0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 232 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2797-91-5
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 3400 Ft
Webshop ár: 2550 Ft

KOSÁRBA
Műkereskedelem
Egy cápa ára

Miértek a műérték körül - Valóban a kereskedelem fogja meghatározni, mi a művészet?

Népszabadság
2013.06.04.

Nagyon érdekes, de tulajdonképpen szörnyű következtetést tartalmaz Martos Gábor Műkereskedelem – Egy cápa ára című könyve. Lényegében azt, hogy a jelenkor művészettörténetét a műkereskedelem írja, vagyis művészet az lesz, ami művészetként eladható. És minél jobban adható el, annál magasabbra rangsorolt művészet lesz. A kötet tankönyvszerű alapossággal és az olvasóban is izgalmat keltve elemzi a hazai és nemzetközi műkereskedelem történetét, valamint jelen állását.

A cím és a kezdő történet Damien Hirst egyik híres alkotására utal,mely egyben a fenti konklúzió szép példája is. Hirst 1991-ben hatezer fontért egy ausztrál halásztól vásárolt egy cápát, amelyet fémkeretes akváriumban, formaldehidoldatba helyezve mint műalkotást adott el egy műkereskedőnek immár 50 ezerért, és ez a kereskedő aztán 6,25 millió fontért adta tovább 2004-ben. A hétköznapi ember számára érthetetlen és a hozzáadott értékkel nem indokolható ezerszeres értéknövekedés magyarázata csupán a művész személye, pontosabban a műkereskedelemben elfoglalt rangja. Hirstöt a műkereskedelem tette világsztárrá. De hogyan lehet valakit sztárrá tenni? Például munkáinak minél nagyobb összegért való eladásával. A folyamat gerjeszti önmagát. Egy művész munkájának magas áron való eladása emeli az értékét többi munkájának is.

No de mi kell ahhoz, hogy valaki egy művet nagy áron adjon el? Valaki, aki megveszi. Ez volt Hirst életében Charles Saatchi, a londoni műkereskedő. Saatchi egyike azoknak, akik ma meghatározzák a képzőművészet trendjeinek alakulását. Akiben ő fantáziát lát ugyanis, annak értéke emelkedik, akit elvet, az megy a süllyesztőbe. Ő volt az a műkereskedő, aki Hirst cápáját ötvenezerért megvásárolta, majd hatmillióért eladta.

A hozzá hasonlók mondják meg ma, hogy mi korunk művészete. Egy szűk kör. Tudni is lehet, hogy kik, hisz évről évre megjelenik annak a száz embernek a lassan változó listája, akik az adott évben a legnagyobb hatással voltak a világ művészetére. A listán egyre kevesebb a művész, és egyre több a műkereskedő, a fesztiváligazgató, a bankár.

Nem csak Hirst csillaga emelkedett a műkereskedelem által, de olyan régi példákat is említhetnénk – Martos könyvét idézve – mint például Rippl Rónai, akinek egzisztenciáját egy 1906-os árverés, az első magyarországi műtárgyárverés alapozta meg, amelyen mintegy 381 képét adta el. Ugyanígy Paul Durand-Ruel műkereskedő kulcsszerepet játszott a francia impresszionisták amerikai megismertetésében és értékük emelkedésében, vagy Daniel Henry Kahnweiler a kubisták felfuttatásában.

Hála istennek léteznek azért külön utak is, mint a műkereskedelem általi sztárrá válás. Régebben legalábbis léteztek. Mert aki azt állítja, hogy mindent a műkereskedelem határoz meg, az mit kezd például Csontváryval, akinek vásznait halálakor majdnem ponyvának adták el? Belőle még nem a műkereskedelem csinált sztárt, bár az is igaz, hogy ma már erősen hozzájárul művészetének értékeléséhez, hogy képei a magyar árverések csúcsdarabjai.

Mondani sem kell persze, hogy a magyar aukciós rekordok világszinten mérve a középmezőnyben sincsenek. A kilenc legnagyobb magyar aukciósház éves összforgalma 2009-ben 8,6 milliárd forint volt, ami az európai piac 1,5 százaléka, a világpiacnak pedig 0,1 százaléka. Egy „Van Gogh- vagy Cézanne-festmény leütési ára meghaladja az egész magyar aukciós piac többéves bevételét” –idézi Einspach Gábor megállapítását Martos Gábor. El lehet képzelni ezek után ebben a műkereskedelem-vezérelt értékszemléletű korban a magyar festészet rangját. Bár magasabb azért annál, mint amit az aukciós arányok mutatnak. Csak egyelőre ezt a kvalitást nem sikerült pénzre váltani, bár néhány hazai nagygalerista és múzeum elég sokat tesz ezért.

De mi van a kortárs magyarokkal? Végül is legégetőbben az ő művészi rangsorolásukat érinti a műkereskedelem. Martos könyve ezt a témát már nem érinti. A minap a Jurányi Inkubátorházban azonban épp ekörül a téma körül forgott egy beszélgetés Antal Péter műgyűjtő, Deák Erika galériavezető, Pados Gábor galériavezető, Százados László, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa és Szép Péter műgyűjtő részvételével, s nem kevésbé súlyos következtetésekre jutott. Deák Erika például elmondta, némely jelentős magyar kortárs képeinek olyannyira alacsony volt az ára, hogy a külföldi vásárlók vissza is léptek, amikor meghallották, mert egyszerűen komolytalannak tartották. Főleg az idősebb generáció tagjaival fordul elő ilyesmi, akik még a kultúra olcsóságát hirdető szocialista rendszerben szereztek nevet, és akik mögött még nem állt menedzserként egy-egy galéria. Régen a műteremből lehetett vásárolni, jóval olcsóbb árszinten, mint a galériából, de ez nem tett jót a művész renoméjának, állapították meg a beszélgetők. Majd ki is mondták: „komoly művész ma nem engedheti meg magának, hogy ne tartozzon galériához”. Nyugaton kiváló művészek törik magukat azért, hogy bejussanak egy jó galériához, de még közepeshez is nehezen tudnak. Galéria nélkül ugyanis a diskurzus meghívottjai szerint nem lehet feljutni a csúcsra, bekerülni az élvonalba.

Magyarországon még mindig lehet egy havi fizetésből jó kortárs festményt vásárolni, nyugaton viszont nem. Ebben az értelemben ma is megvan még a „kulturális vasfüggöny”, az olcsó művészet vasfüggönye. Nem véletlen, hogy a kortárs magyarok árban (és így tekintélyben) nagyon messze vannak a világ élvonalától, bár ma már főleg a fiatalok mögött nyugati módszerekkel dolgozó galériák segítik a karrierépítést. Nagy vásárokra viszik alkotóikat, gyűjtőkört szerveznek számukra. Mert a jó galéria feladata gyűjtők nevelése is. Nemcsak a bankoknak és a bankároknak kellene művészetre fordítaniuk. Sajnos nálunk a XX. század második felében szinte eltűnt, és még nem alakult ki újra az a jelentős polgári középréteg, amely nyugaton a vevőkör felét adja. Természetesen nem ők fogják Hirstöt vásárolni, de fenntartják a piacot.

A beszélgetésen persze kiderült, Magyarországon a művészek 70 százaléka nem tartozik galériához, az eladások túlnyomó része a másodlagos piacon zajlik, ahol egyáltalán nem mérvadóak a galériás árak. Mint ahogy az is világos, a hazai nagy gyűjtők a gyűjteményük nagy részét nem galériából vásárolták, hanem műteremből, jóval olcsóbban a galériások által áhított, rangjelző piaci áraknál. Egyébként, mondta Antal Péter, a jeles debreceni műgyűjtő, eleve 30 százalék kedvezményt lehet elérni azzal, ha egy nemzetközi hírű kollekcióba szeretné valaki megvásárolni a művet. Mert az eleve értéknövelő a művész számára. Megjegyezte, a közönség nálunk kilencvenöt százalékban még festményekre vevő. Egy Hirst-féle cápainstalláció tehát nem igen volna jól eladható.

 

Csordás Lajos

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK