Mi is az az emberi méltóság? Miért lehet fontos témája a filozófiának? Az első kérdés egyértelműnek, a második kicsit kötekedőnek tűnik - hiszen hogy ne lenne lényeges ez a téma? Ha emberiméltóságról beszélünk, arról van szó, hogy bizonyos méltánylás, tisztelet mindenkinek kijár, már pusztán azért, mert ember. Azonban ha valaki filozófiával kezd foglalkozni, valószínűleg nem ez lesz az első téma, amivel találkozik. A probléma viszont döntő befolyással lehet számos kortárs kérdésre: ilyen az abortusz vagy az eutanázia kérdése. E mellett az emberi méltóság olyan fogalom, aminek azért mégiscsak van filozófiatörténeti karrierje. Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.

A szerző a méltóság értelmezésének három útjáról beszél: az emberi természetre alapozott méltóság-koncepcióról, a kanti tradícióról, illetve a fogalom társadalomelméleti, jogi összefüggéséről. Barcsi Tamás arra jut, hogy az első problematikus, és végülis a második csapáson halad tovább - a harmadikról azt mondhatjuk, hogy a koncepció fő vonalát tekintve mellékutca, mert itt nem annyira maga a fogalom a kérdés, inkább annak helye egy bizonyos összefüggésben. Ezen kívül a könyv tárgyalja és kritizálja a fogalom kritikáit, valamint a szerző felvázolja saját koncepcióját, illetve pár izgalmas problémát, problémára adott válaszkísérletet. Itt Barcsi saját felfogását mutatom be, illetve ennek alkalmazását pár érdekes problémára.

A szerző koncepciója tulajdonképpen Habermans és Apel diskurzusetikájának és Rawls maximin elvének kombinációja. Az előbbi szerint az értelmes etikai vitához szükséges bizonyos etikai normák elfogadása. Létezik ilyen vita: tehát léteznie kell ilyen normáknak is. De hogy találjuk meg őket? A D-elv, a diskurzusetika alapgondolata szerint egy elv akkor érvényes, ha minden racionális érintett rábólintana egy vita résztvevőjeként. Ennek erősebb megfogalmazása az U-elv: e szerint az érvényes norma olyan, hogy ha minden pillanatban mindenki számára követendő volna, következményeit mindenkire nézve minden racionális érintett elfogadná (Vö. 278. o.). De hogyan konkretizáljuk, ezt az önmagában elvont meghatározást? Itt kerül szóba az elv értékkorlátos kiegészítése, így adódik az ún. értékkorlátos diskurzusetika. Barcsi egy konkrét érték segítségével határolja be az U-elvet: szerinte mindenkit megillet egyfajta minimális tisztelet, már pusztán azért, mert ember. Azért van tehát szó U- elv értékkorlátos kiegészítéséről, mert az önmagában üres meghatározást, mi szerint az érvényes norma olyan, amit minden racionális érintett elfogadna általánosan érvényesnek,  most egy olyan érték segítségével korlátoztuk, ami megfelel ennek az elvnek:

„Minden emberi személy már pusztán a létezésével olyan értéket valósít meg, amely abszolút tiszteletet érdemel: az emberi személy alapvető érdeke, hogy az életének fennmaradásához és kiteljesedéséhez szükséges követelményeket - életét, egyenlő szabadságát és egyedi személyiségét - a többi ember tiszteletben tartsa.” (288-299. o.)

Ez olyan elv, amit nagy valószínűséggel mind elfogadnánk, azaz ez a norma megfelel az U-elvnek. Ez persze nem szigorú filozófiai tézis, hanem releváns, vitaképes ajánlás.  Így már képesek vagyunk olyan normákat találni, amiket minden érintett elfogadna - ezt láthatjuk majd például a halálbüntetés problémájával kapcsolatban.

Hogyan alkalmazható mindez a különböző kortárs problémákra? Minden konkrét etikai kérdésben az a helyzet, hogy az U-elvnek megfelelő morális szabályt kell keresnünk, ami nem sérti meg az ember önmagában vett méltóságát. Ezen kívül a diskurzusetika szellemében szabad a vita: kérdés lehet, hogy hogyan értelmezzük az adott fogalmakat, és hogy valóban megfelel-e az adott norma az U-elvnek, stb. Nézzük mit mond a szerző néhány fontos problémával kapcsolatban, hogyan alkalmazza az elmondottakat.

1. Vegyük először az abortusz problémáját: itt az az alapvető kérdés hogy mikor kezdődik az emberi élet, hogy hogyan kell érteni az U-elv kiegészítésében az emberi élet fogalmát, hogy a magzat tekinthető-e emberi személynek, mikortól tekinthető annak. Ebben az összefüggésben több álláspont lehetséges: valamelyik irányzat szerint az emberi élet már a fogantatással kezdődik - ez alapján az abortusz minden esetben sérti a normát. Van aki azt gondolja, hogy csak a magzat fejlődésének bizonyos fokán beszélhetünk emberi életről - velük az abortusz mellett érvelhetünk. A szerző véleménye szerint, mivel nincs morális konszenzus az ügyben, alapvetően lelkiismereti kérdésről van szó - azzal együtt, hogy a magzatot, ha nem is feltétlenül tekintjük személynek, lehetséges személynek, tehát értékesnek kell tekintenünk. Ez a válasz szoros összefüggésben van az ember méltóságával: hiszen ez szabadságát is magába foglalja, és az abortusz ügyében nincs morális konszenzus, így ez itt is érvényesül. Mindez természetesen nem jelenti, hogy akármilyen indokból helyes megszakítani a terhességet.

2. Az eutanázia esetében nem mindegy hogy aktív (tevékeny), vagy passzív (mikor valaki szándékosan nem akadályozza meg a szenvedő halálát), önkéntes, vagy nem önkéntes (például ha egy beteg kómában van, és nem foglalhat állást a kérdésben) eutanáziáról beszélünk. A legkényesebb nyilván az aktív, nem önkéntes halálba segítés kérdése, ezt sokan elutasítják; az önkéntes aktív eutanáziát pedig általában elfogadják. A legtöbb államban legális az önkéntes passzív eutanázia, sőt a keresztény egyházak is elfogadják a nem-tevékeny eutanáziát. A szerző hasonlóan gondolkodik a kérdésről, mint az abortusz problémáját illetően - az önkéntes eutanázia alapvetően az egyén etikai állásfoglalásán múlik. A nem önkéntes eutanázia nehézkesebb ügy - itt ugyanis kérdés hogy megsértjük-e U-elvet: hogy maga a szenvedő beleegyezne-e a halálba segítésbe. Felmerül azonban egy probléma: U-elv kiegészítése kimondja az élet szentségét. Hogyan egyeztethető össze így az eutanázia, - vagy épp az öngyilkosság - az ember méltóságával? Mivel az elv az ember szabadságáról is beszél, előfordulhat, hogy méltóságát éppen az szolgálja, hogy a halál mellett dönt (vagy döntene, ha tudna).

3. Végül nézzük a halálbüntetés kérdését. (vö. 338-342. o.) Barcsi az eljárás ellen érvel, reagálva a mellette szóló érvekre. Először is ma már kétes a szemet szemért elv alapján eljárni: a büntetés célja a mai büntetőpolitikában alapvetően a megelőzés, vagy a helyreállítás, nem a büntetés önmagában - ez pedig elérhető a -pl. gyilkosságot elkövető- cselekvő életfogytig tartó elzárásával is. A halálbüntetés másrészt nem szolgálja jobban a társadalom elrettentését, mint az életfogytig tartó szabadságvesztés: ennek eltörlése után ugyanis egy államban sem növekedett számottevő mértékben az eddig halálbüntetést érdemlő (?) bűncselekmények száma (!).  Ezen kívül a büntetési eljárásba olyan hibák csúszhatnak, melyek indokolatlan kegyetlen halálhoz vezetnek (minden jogállamban, ahol engedélyezett a halálbüntetés, ennek emberségessége tekintetében van egy minimuma); és előfordulhat az is, hogy maga a büntetőítélet téves (hozzátenném: ha egy államban a halálbüntetés elég sokáig törvényes, az tulajdonképpen statisztikailag garantálja egy-egy ártatlan meggyilkolását). Barcsi fő érve előtt érdemes megjegyezni: a halálbüntetés mellett felhozhatók olyan filozófiai érvek is, mint “hogy az élet elvételét az élet elvételével igazságos büntetni”, “a kivégzés ma már humánus módon történik” (vö. 270-271. o.) Ezzel szemben azonban felhozható a szerző leghangsúlyosabb argumentuma: a halálbüntetés megsérti az emberi méltóságot - ha ugyanis mindenki önértéket hordoz, már azért mert emberként létezik, akkor élete is önmagában értékes: az emberként létezés és a emberi élet elválaszthatatlan fogalmak. Egyetlen az élet szentsége alapján álló elmélet sem állíthatja a halálbüntetést.

Az értékkorlátos diskurzusetikával szemben felmerülhet egy az elmélet alapját megkérdőjelező vita: azt mondhatja valaki, hogy mivel nincs filozófiai konszenzus abban a tekintetben, hogy valóban létezik alalpvető emberi méltóság, nem alapozható erre egy komoly koncepció. Ugyanez elmondható az eutanázia, az abortusz és a halálbüntetés problémájával kapcsolatban is -igaz, ezekkel kapcsolatban más, nem az emberi méltóságból vett érvek is felmerülnek. Továbbá állíthatjuk, hogy a szerző válaszai ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban semmitmondóak: amely kérdésekben nincs konszenzus, pl. az abortusszal kapcsolatban, ott felteszi a kezét, és azt mondja, gondolhatjuk így is, úgy is. Az első ellenvetésre úgy lehet reagálni, hogy bár filozófiai konszenzus nincs a méltósággal kapcsolatban, a szerző filozófiai álláspontja társadalmi, jogi jellegű konszenzuson alapul, továbbá azon a megfontoláson, hogy az emberi méltóság nem eljátszható, csak az ember erkölcsi méltósága.  Ezen persze lehet tovább vitázni. A második ellenvetésre azt mondhatjuk: hiába tűnnek semmitmondónak a megoldások (és hiba vitatható tovább a méltóság eljátszhatósága): éppen arról van szó, hogy az elmélet a diskurzusetika szellemében, morális vitára buzdít a kérdésekkel kapcsolatban.

Barcsi Tamás könyve nem csak egy egységes koncepciót és ezzel összefüggő filozófiatörténeti áttekintést ad, de a diskurzusetika szellemében élő vitára is hívja az olvasót: nem csak arra, hogy egy könyv állításait mérlegelje, hanem gyakorlati, emberi, mindennapi etikai vitára is. A szerző érvei vagy állításai bevallottan nem mindig megkérdőjelezhetetlen logikai építmények, hanem olyan állítások, vagy logikus következtetések, amelyek vélemény jelleggel bírnak. Ez az írás jó terep saját vélemény kialakítására, és arra, hogy az ember nagy-egészében átlássa az emberi méltóság filozófiai témáját.