Nem kell különösebben filozofikus elmének lenni ahhoz, hogy valaki többé-kevésbé átérezhesse azt a létérzést, amelyről Freud mint „rossz közérzetről” beszélt: elég (lenne), ha a citoyen néha-néha megáll(na), és elborzadva reflektál(na) a korra, amely körülveszi. Sokan, sokféleképp borzadnak el a világtól, korszellemtől, amelyben élni kényszerülnek. (Sokan, de sajnos mégsem elegen.) Hannah Arendt szerint például a világ lényegét jelenti a pluralitás, a minél változatosabb képet mutató perspektívák megléte – legyen szó emberekről, kultúrákról, tradíciókról, vagy épp politikafelfogásokról. Ezek a perspektívák önjogukon „világok”, és ha ezek a világok (horribile dictu emberek, népcsoportok) megsemmisülnek, azzal mindenki veszít. A „megsemmisítő” világa is szegényebb lesz így. Egy így homogenizálódó, uniformizálódó világ egyre inkább egy szellemtelen, sivár sivatag képét ölti fel.

Alapvetően ez a kultúrpesszimizmus csendül ki Vajda Mihály legújabb könyvéből is. Néhol humorosan, önironikusan, „posztmodernül”, másutt komolyabban. Ő amúgy bealkonyulásról beszél. Persze azért bőven van szó másról is. Huszonkét esszé laza füzére hivatott – à la Montaigne – bemutatni, hogy „mit is gondol önmagáról, s hogyan látja ez az »önmaga« a világot.” Ezek deklaráltan memoárok is, hangulatjelentések – tenném hozzá –, melyek Vajda mai filozófiai gondolkodását, világhoz – és önmagához – fűződő – meglehetősen széttöredezett – viszonyait hivatottak valamiképp sajátos masszává összegyúrni e könyvben. A kérdés csak az, hogy sikerül-e ez neki. Ami engem illet, vannak kétségeim. Több is. Előrebocsátom: minden tiszteletem Vajda Mihályé, még akkor is, ha nem is érthetnék kevésbé egyet (mai?) filozófiai felfogásával. Vajda álláspontja a filozófiáról expressis verbis a következő: „a filozófia, az én felfogásom szerint történés, méghozzá spontán történés. Beszédtörténés. Csak beszélnem szabadna. A közelmúlt jelentős filozófusai közül bizonyára ezért áll hozzám Derrida oly közel” – írja. Való igaz, esszéi sokszor keltik egyfajta „hangos monológ” benyomását. Néha egészen komoly elmélkedések a világról, politikáról, szerelemről, irodalomról, zenéről, másutt inkább „helykitöltő, izzadságszagú erőlködésnek” tűnnek, banális, közhelyes hétköznapi esetek konstatálásának, szituációk flegmán mórikáló leírásának, amelyek tényleg inkább baráti csevejhez illők, nem könyvoldalra. (Tudom, tudom. A posztmodernbe ez is belefér.) Itt-ott az az érzésem, hogy Vajda kompilál: hosszan és sokszor, gyakran több mint fél oldalakon keresztül citál szerzőktől, például Arendttől, csekély kommentárral. Értem, hogy ezek Vajda gondolatai is, de mégis hiányérzetem maradt. Vajdának Arendt politikafogalmával kapcsolatos elemzése egy tanulmány, ami szerintem mint tanulmány rendben is lenne, de könyvben már bosszantó a sok idézet, főleg ha a szerző szerint könyve a saját gondolatait hivatott tükrözni.

Lehetséges, sőt valószínű, hogy bennem van a hiba, de számomra bizonyos esszék abszolút kihagyhatók lettek volna. Olvashatunk több múltba révedő, a múlton rágódó írást, amivel természetesen semmi baj nincs (ha másért nem, mert így a lelkén könnyíthet a szerző), ám a múlt „hangos újragondolásából”, anekdoták szubjektív felidézéséből még nem feltétlen kristályosodik ki Vajda mai gondolkodása, gondolok itt például TGM régi leveleinek hosszas bemutatására, Vajda és TGM konfliktusai­ra, melyekről leginkább csak per tangentem esik szó, érdemben – ami itt igazán izgalmas lenne – kevésbé. A gondolkodásbeli különbség említése kevés. Itt egy vélhetően irodalmi szándékkal megírt visszaemlékezésről, tűnődésről van szó, de ebből számomra, érdeklődő olvasó számára nem derül ki a kettejüket elválasztó érdemi gondolkodásbeli diszkrepancia, még hozzávetőleg sem. Ismét marad a hiányérzet és a bosszúság.

Akad más berzenkednivalóm is. A könyv szerkesztőjének figyelmét elkerülték a szisztematikusan előforduló helyesírási hibák: a helyesen humanióra szó – megszámoltam – tizenegyszer [!] fordul elő rövid o-val a könyvben, Mozart á-val, Mozárt formában is szerepel, stb.

A Túl a filozófián filozófiai lektűrnek kevés, számvetésnek úgyszintén. Intim vallomások, egyszerre triviális és komoly(kodó) gondolattöredékek lezserül és furán összeragasztott halmazának tűnik Vajda legújabb könyve. Nem szépíteném: ez a könyv egyszerűen széteső. Szellemes, és ez jó, mert füstjelként terjeng egyre szellemtelenebb sivatagra emlékeztető világunk fölött, de felejthető is, mert e kórszellem sokak által már megragadott diagnózisán, és pár belterjes történet felidézésén kívül nem sok nóvummal szolgál.