0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Nádori Lídia
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 330 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2792-75-0
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3800 Ft
Webshop ár: 500 Ft

KOSÁRBA
Mozart felébred

Amadeus redivivus

www.nagyvilag-folyoirat.hu/
2014-12-2

A véletlen úgy hozta, hogy éppen a Zene Világnapján, azaz október 1-jén vetem képernyőre ezeket a sorokat a Hölderlin-díjas német írónő, Eva Baronsky egyszerre fanyar humorú és tragikus „Amadé”-regényéről, a Mozart felébred-ről, amelyet az igényes és komoly szellemi műhelynek számító Typotex Kiadó nem becéz ugyan „letehetetlen” könyvnek – de mégis egyértelműen az. A kedvező recepció oka e nagyon különböző elemek tökéletesen megtalált egyensúlyában rejlik. Máris méltán rangos testvére ez az alkotás Puskin Rimszkij-Korszakov jóvoltából operává is átlényegült Mozart és Salieri című kamaradarabjának, de főként és elsősorban Peter Shaffer 1981-ben Tony Award for Best Play-t elnyert, a londoni Nemzeti Színházban már 1979-ben bemutatott Amadeus-ának, amelynek 1984-es, Miloš Forman-féle filmváltozata azután, a Film Academy Award-on innen és túl, igazi világsiker lett. Mégpedig a rendezőn kívül elsősorban a főszereplőnek, Tom Hulce-nak köszönhetően, aki Eva Baronsky könyvének remélt filmváltozatában is minden bizonnyal remekelne – ha napjainkban nem számlálna már 61 esztendőt. Igaz, tehetsége mit sem kopott az elmúlt három évtizedben, de egy harmincöt éves komponista szerepét aligha vállalná. Hozzáteszem az eddigiekhez: az Európai Unió Kulturális Programja által méltán támogatott új és merőben rendhagyó irodalmi Wolfgang Amadeus-portré egyáltalán nem a Mozart-Salieri konfliktus újrafogalmazása. Az igazi kapcsot Mozart utolsó kompozíciója, a töredékesen maradt, voltaképpen önmagát is elsirató Requiem jelenti Shaffer darabja és a viharos energiával debütáló német írónő regénye között. 
A Mozart felébred iránti érdeklődésünket, itt, Magyarországon, fokozhatja a közelmúlt egyik komoly zenetörténeti felfedezése, a zeneszerző A-dúr szonátája (K. 331) autográf partitúrájának felfedezése az Országos Széchenyi Könyvtár Zeneműtárában, s a hozzá kapcsolódó, 2014. szeptember 26-i ősbemutató, ahol a darabnak ezt a változatát Kocsis Zoltán adta elő, egy korabeli fortepiano kópiáján. Ez a nevezetes hazai felfedezés, de akár Peter Heckl ebben az évben megjelent, folytatást is ígérő vaskos szakkönyve, a W. A. 
Mozarts Instrumentalkompositionen… is jelzi, hogy a mindössze harmincöt évet és sok nyomorúságot megélt, félig-ember, félig-kerub zeneszerző életműve és személyisége iránt még mai, sok szempontból elbarbárosodó korunkban sem csökken az érdeklődés, az értelmezés és újraértelmezés igénye. Ez a „barbár” jelző részemről nem üres szólam: mert Baronsky könyvében, amelyben a „feltámadt” zeneszerző a Rekviem tételeit és szövegrészleteit követve barangolja be a huszonegyedik század első évtizedének gyökeresen megváltozott Bécsét, nem ő, az 1791 december 5-ről 6-ra virradó éjszakán e világból elköltözött, majd jó kétszáz esztendő múltán visszatért művész az, aki igazán faragatlan, tudatlan és érzéketlen. Még akkor sem, ha nem képes egy 
egyszerű borotva használatára, értetlenül áll a hifi-torony előtt, s türelmetlenségében és ügyetlenkedő zene-vágyában tucat számra tördeli ki a CD-tartó tokok fogazott közepét. Mert ez a halálos ágyából egy mai bécsi „lakóközösség” viharos házibulijának végére becsöppenő, s történetesen az egyetlen ott élő, de éppen távollévő hölgy ágyában felébredő tétova emberke nem az a nevetséges „muzsikus Tarzan”, aki egy felületesebb olvasat szerint lehetne. Amadét, aki felháborodik azon, hogy az utókor Amadeusnak nevezi, egy, a halálnál is nagyobb erőnek bizonyuló hatalom, az alkotás kényszere hozza vissza a túlvilágról; mindenképpen tökéletesíteni akarja nagybetűs Művét, amelyet – szerinte – Süssmayr ügyetlen-avatatlan kiegészítései (hiába instruálta őt és zeneértő családtagjait még a halálos ágyán is, két rosszullét között!) annyira elrontottak, hogy, legalábbis Mozart szigorú szerzői olvasatában, általunk ismert formájában egyszerűen nem volna szabad elhangoznia…
Egyszóval: Wolfgang Amadé visszatér, amúgy halottas ágyi, zilált állapotában, kottapapírra és zeneszerzésre kiéhezve. Nagy ívű tervéből azonban semmi nem valósulhatna meg a Lengyelországból Bécsbe vetődött utcai és kocsmai hegedűs, Piotr testvéri segítsége nélkül, aki nem csak fedelet és munkalehetőségeket biztosít számára, hanem megpróbálkozik a lehetetlennel: PR-képes, tudatos, önmagát és családját eltartani képes, felnőtt művésszé nevelni ezt a minden ízében ösztönös és kusza, spontán zenei lángészt, ezt az örök csodagyereket. Jó szándékú, önzetlen próbálkozásai olykor sikerrel járnak ugyan, de Mozart nem azért Mozart, hogy bármiféle tervszerűség igájába képes legyen behajtani makacs fejét. Javára írható viszont, hogy kész lenne elismerni nálánál sokkal kevésbé talentumos befogadója művészi erényeit. Ám a csodálatos hangok nem Piotr „nyirettyűjéből” szállnak fel – hanem egy cd-ből, amelynek létezéséről főhősünk mit sem tudhat. Ennek ellenére az alábbiakban következő részlet kemény erkölcsi lecke annak a mai művésztársadalomnak, amelyben – legyen az a zene, a képzőművészet, vagy éppen az irodalom brutális játéktere – nagyban zajlik a „kiszorítósdi”, mások kíméletlen kiutálása a kisajátítottnak vélt területekről. „Wolfgang (a regényben nem Mozart, hanem Mustermann fedőnév alatt szerepel!) újra elmerült a kotta tanulmányozásában. Piotr, azonban, úgy tűnt, meggondolta magát: kis idő múltán megszólaltak a tétel első hangjai. Wolfgang fölkapta a fejét: micsoda tökéletességre képes ez a Piotr! Már az első néhány vonómozdulat olyan virtuozitásról árulkodott, amit nem nézett ki belőle. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a gyatra produkcióval, amit a Dóm téren hallott, úgy látszik, csak fázott a derék fickó. Wolfgang szívét melegség járta át, elismerően akart bólintani Piotr felé, felnézett, és látta, hogy a hegedűs még mindig ott áll a könyvespolc előtt, hegedű nélkül… Aztán rájött. Hát persze! Azonnal kitalálhatta volna, hogy ez az a mechanikum, amely egyszer már a bolondját járatta vele. Négykézláb (mégis „tarzanosan”!) közelített a hangok forrásához, egy fekete, kenyér alakú dobozhoz. – Onnan jön hát elő. – Óvatosan simított végig egy lágyan vibráló, finom rácsozaton. – Minő akkurátussággal dolgozik! Tud mást is? Piotr megint 
fölnevetett, de pillantásában volt valami ijedtség, ahogy a földön kuporgó Wolfgangra nézett… – Ember! Ez egy hifiberendezés! Honnan jöttél? Őserdőből? Soha nem láttál cédélejátszót?”
Mint a fenti idézetekből is kitűnik, Nádori Lídia nem mindennapi leleménnyel és tehetséggel adja vissza az eredeti szöveg nyelvi rétegeit: Mozart archaikus szófűzésétől Piotr tört németségéig, majd a regény második részében a szerelmes zeneszerző költészet-közeli verbális játékaiig. Itt, az egyik Amadé-Piotr jelenet felidézése kapcsán, érdemes megjegyeznünk: Rimszkij-Korszakov már említett operájában, a Puskin szövegére komponált Mozart és Salieri-ben, a második jelenet során a fiatal pályatárs éppen azzal sérti halálra a tekintélyes-finnyás Salierit, hogy egy vak hegedűssel kornyikáltatja a fülébe a Don Giovanni néhány dallamát. Lehet, hogy Piotr alakját (bár ő egészséges, erős és fiatal, tervekkel teli kelet-európai vándormuzsikus) részben ez az előzmény szülte; de az sem lehetetlen, hogy véletlen egybeesésről van csupán szó. Az ellenben korántsem véletlen, hanem maga a törvényszerűség, hogy a szerencsétlen, bár egy-egy közjáték erejéig földöntúlian boldog Mozart-Mustermann végül egy bécsi sárga házban, vagyis egy ma már nem gúzsokkal és jeges vízzel, hanem szedatívumokkal és pszichoterápiával próbálkozó elmeosztályon köt ki. Ahol ideig-óráig ugyan fontossá válik számára, hogy a 
pókok életét kutató biológus kedvese, huszonegyedik századi Constanzéja, Anju gyermeket vár tőle, a síri szökevénytől, a végső megnyugvást azonban mégis az adja számára, amikor egy őt betegségében meglátogató arkangyal lehetővé teszi számára eltorzított remekműve befejezését: „Megkönnyebbülten vette a kezébe a kottafüzetet és a ceruzát. Az ölébe tette, és keresztet vetett. – Az Úr vegyen oltalmába engem.
És akkor hirtelen, valami távoli világból, ismerős hangok, mint ezer meg ezer madár szárnyverdesése, jöttek egyre közelebb és közelebb, sóhajok táncolták körül, mint éjszakai lidércek, azután felröppentek, és vonták őt is 
magukkal, fel a magasba, egyre magasabbra, és érezte, hogy már nincs mitől tartania, maga mögött hagyott minden félelmet és fájdalmat, csak szállt fölfelé, hallotta a menny énekét és a föld zúgását, és a hangok csak vitték tovább, míg nem maradt semmi, csak a zene, ő pedig együtt zengett velünk a végtelen időben.” 
Igaz, a már a Requiem tételein túllépő, rövidke befejezés, az Interludium ismét a halálos ágyon találja Salzburg nevezetes szülöttét, aki olyan harmatgyönge, hogy felesége, Constanze becenevéből már csak a Stan-ra futja erejéből, a Stanzi helyett – de gyászmiséje fenyegető üstdobjait még ekkor, élete utolsó perceiben is képes utánozni. 
Eva Baronsky remekül megkomponált regénye – ebben bizonyos vagyok – nagyon tetszene Mozartnak. Ahogyan világszerte magával ragadja a zenerajongó és a zenétől távol élő olvasókat egyaránt. S ez még a rangos 
Hölderlin-díjnál is többet nyom a latban!

Petrőczi Éva

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-80%
Webshop ár: 500 Ft
KOSÁRBA
-75%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
-68%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
Webshop ár: 2625 Ft
KOSÁRBA