0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 232 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2797-91-5
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 3400 Ft
Webshop ár: 2550 Ft

KOSÁRBA
Műkereskedelem
Egy cápa ára

EX LIBRIS

http://www.es.hu/
2013-9-16

A művészet nem arra hivatott, hogy gyönyörködtessen, sőt, Schelling szerint csak az igazán „nagy barbárok” várják el a művészettől az érzéki gyönyörűséget. A hasznosságot követelni nem csekélyebb „barbárság”: „Ezt csak egy olyan kor követelheti meg a művészettől, amely gazdasági találmányokra fordítja az emberi szellem legnagyobb erőfeszítéseit” – mondja Schelling. Tudjuk, a mai kor véleménye ettől „némileg” eltér, hisz magas helyről kinyilatkoztatták: a „kultúra nem termel értéket”, hanem „csak” gyönyörködtet.

Ennek az értéktelen és haszontalan gyönyörködtetésnek néhány példája a Képfilozófiák sorozatban megjelent négy könyv, amely közül az egyik

 

Martos Gábor: Műkereskedelem

Egy cápa ára

című kiváló könyve kapcsán sem, hogy a műkereskedelem számára a műalkotás mint műélmény lenne érdekes. A cím magyarázatra szorul. Mit keres itt egy cápa? Az alaptörténet 1991-re datálódik, amikor néhány halász kifog az óceánból egy hatalmas tigriscápát. A cápát aztán hatezer fontért eladják egy Damien Hirst nevű képzőművésznek, akit a háttérből Charles Saatchi londoni galériás finanszíroz. Hirst a cápát egy formaldehiddel töltött akváriumba helyezi, és a „műalkotásnak” azt a címet adja: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában. A „mű” ekkor már – jegyezzük meg: adott egy cápa és kb. ezer liter formaldehid! –, nem tévedés: 6,25 millió fontért talál vevőre. Az emberben ekkor óhatatlanul felötlik egy könyv címe: Él-e még a művészet? (Oto Bihalji-Merin), vagy Belting keserű megállapítása: „a művészet sikere attól függ, ki gyűjti, és nem attól, hogy ki csinálja”. Hisz a cápát a halászok is felönthették volna formaldehiddel, és adhattak volna neki valamilyen blikkfangos címet, mondjuk: „a létező semmisségének örök tudata” vagy „a lélek halhatatlanságának pillanatnyi metafizikája”, és a marhaságokat vég nélkül tudnám folytatni. Martos könyve egyszerre keserű és ironikus. Nem akar nagy igazságokat kimondani, nem akar nagy titkokat leleplezni, hanem csak láttatni. Láttatni egy olyan világot, amely lassan semmiben sem különbözik a menedzserkalkulátorok merkantilista szemléletű világképétől. A profit mindennél fontosabb, ha ezért lopni, csalni és hazudni kell, az megengedett. Ami nem megengedett, az a veszteség. Martos pontosan ábrázolja, hogy a művész szerepe ebben szinte elenyésző. A főszerepet a galéria (gyűjtő) és a média játssza. Hannah Arendtnek igaza van: ez a világ akkor jött el, amikor a nyárspolgár, aki a művészet tárgyait eredetileg haszontalannak (értéktelennek) tekintette, felfedezte, hogy az fizetőeszközként is működhet. Innen nincs visszaút. Pontosabban az út egyenesen vezet oda, hogy 2005-ben a Bonhams londoni aukciósház Renoir, Signac, Derain képei mellett egy Congo nevű „művész” képeit is eladásra kínálja. A történet nyilván mindenki számára ismert: Congo nem volt más, mint egy csimpánz, akinek a képei 14 750 fontért keltek el. Ha ezt Renoir megélhette volna! Derain képéért csak 3600 fontot adtak. Lássuk be: ez a fajta perverzió szinte fokozhatatlan.

Martos egyébként olyan kulisszatitkokat is feltár, amelyekről a nagyérdemű jelentős részének sejtése sincs. Hogy például az aukciókon számos furcsaság történik a licitekkel kapcsolatban. Hogy néha maguk a galériák veszik meg az általuk futtatott művész képeit magas áron, csak azért, hogy a keresletet aztán a média a szenzációs vételár közlésével felhajtsa. Hogy sokszor egyes aukciókon megjelennek húzó képek, amelyeket persze nem lehet megvenni (licithatár a csillagos ég), de alkalmasak arra, hogy a műgyűjtőt odavonzzák.

Mi akkor egy műtárgy értéke? Egzakt válasz nem adható. Nem véletlen. Martos keserűen így összegzi mondandóját: „Nagyon nagy pénzek – egy olyan piacon, ahol szinte bármi megtörténhet; ráadásul úgy, hogy sokszor látszólag nincs is értelmes magyarázat a történésekre”.

Természetesen ebben a közönség fontos szerepet játszik. Ennek egyik legjobb illusztrációja Yves Klein kísérlete a tizenegy kiállított, színre, formára, értékre teljesen megegyező ultramarinkék képpel. A tizenegy tökéletesen egyforma képet különböző árakon állították ki. A vásárlók pedig kiválasztották maguknak az éppen megfelelőt, ami azt jelenti, hogy mindenki más és más áron jutott hozzá ugyanahhoz a képhez. Bizonyítva ezzel, hogy az alkotónak igaza volt, amikor az emberi ostobaság kimeríthetetlenségére épített.

Van mit tenni? Miró lázadt ez ellen a világ ellen. Kanonizálták. A rejtélyes Banksy, aki szellemes graffitijeivel meghódította a világot, ugyancsak lázadó, de már a lázadása közben kanonizálják. Bár ő ezt csak gúnnyal kezeli.

Van mit tenni. Az irónia ebben az esetben az egyetlen segítség. Olvasni kell az ilyen és ezekhez hasonló „haszontalan”, „értéktelen” könyveket. Nem kell komolyan venni a világot. Az efemer úgyis eltűnik, a pillanat nem válik örökké, ahogy a képek, műgyűjtők, galériák, aukciók, úgy kormányok és államtitkárok is jönnek és mennek; a világ sem tesz egyebet: csak változik.

Gyenge Zoltán

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK