0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Felkai Gábor
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 315 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-156-5924-79-6
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 4800 Ft
Webshop ár: 1920 Ft

KOSÁRBA
Leibniz

Leibniz beköszön

Élet és irodalom
2014-3-24

Régen láttam a magyar könyvpiacon ilyen szép küllemű könyvet, nagyszerű munkát végzett a fordító és a szöveggondozó is. Ezt a benyomást azonban némileg rontja a könyv hátoldalán található ajánló: „Leibniz nevét leginkább arról ismerjük, hogy képes volt azt állítani: »Ez a világ a lehető világok legjobbika«. Talán ennyit sem tudnánk, ha nem lenne közismert, hogy Voltaire olyannyira fölháborodott, hogy megírta leghíresebb művét a Candide-ot, minden ízében kigúnyolva e kijelentést.” Ennyire nem lehet tájékozatlannak tekinteni az olvasókat. Leibnizet a matematikaórákról is ismerhetjük; és a filozófiai munkáiról az elmúlt tíz évben számos tanulmány és egy monográfia is született (Boros Gábor tollából), továbbá több alapvető szövegkiadás is napvilágot látott. A Candide-ra való utalás persze kézenfekvőnek tűnik (ha feltételezzük Voltaire regényének ismertségét), de korántsem problémátlan. Ebben a műben Voltaire Panglosst tekinti leibniziánus filozófusnak, lépten-nyomon nevetségessé téve őt, és sokszor nem is csak azt, amit ténylegesen mond, hanem azt is, amit mondhatna: „Előbb az ágyúktól fordult fel hat-hatezer ember mindkétfelől, aztán a puskák oltottak ki vagy kilenc-tízezer gazembert, akik a világok legjobbjának szennyezték be a felszínét. A szuronyok is nyomósan érveltek, s kellő okául szolgáltak pár ezer ember halálának. Az egész emberveszteség harmincezer lélekre rúghatott.” (Candide, vagy az optimizmus, Európa, 2011. 13.) A képlet egyszerű: ez a világ azért nem a világok legjobbika, mert a technikai vívmányok a gyilkolást szolgálják. De minden rögtön bonyolult lesz, mihelyst észrevesszük, hogy Voltaire ezt a gondolatot az elégséges alap elvére hivatkozva vezeti be. (A szuronyok az emberek halálának „kellő okául” szolgáltak.) Kezdjük tehát újra.

Az előszóban Liske a következőket írja a könyv programjáról: „A bennünket érdeklő összefüggésben [...] Leibniz csak filozófusként jöhet szóba. A filozófián belül pedig az individuális szubsztanciával kapcsolatos metafizikai feltételezésnek kell a középpontban állnia, amely szubsztancia saját fogalma által minden aktuális létezést megelőzően tökéletesen meghatározva, és ezáltal maradéktalanul determinálva van, s a többi tárgyterületet túlnyomórészt az ezen elvre való tekintettel kell megközelíteni.” (11.) Aztán a könyv felépítése mégsem ezt a gondolatot követi. Kuno Fischer klasszikus, a XIX. században született monográfiája a leibnizi individualitást a spinozai filozófiával szembesítve mutatja be. „A spinozai tisztán dogmatikus filozófia a mindent átfogó egység gondolatában, a puszta kauzalitás rendszerében egy olyan csúcspontra jutott, amely egyúttal nyugvópontnak is tekinthető. De azt is észre kell vennünk, hogy ez kiáltó ellentétben áll a vallásban és a filozófiában uralkodó elképzelésmódokkal; s ennek következtében a filozófus levált a világi életről.” (Gottfried Wilhelm Leibniz. Leben, Werke und Lehre, Heidelberg 1920. 3.) Leibniz viszont mindennek a tökéletes ellentéte volt, ő aktívan és alakítóan részt vett a köznapi életben. De nézzük csak: Spinoza ezt írta a szubsztanciáról: „Szubsztancián azt értem, ami magában van és magában fogható fel, azaz aminek fogalmát más dolog fogalma nélkül alakíthatjuk ki.” (Etika, Gondolat 1979. 9.) A szubsztancia így csakis az Isten lehet. Leibniznél viszont a szubsztancia – a szó arisztotelészi értelmét követve – azt jelenti, hogy a dolog különböző állapotainak változása közben fennmarad egy bizonyos azonosság. (158.) Így válik lehetővé, hogy egyedi szubsztanciákról beszéljünk. Ezt követően azonban Liske olyan árnyaltan mutatja be a Spinozához fűződő viszonyt, hogy még ez a perspektíva is elmosódik. 

Liske azt állítja, hogy az „individuális szubsztancia” a leibnizi filozófia fundamentuma. De van a leibnizi filozófiának fundamentuma? Mindenesetre Leibniz sokat beszélt a fundamentumról, így előbb az ő elemzéseit kellene megnéznünk. „A matematika legfőbb alapja az ellentmondás illetve az azonosság elve, azaz hogy egy állítás nem lehet igaz és hamis egyszerre, és hogy ezért A az A, és nem lehet nem-A. [...] De továbblépve a matematikától a természetfilozófiához, egy másik alapelv szükséges [...], nevezetesen az elégséges alap elve, ti. az, hogy semmi sem történik egy olyan alap nélkül, amely meghatározza, hogy miért inkább így és nem másképp kell lennie.” (A Leibniz-Clarke levelezés, L’Harmattan, 2005. 28.) Ezen a ponton egy súlyos kérdés merül fel: hogy viszonyul a logika (vagy a matematika) a metafizikához? „Leibniznél nem beszélhetünk a metafizika egyoldalú függési viszonyáról a logikától, mint ahogy fordítva sem. Sokkal inkább arról van szó, hogy a logikai és a metafizikai megfontolások maradéktalanul nem tisztázható módon áthatják egymást.” (91–92.) Talán itt kezdődik a német idealizmus története, ennél a „maradéktalanul nem tisztázható” áthatásnál. 

Weiss János

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK