Tavaly jelent meg a Typotex Kiadónál Almár Iván és Galántai Zoltán új könyve, amelyben a szerzők - olykor egymással is vitázva - az űrtevékenység múltjával, jelenével, de főleg jövőjével foglalkoznak.

A hazai könyvkiadás általában nem kényeztet el bennünket nagy számban megjelenő, színvonalas űrkutatási témájú kötetekkel. Sokszor azokban a szép kiállítású képeskönyvekben is, amelyeket idegen nyelvekből ültettek át, a kiváló nyomdatechnika mellé szakmailag hibás, vagy legalábbis pongyola kísérőszöveg párosul. Az űrkutatás iránt érdeklődők nem alaptalanul várták, hogy ha máskor nem is, de az első Szputnyik felbocsátásának 50. évfordulójának évében, 2007-ben megszaporodnak az ilyen tárgyú hazai kiadványok. Utólag már nyugodtan kijelenthetjük: nem egészen így lett, bár azért napvilágot látott egy-két kötet. Ezek egyike az Almár Iván–Galántai Zoltán csillagász–jövőkutató szerzőpáros rendhagyó műve, a Ha jövő, akkor világűr. (Hogy a hasonló könyvek kiadásának egyik akadálya az, hogy a vállalkozás megtérülése kétséges, annak árulkodó jele, hogy az impresszum szerint a könyv a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal és a Kutatás-fejlesztési Pályázati és Kutatáshasznosítási Iroda anyagi támogatásával jöhetett létre.)

A bevezető szerint a könyv „újszerű kísérlet arra, hogy rendszeresen végigvizsgálja azokat a tényezőket, folyamatokat és lehetőségeket, amelyek most, a 21. század elején gátolják vagy elősegítik az emberiség szorosabb kapcsolatát a környező univerzummal, röviden a világűrrel”. A múltnak és a jelennek a jövő szempontjából fontosnak ítélt témái – a hordozórakéták, az űreszközök meghajtása, az űrszemét, a ránk esetleg leselkedő kozmikus veszélyek – rövid összefoglalása után a terjedelem nagy részét a közeli és távolabbi jövő lehetőségeinek – az űrturizmustól a földön kívüli civilizációk kutatásán át a csillagközi űrutazásokig – taglalása teszi ki. Akik belelapoznak a kötetbe, hamar észreveszik, hogy miért számít a megközelítés rendhagyónak. Minden fejezet két, jól elkülönülő részből áll. Az első rész az adott téma tényszerű, olykor fekete-fehér képekkel, ábrákkal és táblázatokkal illusztrált összefoglalója. A második részben a szerzőtársak külön-külön is kifejtik véleményüket, egymás kérdéseire-kétségeire is válaszolva, adott esetben vitázva. Ez teszi a könyvet különösen személyessé, s egyben intellektuális élményt nyújtóvá. Ez a megközelítési mód ugyanis szinte kényszeríti az olvasót arra, hogy saját álláspontját, véleményét is megfogalmazza a leírtakkal kapcsolatban! S természetesen nem mindig „kötelező” egyetérteni a szerzőkkel... (Valójában persze minden „elénk tett” szöveget – legyen az ismeretterjesztő könyv, újságcikk vagy éppen egy választási szórólap – ilyen szemüvegen át kellene olvasnunk. Erre is emlékeztessen bennünket ez a könyv!)