0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 307 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-52-4
Témakör: Történet, filozófia, Népszerűsítő fizika

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 2625 Ft

KOSÁRBA
Ha jövő, akkor világűr

De mi van, ha megtaláljuk őket?

www.index.hu
2008.09.13.

 

Bár még azt sem tudjuk, egyedül vagyunk-e az univerzumban, könyvtárnyi irodalma van az idegen civilizációkkal folytatandó párbeszéd elméleti lehetőségeinek. Az alapkérdés az, megértheti-e egymást két intelligens lény, ha különböző környezetben fejlődtek, eltérő a biológiájuk és érzékszerveik is másképp képezik le számukra a valóságot. Dr. Almár Iván, a földönkívüli értelem kutatásának (SETI - Search for Extraterrestrial Intelligence) legnagyobb hazai szaktekintélye egy újszerű megoldási javaslatot dolgozott ki a várható kommunikációs akadályok leküzdésére. Elképzeléseit Glasgowban, a SETI kutatók soron következő, októberi konferenciájának meghívott előadójaként bocsátja tudományos vitára.

 

Közel ötven éve vizsgáljuk a világegyetemet idegen civilizációk nyomait kutatva. Eddig ugyan nem találtunk semmit, de tegyük fel, hogy egyszer mégiscsak sikerül felvenni a kapcsolatot valakivel. Milyen kommunikációs akadályokkal számolhatunk, ha párbeszédet szeretnénk kezdeményezni egy földönkívülivel?

 

Ehhez először is látni kell, hogy a földi, tehát az emberek közötti kommunikáció bizonyos hagyományokon alapszik, és itt elsősorban a közös környezetre, a közös biológiai és kulturális alapokra gondolok. Ennek ellenére az üzenetek és az átadott információk félreértelmezése még akkor is elég gyakori jelenség, ha a küldő és a fogadó ugyanazt a nyelvet beszéli. Erősen kétséges, hogy az, ahogy mi a kommunikációt értelmezzük, illetve ahogyan kommunikálunk, az idegenekkel való kapcsolatfelvétel során is működhet.

 

A dolog ott kezdődik, hogy a két faj egyáltalán felismerje egymásban az intelligens, kommunikációképes lényt és hajlandóak legyenek a párbeszédre. Persze ha a kapcsolatfelvétel megtörtént, akkor nyilván ezen már túlvagyunk. Jóllehet eddig csak egy mintával rendelkezünk, és ez a Föld, azt feltételezzük, hogy ha van élet az univerzumban, az nagyon sok formában létezhet. Vagyis elég valószínű, hogy leendő beszélgetőpartnerünk más létkörülmények között él, és biológiai felépítése is jelentősen eltér a miénktől. Ennek számos következménye lehet, ami főleg a kommunikáció sebességének eltérésében, vagy az érzékszervek és az észlelési tartomány különbözőségében jelentkezhet. Megint más kérdés, hogy az adott élőlény milyen prioritások, milyen értékek és normák mentén gondolkodik, illetve milyen érzelmek jellemzőek rá.

 

Mi lehet a megoldás?

 

Az idegenekkel való kommunikáció közös nyelvet igényel, esetleg valamiféle nyelvhelyettesítőt, mint pl. képek, gesztusok, arckifejezések vagy viselkedés, de ehhez először meg kell találni a kiindulópontot, és tisztázni kell azokat a fogalmakat, amelyeket nagy valószínűséggel mindketten ugyanúgy értelmezünk. Ez nem könnyű feladat. Úgy vélem, első lépésként meg kell vizsgálnunk, hogy például birtokában vagyunk-e olyan nyelvi kifejezéseknek, amelyek egyrészt állandóak és jelentésük hosszú ideje változatlan, másrészt függetlenek a földrajzi pozíciótól és nem vonatkoznak a földi környezetünkre, harmadrészt pedig nincsenek kapcsolatban az emberi biológiával. Ez utóbbi talán a legnehezebb feltétel, hiszen például az enni, inni vagy aludni kifejezések biológiai szükségleteket jelölnek, még ha egyébként régóta változatlanok, és ugyanazt jelentik mindenhol.

 

Bár nem vagyok szakember, egy önkényes listát már összeállítottam, leginkább azért, hogy legyen min vitatkozni. Ez a következő: hit, kétség, önzetlenség, kommunikáció, kíváncsiság, szomorúság, boldogság, düh, félelem, veszély, undor, meglepetés, élet, halál, kevesebb, több, nagyobb, kisebb. Hangsúlyozom, ez csak egy javaslat, az igazi kutatómunkát elsősorban nyelvészeknek és antropológusoknak kell elvégezniük. Ha ezek a kifejezések kiállják a próbát, és esetleg még másokat is találnak, elképzelhető, hogy az így létrehozott nyelvi eszköztár szerepet játszhat egy idegen civilizációval folytatott kommunikációban.

 

Mennyire időszerű egy ilyen lista összeállítása? A kapcsolatfelvétel küszöbén állunk esetleg?

 

Szó sincs róla. A lista időszerűségét az adja, hogy a glasgow-i SETI konferencia szervezői engem kértek fel a megnyitó előadás megtartására. A felkérés arra vonatkozott, hogy olyan új problémát vessek fel előadásomban, amelynek megoldása a későbbiekben az esetleges kommunikációt is elősegítheti. Úgy gondoltam, ez a konferencia kitűnő alkalom lesz arra, hogy elővezessem ezt az elképzelést, amellyel tudomásom szerint még nem foglalkozott senki. Eddig egyedül Galántai Zoltán kollégámat kértem meg, hogy mondjon véleményt róla, és kritizálja meg azokat a kifejezéseket, amelyeket összegyűjtöttem. Arra számítok, hogy komoly vitát fog kiváltani a felvetés.

 

Még ha rendelkezünk is ilyen kifejezésekkel, továbbra is fennáll a probléma, hogy miként lehet ezeket lefordítani?

 

Számtalan könyv foglalkozik azzal, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, milyen módszerrel. A kérdés az, hogy egy idegen civilizáció mennyire képes elboldogulni egy általunk kódolt üzenettel. A feladat bonyolultságát jól érzékelteti, hogy egyes földi nyelveket is csak akkor tudtunk megfejteni, ha a szöveg (pl. a rosette-i kő esetében) más, ismert nyelven is a rendelkezésünkre állt. Már az ötvenes években felmerült, hogy esetleg a matematika lehet az a közös nyelv, amelyben üzeneteinket kódolhatjuk, mivel szabályrendszere egyetemes, és ennek megfelelően minden technikai civilizáció számára adottnak kell lennie. Ezt sokan támadták, mondván, nem biztos, hogy a matematika annyira egyetemes lenne, mert azok az eljárások és fogalmak, amelyeket ezen a tudományterületen alkalmazunk, speciálisan emberiek, és megfogalmazásuk alá van rendelve annak a nyelvi és szociális közegnek, amelyben kifejezik őket.

 

Az is gyakran felmerül, hogy esetleg képek formájában kellene megfogalmazni mondanivalónkat. Jó példa erre a 70-es években a Naprendszeren kívülre indított Pioneer űrszondák fedélzetén elhelyezett aranytábla. Ezen többek között a világegyetemben leggyakrabban előforduló hidrogénmolekula képe, a Naprendszer elhelyezkedése és felépítése, valamint egy emberi pár látható. Természetesen ennek a megoldásnak is vannak ellenzői. A művészettörténész Ernst H. Gombrich szerint elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy egy idegen meg tudja fejteni ezt az üzenetet. Ennek ugyanis az egyik előfeltétele az, hogy az adott élőlény képes legyen észlelni a jeleket, vagyis képes legyen látni akár a fényhullámok, akár a Röntgen-hullámok tartományában. De ez önmagában még nem elég, hiszen csak azt tudjuk felismerni, amit tudunk, vagyis pl. mi kizárólag azért ismerjük fel a képen ábrázolt emberi végtagokat, mert tudjuk, hogy azok végtagok. Az ábrán látható nyíl pedig, amely azt hivatott kifejezni, hogy az űrszonda merről merre tart, csak számunkra logikus, de egy olyan civilizáció, amely nem ismeri az íjat és a nyilat, nem valószínű, hogy értelmezni tudná ennek jelentését.

 

Ön hogyan fogalmazna meg egy ilyen üzenetcsomagot?

 

Nehéz kérdés. Az előbb említett aranytábla megszerkesztése egyébként Carl Sagan nevéhez fűződik, de ő állította össze azt az idegeneknek szánt hang- és képanyagot is, amelyet a 70-es évek második felében induló Voyager űrszondákon helyeztek el. Annak idején rengeteg kritika érte ezeket az üzeneteket. A tartalmukon és a kivitelezés módján kívül elsősorban azt bírálták, hogy összeállításukat nem előzte meg nemzetközi konzultáció. Én egyébként teljesen egyetértettem Sagan szándékával. Az üzenetcsomagok ugyanis szimbolikus jelentőséggel bírtak, hiszen a történelem során először indítottunk útjukra olyan ember alkotta tárgyakat, amelyek elhagyják a Naprendszert, és kézenfekvő volt, hogy ezeken ránk utaló információkat helyezzünk el. Annyi biztos, ha most ugyanez lenne a helyzet, nemzetközi egyeztetés előzné meg az üzenet összeállítását, és nem egy ember döntene az ügyben. Jelenleg azonban nincs előkészítve ilyen információcsomag, igaz, mostanában nem is terveznek szondát indítani a Naprendszer határain túlra.

 

Az üzenetküldésnek az űrszondákon kívül azonban más módjai is vannak, pl. a rádióteleszkópokkal nem csak venni, hanem sugározni is lehet jeleket.

 

Ez nagyon aktuális téma, amely megosztja az egész SETI társadalmat. A kérdés egyrészt az, hogy nem veszélyes-e hírt adnunk magunkról, másrészt pedig van-e értelme egyáltalán így üzenni, hiszen tartósan úgysem tudjuk megoldani, mert nem győzzük energiával. A sugárzás ugyanis sokba kerül, viszont a vétel nem. És ehhez jön még hozzá az, amiről az előbb beszéltünk: mi legyen az üzenet tartalma, és hogyan fogalmazzuk meg? Én a szkeptikusok táborába tartozom, mert nem egyértelmű, hogy ez kutatás, és nem egyértelmű, hogy valóban tudományos haszon származik belőle. A veszélyességével kapcsolatban viszont nem szeretnék állást foglalni, mert egyszerűen nem lehet eldönteni. Vannak olyan kollégák, akik azt mondják, hogy ez veszélyes, ez tilos, ezt nem szabad, és vannak, akik az ellenkezőjét állítják, mert úgy vélik, hogy ez az egyetlen módja a kapcsolatteremtésnek. Az San Marino skálát (lásd a keretes írást) éppen azért javasoltam, hogy ez a vita ne legyen ennyire parttalan, és legyen benne egyfajta rendszer. Egy amatőr rádiójelet nem tekinthetünk ugyanolyan jelentőségűnek, mint egy 60 méter átmérőjű parabolaantennával sugárzott, nagy intenzitású adást.

 

Tegyük fel, hogy sikerül leküzdenünk az összes kommunikációs akadályt! Mi mondanivalónk lehet egymásnak azon kívül, hogy létezünk?

 

A nagy távolság miatt intenzív kommunikációról vagy beszélgetésről aligha lehet szó. Az, hogy őket mi érdekelheti velünk kapcsolatban, nem tudhatjuk. Tekintve, hogy mi itt a Földön számos igen fontos kérdésben egyedül a földi evolúciós folyamatra és biológiára támaszkodhatunk (magyarul nem tudhatjuk, hogy az élet, az intelligencia, a tudat stb. létrejöttében mennyi volt a környezetünkből származó véletlen és mennyi az általános), minket minden kell, hogy érdekeljen, ami egy tőlünk független élettől és intelligenciától származik, vagy akár csak megenged bizonyos következtetéseket, illetve kizár másokat. Szerintem talán a legfontosabb lenne arról megtudni valamit, hogy az idegen, nálunk feltételezhetőn jóval idősebb és fejlettebb civilizáció túlélt-e hasonló válságot, mint most az emberiség, kitelepedett-e a bölcsőjéből és eljutott-e valamiféle stabilitásig, amely hosszú túlélést biztosít számukra.

 

San Marino skála

A Dr. Almár Iván által kidolgozott skála segítségével megbecsülhető, hogy egy, a Földről kisugárzott üzenet mennyire árulhatja el létünket az idegen civilizációk számára. Ehhez a számításoknál két tényezőt kell figyelembe venni: a kisugárzott jel intenzitását és jellegét. Amennyiben a jel viszonylag erős, ám az információtartalma alacsony, úgy nem jelent veszélyt; és hasonlóképpen nem jelent veszélyt akkor sem (akármi legyen is a tartalma), ha nem lehet elkülöníteni a háttérzajtól. Mennél nagyobb a két tényező összege (a skála 0-tól 10-ig terjed), annál nagyobb esélye van annak, hogy a sugárzott üzenet felfedheti hollétünket. (A skáláról bővebben itt lehet olvasni .)

 

 

Dr. Almár Iván, csillagász-űrkutató

1932-ben született. 1954-ben szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1954-től az MTA Csillagvizsgáló Intézet munkatársa, 1972-82 között a FÖMI Kozmikus Geodéziai Obszervatórium vezetője, 1982-1992 között a Csillagászati Kutatóintézet igazgatóhelyettese, jelenleg tudományos tanácsadója.

 

Az 1970-es évek második felében kezdte foglalkoztatni a SETI problémája. Miután maga is többször hozzászólt az aktuális kérdésekhez, 1982-ben tagjává, 1986-ban társelnökévé választotta a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia 1966 óta működő SETI Bizottsága, amelynek 2001-ig volt társelnöke. A Nemzetközi Csillagászati Unió 1982-ben alapított Bioasztronómia bizottságának kezdettől fogva tagja, a 1990-es években a vezetőség tagja is volt. Az 1980-as évektől részt vett, majd egy évtizedig vezette is a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia terminológiai tevékenységét egy soknyelvű űrszótár létrehozása érdekében.

 

Tudományos pályájának egyéb állomásai:

A Nemzetközi Asztronautikai Szövetség alelnöke (1982-85),

az MTA Csillagászati Bizottság elnöke (1980-90),

az MTA Űrkutatási Komplex Bizottság alelnöke (1990-93),

az Űrkutatási Tudományos Tanács elnöke (1997-2008).

A MTESZ Központi Asztronautikai Szakosztálya, majd jogutódja, a Magyar Asztronautikai Társaság elnöke (1972-1997)

A Magyar Asztronautikai Társaság örökös tiszteletbeli elnöke.

A Magyar Természettudományi Társulat ügyvezető elnökségének tagja, a csillagászati és űrkutatási szakosztály elnöke (1990-2005)

(forrás: Wikipédia)

 

A SETI League (a földönkívüli civilizációk utáni tudományos kutatásokat összefogó szervezet) idén tavasszal Dr. Almár Ivánnak ítélte oda a Giordano Bruno-emlékdíjat. A rangos kitüntetéssel az amerikai székhelyű szervezet a magyar szakember több mint harmincéves tudományos kutatómunkáját díjazta. Munkásságának további elismerése, hogy a SETI kutatók soron következő, októberben esedékes glasgow-i konferenciájának szervezői őt kérték fel a megnyitó előadás megtartására.

Legújabb könyve: Ha jövő, akkor világűr (2007 – Typotex Kiadó)

Götz Attilla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK