0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 204 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2798-08-0
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 3600 Ft
Webshop ár: 2700 Ft

KOSÁRBA
Képzőművészet és kommunikáció

Amiről a kép mesél

Spanyolnátha
2014-2-24

„A képeket soha sem látjuk egymagukban, amit látunk, az mindig több a puszta látványnál.”

Michael Butor

S. Nagy Katalin Képzőművészet és kommunikáció c. kötete tankönyvnek íródott azon hallgatók számára, akiknek tárgyai között a művészeti kommunikáció is szerepel. Számtalan kommunikációval foglalkozó kötet látott már napvilágot, s nem kell szűkölködnünk, ha műelemzésekkel, műértelmezésekkel kapcsolatos könyveket szeretnénk olvasni. Műalkotások csoportosítására is láttunk jó néhány példát szerzők szándéka szerint téma, stílus vagy időrend alapján. Olyan művek is léteznek, amelyek a vizuális kommunikáció jelenségeit vizsgálják, sőt olyanok is, amelyek a látvány és a szóbeliség viszonyát boncolgatják, példa erre a fent idézett Michael Butor Szavak a festészetben c. kötete, melyben kijelenti, hogy a „szóbeliség csakugyan jelentős mértékben közrejátszik a festészethez fűződő valamennyi viszonyunkban”. A nyelvi jelek vagy az összefüggő szöveg képzőművészeti alkotásokon történő megjelenése sem új dolog, mondhatjuk tehát bátran, a képzőművészetnek és a verbális kommunikációnak nem csak a mű értelmezését tekintve, de annak létrejöttét, megjelenítését és jelentését érintően is sok vonatkozásban köze van egymáshoz.

Ez a tankönyv azonban a kommunikáció egy olyan területét vizsgálja, melynek képzőművészeti kapcsolódása egy egészen más, eleddig részben felfedezetlen tájra viszi az olvasót. S. Nagy metakommunikációs jelenségeket vizsgálva a kép és a befogadó viszonyára vonatkoztatva szeretne támpontokat adni az értelmezéshez. Mint ahogy a kötet bevezetőjében megjegyzi: „A kommunikáció szakirodalmában alig találni tanulmányokat, amelyek a néző, szemlélő és a műalkotás, a festmény vagy a szobor közötti kapcsolatteremtést írnák le, jellemeznék. A művészetlélektan is alig foglalkozik a befogadó és a mű kapcsolatában elemzésével.” A kép és a befogadó személyes kapcsolatba kerül, s bár ezt a kapcsolatot számos tényező és körülmény befolyásolja, intimitásához nem fér kétség. A múzeumi szakemberek feladata a múzeumpedagógia eszközrendszerét felhasználva, hogy segítsék e kapcsolat létrejöttét, a kommunikációval foglalkozó szakembereké pedig az, hogy ehhez a feltételeket megteremtsék, vagyis szolgáltassanak tudományosan megalapozott és hivatkozható hátteret. „A képi látványnak a nézőre gyakorolt hatásával, ezen belül is a képi eszközökkel kitűnő könyvek foglalkoznak, olyan szakkönyvet azonban nem sikerült találnom, amely érdemben és hasznosítható módon a vizuális elemek, vizuális alakzatok kommunikációban játszott szerepét mutatná be és elemezné.” — mondja a szerző.

A kötet tehát kommunikációs szemszögből vizsgálódik, s a metakommunikációt alapul véve izgalmas irányt határoz meg. S. Nagy az arckifejezést, a hat alapérzelmet, a tekintetet, a mozgásos kommunikációt (testtartás, érintés) és a térköztartást elemzi. Az arc kapcsán kitér a portréfestészetre és az önarcképre. A képen belüli kommunikációs helyzetet boncolgatja, és nem tartja feladatának a teljes mű elemzését, mint ahogy mellőzi a kommunikáció és a képzőművészet fogalmának definícióját is, egyiket azért, mert az általa vizsgált folyamat megértése feltételez egyfajta alaptudást, másikat vélhetően azért, mert a vizsgálat szempontrendszere nem művészettörténeti megközelítésű, bár a példák kétségkívül innen valók. A szerző számtalan példát sorol, s szándékosan nem kíséri mindet képanyag. Érdekes ösztönzése ez a hallgatóknak, felhívás arra vonatkozóan, hogy a téma további saját kutatást is igényel.

Jan van Eyck munkáit igaz más-más vizsgálati aspektus miatt, de S. Nagy és Butor is említi, előbbi a megjelenő érzelmek, utóbbi a képen (pl. az Isten bárányának szárnyas oltár esetében) a fellelhető feliratok miatt. Butor ugyanis szó szerint érti a szavak festészetbeli megjelenésének vizsgálatát, az írott szó elemzését, így csokorba szedi mindazt az információközlési lehetőséget, amit a festménnyel összefüggésben csak tárgyalni lehet, így a képcédulától az aláíráson át a képekben megjelenő szövegekig, utalásokig, írástöredékekig. Butort kevéssé a kép érdekli, sokkal inkább verbális, vagy verbalizálható tartalmuk.

Ebből egy rövid kitérőig billen ki, amikor arról beszél, hogy hogyan jeleníthetők meg az ábrázolt személyeknek tulajdonított szavak. Ez nagyon fontos apropó, mert Butor utalást tesz arra, hogy a képeken ábrázolt személyek és cselekmények vizsgálata arckifejezésük és mozdulataik tekintetében is szükséges, mert a nekik tulajdonított szavakra a művész oly módon kívánja felhívni a figyelmet, hogy mimikájukat és testtartásukat a beszéd, mondanivaló erősítésére használja. Giorgione Öregasszony portréja című képét elemezve kijelenti, hogy a „beszéd már elhangzott, levált a beszélőről”. Hangsúlyozza, amit S. Nagy is, hogy nem mindegy, mi található a kép jobb és bal oldalán, itt a nézőnek vissza kell tekintenie az asszony arcára, s ezt a visszatekintést segíti elő az alak kéztartása. A félig nyitott száj pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy bár a szöveg egy szalagon található, egészen biztosan beazonosítható, hogy kinek a szájából hangzott el. Jan van Eyck Az Arnolfini házaspár c. képében Butor természetesen a kissé rejtélyes feliratot, míg S. Nagy az érintést vizsgálja.

Bár nem lehet mindent egy kötetbe sűríteni és a szerző szándékosan nem tér ki olyan, a kommunikáció szempontjából lényeges területekre, mint az ábrázolt alakok öltözete, környezete, személyes tárgyak, emblémák, több szó eshetett volna arról, hogy mit gondolunk képnek és bár a mozgás kapcsán felemlíti az időbeliséget, ezen túlmenően nem tárgyalja. A lehetséges képfelfogások említése hiányzik. Említi és idézi a szerző Gombrich, Belting, Mitchell egy-egy mondatát, leginkább arról, hogy mennyire nem tudjuk mi is az a kép, de nem ad fogódzót ahhoz, hogy elindulhassunk, és saját utat fedezhessünk fel az ismeretlenben, márpedig a képek felkutatásakor akár a képelméletekben is elmélyedhetnénk, egy-két útjelző kellene.

A másik amiről nincs szó a kötetben, az az idő. A képi idő. Az idő többféle összefüggésben is tárgyalható. Ha szerző el is hagyja a teljes műelemzést, a hatás és befogadás kérdését, a képfelfogások, vagy a mozgásos kommunikáció említésekor jó lett volna, ha az idő szerepére kitér, hiszen ezzel a megértést erősíti. „A festmények egy részén a mozgást, az időbeliséget a kompozíció hordozza” — mondja S. Nagy. Az időbeliség nála azonban ezúttal nem hangsúlyos.

Csak remélni lehet, hogy a hallgatók komolyan véve az ajánlást, valóban elkezdik böngészni a megadott weboldalakat. S. Nagy Katalin könyvének köszönhetően lesznek akik nem csak nézni, de látni is fognak.

Vass Nóra

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK