Vagy csak véletlenül alakult úgy, hogy a Hitler-könyvvel szinte azonos időben került a polcokra egy megírásra sokkal méltóbb személyiség története, Mozarté?

Miért a párhuzam az előző mondatban? Mert az Új Zrínyiász (Mikszáth), a Feltámadás Makucskán (Szabó Dezső), de még a Hitler Magyarországon (Moldova) is olyankor íródott meg, amikor a múltat szembesíteni kellett a jelennel, és a jelen egyáltalán nem dicsőségesen került ki az összehasonlításból.

Mozart felébred tehát, pocsolyarészegen, közvetlenül másnap, hogy előző éjjel Süssmayrnek diktálta a Requiem egyik részletét, majd meghalt. (Ha szeretjük is az Amadeus-filmet, ne higgyünk neki, nem Salieri ült az ágy mellett élesre fent lúdtollal.) Ott fekszik Bécs egy pocsék lakásában, pocsék és mocskos cuccok között, és az a kevés, ami a sajátja: a 18. század végi cikornyás nyelvezete, meg a fejében zsongó tömérdek zene. Mi sülhet ki ebből?

Eva Baronsky káprázatos történetet kanyarít a képtelenségek halmazából. Miközben Wolfgang próbálja megtalálni önmagát, az olvasó röhögve szembesül egy sor – szakemberek számára kézenfekvő – ténnyel. Hogy a bolondos és gyermeki lelkű zeneszerző nemcsak a zajtól, a tömegtől, a ruháktól, a forgalomtól, a sebességtől, az autóktól rémül meg, de még a zsebet sem ismeri. Természetes, hogy rácsodálkozik a vízcsapra, az angol vécére, a villanykapcsolóra, golyóstollra, az igazolványokra, a cd-lejátszóra. Üzletek, tömegközlekedés dettó. De hát akinek a zene a levegő, a víz, az élet, az csak talál magának zenélni valót, na nem? Utcazenészet, dzsesszklub, vendéglátózás – egyre megy. És mivel nem akármilyen zongorista, improvizációival lenyűgözi a klub közönségét, a muzsikusokat, a nőket – mindenkit.

És amíg bolyong a szívének valaha kedves Bécsben, ami szinte mindenfelé falanszter, másutt meg rezervátuma a múltnak, apránként belátja, hogy egyetlen feladatot kell csak teljesíteni. Befejezni a Rekviemet. Baronsky ötlete nyilván a zenetörténészek állásfoglalását tükrözi, nevezetesen hogy pocsék véleménye lett volna (ha túléli) növendéke, Süssmayr munkájáról, aki a halotti mise hiányzó részeit jegyzetforgácsokból rekonstruálta.

Szóval ez az élő Mozart megírja fejből a Rekviem hiányzó részeit. A mise latin szertartásszövege szeleteli fejezetekre a regényt. Némi összhangzás is akad a latin mondatok és a mindennapi események között: a lengyel utcazenész története, a kocsmárosok, a fel- és eltűnő érzéki nő, a megtalált szerelmes lány mintha mind valahogyan a régi, az igazi, a 18. századi élet fordulataira rímelnének.

A kotta kalandos utat jár be, a hiteles szerzőt (de furcsa aktualitás!) még plágiummal is meggyanúsítják, aztán ugyanezzel gyanúsítják – és joggal – a kottát meglovasító zeneakadémistát, aki magától képtelen lett volna akár 3 taktust is megírni Amadé stílusában… Ez a zene pedig nemolyan, hanem ez az.

Azért is nem tud vele kezdeni eleinte napjaink zenei világa, mert ugyan minek írna valaki csipkés-komoly Mozart-zenét az ezredforduló után. Hiszen annyi minden történt az elmúlt két és fél évszázadban…

Wolfgang tehát dolgozik, jövedelemre, szerelemre talált, közben pedig vadul próbál identitást is szerezni. De munkát vállalnia csak feketén lehet, mert a külföldi turnéhoz útlevél kell, és ugyan melyik bürokrata hinné el (ha meg is tudná szerezni a keresztlevelét), hogy ő azonos azzal az 1756-ban született zseniális és hóbortos fickóval, aki kevéssel a 36. születésnapja előtt már meg is halt. (Megesett egyszer, hogy Amadé egy késői művéről apám azt mondta: Az öreg Mozart szimfóniája – aztán helyesbített: Érett Mozart. Hiszen nem is volt soha öreg…)

Ez a habzó fiatalság, mint valami minden rést kitöltő purhab, dől kifelé a könyv lapjairól. A német eredetiben Eva Baronsky nyilván a korabeli Mozart-levelek alapos ismeretében alakította ki azt a furcsa keveréknyelvet, ami a barokk-rokokóból indulva lassan és nehézkesen idomul a 21. századi szókincshez, szófűzéshez. No és a lengyel vendégzenész tört németségét is. Nádori Lídia pedig kongeniálisan tette át magyarra a szöveget, különösen a szójátékokkal, sziporkákkal megspékelt rokokós örömködéseket, szerelmesleveleket. (Felteszem, gyakorló zenészként ő maga is örömét lelte a munkában…)

Soha könyvnek végét így még nem vártam, és soha így nem vártam, hogy ne legyen még vége.