A novellistából regényíróvá, méghozzá a rangos Škvorecký-díj és az Európai Unió Irodalmi Díja birtokosává híresedett Tomaš Zmeškal, aki cseh anya és kongói apa 1966-ban született, Londonban is tanult fia, két szállal is montázsszerű, mégis lenyűgöző családregényéhez kötözte e sorok íróját. Először beszéljünk egy kicsit arról, ami tárgyilagosabban közelíthető meg. A cseh irodalom és a cseh filmek elkötelezett barátjaként, aki – mint generációm legtöbb tagja – Prágában esett át a külföld-élmény tűzkeresztségén, már az első oldalak után azt ismételgettem magamban: ez a könyv Jiři Menzel rendezői talentuma után kiált. Mert világa igazi, hamisítatlan „Menzelland”. Az 1940-es és 90-es évek közötti koncentrikus házassági-szerelmi-történelmi epizódok, egy család két generációjának históriája olyan, mint egy végtelenített „Hóvirágünnep”-parafrázis, csak éppen falusi környezetből a cseh fővárosba telepítve, s a hóvirágok szerény illata helyett rózsák tengerébe fullasztva minden örömet és keservet. Egyszóval, mindazt, ami az első generáció, a hettita-mániás Josef-Květa pár, s egy szem leányuk, Alice és férje, Maximilián osztályrésze lesz, lehet, Csehszlovákia és Csehország, vagyis a legyőzhetetlenül színes és élni akaró „Bohémia” hol andalító, hol rémisztő díszletei között. A főszereplő házaspárok körül – mint egy meg nem álló körhinta utasai – hrabalian bolond és bolondos mellékszereplők kavarognak, hol kedvesek, mint Svoboda, a szerelmi bánatától dilis tortaszobrász, olykor tortagyilkos. Hol meg egyenesen ijesztőek, mint a hiénanevű Hynek, aki pártfunkcionáriusként és elutasított gavallérként tíz évig a brutálisan kínzó és zsaroló „harmadik” szerepét játssza majd a bibliai nevű és szelídségű mérnök, Josef és virágnevű felesége, Květa életében. És itt már el is érünk az engem, s vélhetőleg számtalan sors- és olvasótársamat rabul ejtő másik szálhoz Zmeškal könyvében. Esetemben ráadásul egyenesen kísértetiesek a párhuzamok. Apám nagyon hasonló koncepciós pere, bebörtönzésének körülményei – röviddel a keresztelőm után, hajszálra úgy, mint Zmeskalnál – s ráadásul a második keresztnevem is Alice lett, mint Svobodáék lányáé… Csak egy évvel később, 1951-ben. Mindezek a magánéleti tények azonban nem érnének meg többet egy „ahá”-élménynél, egy villanásnyi ráismerésnél, ez még nem tenne „Az ékírásos szerelmes levél” elkötelezett olvasójává, ajánlójává. Legalábbis, akkor nem, ha Zmeškal nem lenne olyan bravúros mestere anyanyelvének – s ez, Csoma Borbála virtuóz fordításának köszönhetően, nem jönne át tökéletesen a rivaldán. Már a regény nyitánya, Maximilián nevének felmagasztalása magával ragad bennünket; az 1968 történelmi évében esküvőjére készülő menyasszony, Alice elragadtatásban még akkor is osztozunk, ha egy magyar számára a Maximilián név bizony nagyon „habsburgosan” cseng: „Maximilián! – ismételte. – Maximilián, te szent. Maximilián, te fénylő nap! Te császár! Te körmenetek napfénytől ragyogó szentségtartója! Te mindenfelé csillogó, szikrázó napsugár! Maximilián neve a lány kedve, energiája, fáradtsága, boldogsága, hangszálainak teherbírása, frekvenciája és hangszíne szerinti csillogással és szikrával töltődött fel. Attól függően, hogy Alice friss, fáradt vagy boldog hangon ejtette-e ki a nevét, változott a név színe és csillogása is. Egy loretói csodanév ez, ebben Alice biztos volt. Olyan, mint a briliáns, kemény, mint az antwerpeni csiszolt gyémánt, fénylő és szerető, arannyal ragyogó és ölelő. Olyan, olyan, olyan… loretói, vagyis hát mindannyiszor, amikor kimondja az ember, felfénylik egy szentségtartó, mintha a neve egy lenne azoknak a pompájával és magasztosságával, aranyukkal és drága köveikkel.”
Ehhez az Alice féle loretói litániához képest a folytatás lényegesen kevésbé emelkedett: a szocialista Csehszlovákiához méltó anyakönyvvezető bugyuta kötekedésétől, akit felingerel a vőlegény nemesi származása, egészen a végzetesen pocséknak bizonyuló házasságig… De jól is van ez így, mert a cseh és kongói gyökerekkel megáldott szerző úgy szereti anyai őseinek földjét, hogy nem fullaszt bennünket hamis közép-európai idillbe. Így a főszereplők szövevényes sorsa, Josef ékírással hátrahagyott szerelmes levele mellett (amelyben az ő kiszabadítása érdekében vétlenül vétkező Květájának megadja a feloldozást! ) az epizódszereplők révén meglátjuk a cseh „nemzeti erények”, a túlélés, a humor, a találékonyság fonákját, az idegenekkel szembeni sovinizmust és elfogultságot is. Zmeškal még önmagát is belekomponálta a regényébe, a bolond cukrásznak „otthont” adó elmegyógyintézetben tanyázó, középtermetű és köpcös félvér, a magát Danténak képzelő Václav alakjában. Ebben a mellékes epizódban, bármilyen humoros formában is, végtelenül sok emberi fájdalom, keserű tapasztalat nyilvánul meg: „ – És hogy van az, kérlek, hogy ennek a mulattnak cseh neve van, ráadásul Václav? – Nem sokat beszél másokkal, folyton olvas, vagy ír valamit. Ahogy észrevettem, sokféle dolgot olvas. És a papírokban, amikkel behozták, az állt, hogy néger létére különösen jól megtanult csehül. – Én azt hittem, azt mondtad, hogy itt született. – Ez igaz, de néhányan úgy gondolják, hogy egy mulatt, akárkivel állt is össze a cseh szülője, nem tud megtanulni csehül…” És ez még nem is a keveset emlegetett, de valószínűleg létező cseh xenofóbia csúcsa. Nem jár jobban az Angliából hazalátogató Jiři, alias George sem, aki szintén remekül beszél csehül, mégis olyan keserves tapasztalatokat szerez Prágában, s ezeket egy kesernyés levelében így összegzi: „Szóval: ezek a csehek fura egy állatfajta. Úgy tűnik, »csehnek lenni«, ehhez a kis néphez tartozni annyit tesz, hogy az ember osztozik a közös történelemben és történelmi tapasztalatokban és tud csehül. A viselkedésük borzasztóan hűvös. Még a briteknél is hűvösebben. Hogy Prágában vagy Hodonínban valaki az utcán elmosolyodjon, az szinte kizárt dolog… Ennek aztán az az eredménye, hogy például Budapestre évente négyszer annyi turista utazik, mint Prágába, habár Prága sokkal szebb város. Ők meg vannak győződve arról, hogy ezt senkinek nem kell propagálniuk, mert ezt mindenki tudja. Kicsit a világ közepének képzelik magukat.” Disszertáció hosszúságban lehetne idézni-elemezni e végtelen 
gazdagságú könyv további epizódjait, de hagyjunk valamit az Olvasó kíváncsiságára, fantáziájára is. Egyet azonban semmiképpen nem mellőzhetünk: Nagy Norbert erőteljes és beszédes borítótervének méltatatását. 
Ezen a grafikán, szüleink-nagyszüleink sorsához híven, a szögesdrótból font szív-ábra közepén fészkelő galambpár közelében baljós vércseppek is láthatók. Tökéletes kiábrázolása ez több közép-európai (kelet-európai?) generáció tragikomikus szerelmi történeteinek, az „ékírásos szerelmeslevelek” Csehországában, Magyarországán… egyszóval: mifelénk.