0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 232 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2797-91-5
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 3400 Ft
Webshop ár: 2550 Ft

KOSÁRBA
Műkereskedelem
Egy cápa ára

Az uszonyok már a lefolyóban vannak

prae.hu
2013-7-8
Martos Gábor munkája hatalmas számokkal és nagy sztorikkal van tele. A szerző az aukciók izgalmas világába merült alá, recenzense pedig nem emlékszik már pontosan, hogy az árveréseken elkelő festmények láttán, vagy azok árának hallatán kezdett-e el levegő után kapkodni. Az Egy cápa árát mindenesetre minden bölcsésznek olvasnia kell, mielőtt megveszi élete első Francis Bacon-képét.

Kezdjük egy groteszk mesével. S mert láttuk – ezúttal pedig láttatni igyekszünk –, a műkereskedelem többszáz éves vérkomoly abszurdjában fontosnak tetszik az idődimenzió, rögzítsük rögvest: 1991-et írunk. Egy huszonhat esztendős fiatalember – bizonyos Damien Hirst – az ausztrál tengerpartról a végtelenbe vesző vizet figyeli. Ahányszor hullámokat lök a szél egy parti sziklának, annyiszor mondja el magában Andy Warhol mantráját: "A jó üzlet a legnagyobb művészet." A közelben pár tapasztalt horgász egy négy és fél méter hosszú tigriscápát fáraszt. A szívós ragadozó mindhiába küzd. Hirst hatezer fontot fizet a teteméért, de nem saját zsebből. A halpénzt Charles Saatchi szurkolja le. A műkereskedő későbbi kedvese – a vonzó sztárséf –, Nigella Lawson az óceán túlsó felén egy lazacszeletet forgat épp fűszeres panírba. A Nap a nagy vízbe bukik, Saatchi burgundival koccint, s kezdetét veszi a csodálatos pénzszaporítás.

 

Damien Hirst: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában

 

A zsákmány formaldehiddel feltöltött tartályba, tucatnyi év elteltével pedig – hatmillió fontért cserébe – Steven Cohen birtokában kerül, aki rövid tulajdonlást követően a New York-i Metropolitan Museum of Artnak ajándékozza szerzeményét. Igen, jól számoltatok: a műkinccsé avanzsált cápa ára ezerszeresére emelkedett. S ki járt közben rosszul? A szálkás testű bestia, aki minden bizonnyal sikeres vadász lehetett az ausztrál partok közelében (legalábbis éles fogsora erre predesztinálta), s így sejthetően teli gyomorral költözött át a túlvilágra? Vagy az ifjú brit művész, aki nemcsak anyagilag nyert, de a Turner-díjat, a brit kortárs képzőművészet legfontosabb elismerését is bezsebelte a cápáért? Netán a kommunikációs szakemberből lett galerista? Vagy az ügyfél, akit nemes tette kegyes donátorrá avatott? Esetleg mi, művészetkedvelők, akik, ha éppen a keleti parton járunk, pár dollár leszurkolása ellenében farkasszemet nézhetünk a világ egyik legdrágább műtárgyával? A történetnek mintha kizárólag nyertesei volnának. Mégis, bizarr egy história ez… S nem is az egyetlen, amit Martos Gábor Műkereskedelem – Egy cápa ára című kötetéből megismerhetünk.

A könyv témája a siker, a művészet apropója csak. Martos nem az esztétika, vagy a műkritika felől közelít, hanem a hírnévnek, a trendeknek, a kiszámíthatatlan piacnak ered nyomába. Nem értékel életműveket, nem osztályoz opuszokat, csupán azok – olykor irreális – beárazódásáról tájékoztat. Nem ítélkezik, pusztán rögzít, legfeljebb finom iróniával kommentál néhol. Stílusa könnyed, elegáns. Kedélyesen anekdotázó, mégsem tartalom nélkül való. Baráti hangon szólít meg. Úgy érezzük magunkat ezért, mintha egy sokat látott, rejtélyes becsüs teremne mellettünk egy vernisszázs forgatagában, a falon függő vászonra mutatna, s két korty rozé között meghökkentő meséket mondana a műtárgyról.

 

Martos Gábor

 

Bölcsészszemnek felfoghatatlan összegeket sorol a szerző. A műtárgypiac ugyanis – mint feltalálója, a rohanó Nyugat általában – a percenként megdőlő világrekordoktól hangos. Mire megjegyzünk egy csillagászati vételárat, máris másik kettő múlja azt felül. Persze a festményeknek, szobroknak, bútoroknak, ékszereknek, könyveknek akkor is volt már értékük – sőt, megkockáztatom: akkor volt igazán –, amikor szimplán szépek voltak. Szépek, vagyis egyediek, különleges technikai tudással kivitelezettek, megismételhetetlenek. E kategóriákról évszázadokon át – írja Martos, amikor a műtárgyak modern kori metamorfózisáról értekezik – a szakma és a közönség határozott. Aztán valamikor a 19. század hajnalán a műtárgypiac pénze is – nem ritkán a művészettörténészeknél és a gyűjtőknél is fontosabb – alakítója lett a képzőművészeti kánonnak. Beltingnek igaza lehet, amikor úgy fogalmaz: az árak mostanra magukra vették az aurát, amelyet a művészet egyre inkább elveszített. S az artisztikum helyett manapság a tarifa kelt inkább ámulatot, így végső soron hozzájárul a művészet remitizálásához. A műkincspiacon – állítja Martos – "szinte bármi megtörténhet; ráadásul úgy, hogy sokszor látszólag nincs is értelmes magyarázat a történésekre."

Ezzel mintha előre is vetítené: könyve jellemzően leíró szemléletű lesz. Témája persze – a műalkotások adás-vétele – személyességénél, szeszélyességénél és szenvedélyességénél fogva, s mindezekből adódó kiszámíthatatlanságából adódóan eleve elemezhetetlen. Innen közelítve Martos ahhoz a tapasztalt bukmékerhez hasonlítható, aki évtizedek óta minden vasárnap ellátogat a lóversenypályára. Az istállók vérvonala a kisujjában van, évekre visszamenően ismeri a futások statisztikáit, s tisztában van azzal is, kivel cicázott, mit reggelizett a zsoké. Ha viszont megkérded tőle, hogy ki nyeri a délutáni Magyar Derbyt, széttárt kézzel annyit mond: ugyan, honnan tudnám? Elvégre ez szerencsejáték.

El kell hát hinnünk, hogy az aukciósházak kalapácscsapásainak legalább annyira kiszámíthatatlan a ritmusa, mint a mének dübörgésének a versenypályán. Mert a kötetet ez a kissé naiv perspektíva teszi igazán izgalmas olvasmánnyá. A példákat, s az olykor önkényesnek tetsző rövid történeti összefoglalókat a szerzői kíváncsiság szervezi, az anekdotázó megközelítés tartja egyben, az teszi üdítővé. Megismerjük az aukciósházak Pepsi és Coca Coláját, vagyis a Sotheby’s-t és a Christie’s-t, de kihallik a könyvből a pekingi műkereskedelmi boom diszkrét szisszenése is. Einspach Gábor pedig arra világít rá, hogy egy jelentősebb van Gogh-leütés a hazai műtárgypiac többéves bevételét is meghaladja. Hallunk hamisításokról, lappangó kincsekről és a licit egekbe emelésének praktikáiról. Olvasunk arról, hogy a műtárgy hányféle módon jelenthet befektetési eszközt. (Kedvenc példám Arnold Schwarzenegger esete, aki azzal, hogy 1996-ban horribilis összeget adott Kennedy golfütőiért, határozott lépést tett a szenátori bársonyszék irányába.)  

 

Damien Hirst: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában

Érdemes tán pár szót arról is szólni, hogy a könyv címe és fülszövege félrevezető lehet. A műkereskedelem egészét ígérik (óriási, ekkora terjedelemben természetesen befoghatatlan téma), Martos ehelyett a nyilvánosságot kapott üzletekkel, azokon belül is mindenekelőtt a pontosan dokumentált árverésekkel foglalkozik csupán, sőt, azok közül is szinte kizárólag a festményekre fókuszál. Teljes katasztert ne várjon tehát senki. A szűkítés szűkítésének következtében pedig nyilván számos izgalmas esetre nem derül fény. S, ha már hiányok, annyit engedtessék még meg leírnom, hogy az olvasó dolgát nem könnyítik meg a gyakori – nem ritkán idézeteket tartalmazó – idézések, zárójelezések sem. E mondatpalimpszesztek szétszálazásához – bár kétségkívül a pontosítást szolgálják minden esetben – filológusi nyugalom szükségeltetik.


A kötet legalábbis elbizonytalanít annak igazát illetően, hogy a műalkotás értéke társadalmi konstrukció. Bemutatja ugyanis egyrészt azt, ahogy művészek, kritikusok, galeristák, múzeumigazgatók és kurátorok együttes erővel dolgoznak egy életmű "megcsinálásán", ugyanakkor olvashatunk a fentebbi "nagykoalíció" megvezetésére, átejtésére irányuló trükkökről is.

"Hirst nagyszerű befektetés – ha az 1990-es években vásárolta valaki. Ám ha az utóbbi öt évben, akkor sajnos nem." – állítja Todd Levin, művészeti tanácsadó. A cápák már a lefolyóban vannak. Hogyan tovább?

Martos Gábor: Műkereskedelem – Egy cápa ára, Typotex, 2013.
Vass Norbert

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK