0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 560 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9548-10-7
Témakör: Ökológia
Sorozat: Az ökológiai gondolat

Ára: 3500 Ft (Elfogyott)

Természet és gazdaság
Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény

Természet és gazdaság

Magyar Tudomány
2005/4

Herman E. Daly, az ökológiai közgazdaságtan élő klasszikusa még a Világbanknál dolgozott, amikor 1992-ben publikálta a Jelentés a világ fejlődéséről: Fejlődés és környezet (World Development Report: Development and the Environment) című kiadványát. Daly az itt recenzált kötetben is szereplő tanulmányában leírja, hogy miként próbált meg kisebb változtatásokat elérni a világbanki jelentés egyik ábrájában. Az ábra egy "gazdaságnak" címkézett dobozt ábrázolt, egy "inputok" feliratú bemenő és egy "outputok" feliratú kimenő nyíllal. Daly felvetette, hogy az ábra nem rossz, de nem mutatja a környezetet, így kellene a "gazdaság" doboz köré egy nagyobb (ez lenne a környezet), és akkor rögtön világossá válna, hogy a gazdaság honnan is szerzi az általa feldolgozott erőforrásokat, és hova juttatja vissza a hulladékokat. Vagyis kiderülne, hogy a gazdaság voltaképpen a környezeti rendszer alrendszere, és többszörösen is függ tőle. A környezeti rendszer pedig egy majdnem teljesen zárt rendszer, így a gazdaságnak a környezethez viszonyított relatív súlya, az onnan felvett erőforrások és az oda visszajuttatott hulladékok, szennyezés mennyisége egy határon túl nem növekedhet. Mint Daly beszámol róla, a világbanki jelentés következő verziójában már szerepelt ugyan a nagyobb doboz, ám minden felirat nélkül. Mikor Daly szóvá tette, hogy így csak puszta díszítés, az ábra végül kikerült a jelentésből. Majd Daly egy nyilvános vitán feltette a kérdést a Világbank akkori vezető közgazdászának, hogy szerinte a közgazdászoknak kell-e foglalkozniuk azzal a problémával, hogy mi a makrogazdaság optimális mérete az őt ellátó környezethez képest. A válasz, amit kapott, egyszerre volt semmitmondó és mégis jelentőségteljes: "Ezt nem így kell nézni."

A történet tanulsága nem szorul hosszas magyarázatra: a főáramú közgazdaságtan láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni azzal a hatalmas kihívással, amit korunk ökológiai válsága jelent. Az, hogy ökológiai válság van, manapság már tudományos ténynek, és korántsem csak egy szerény véleménynek tekinthető. Az ENSZ égisze alatt működő Kormányközi Éghajlatváltozási Bizottság például a világ vezető klímakutatóiból áll, és lassan húsz éve vizsgálja a klímaváltozás lehetőségét és benne az ember szerepét. Az egymást követő jelentéseik egyre nagyobb bizonyossággal állítják, hogy 1.) a légkörben az utóbbi két évszázadban feldúsultak az üvegházhatású gázok; ez a földi átlaghőmérséklet 0,6 Celsius-fokos emelkedését okozta az elmúlt száz évben, s előreláthatóan 2-5 fokos emelkedést fog okozni a XXI. század folyamán; 2.) e jelenség mögött jelentős részben az emberi tevékenység áll. A becslések szerint a fosszilis energiahordozók (kőszén, kőolaj, földgáz) elégetésével az emberiség az ipari forradalom óta több szén-dioxidot juttatott a levegőbe, mint az azt megelőző több ezer évben (!). A mezőgazdasági művelés a talajban kötött szén-dioxidot szabadította fel, valamint csökkentette a szénmegkötő erdők kiterjedését. Mindezek miatt a légköri szén-dioxid-koncentráció ma mintegy 33 %-kal magasabb az ipari forradalmat megelőző időszakhoz képest. Ugyanígy részletes vizsgálatok bizonyítják a fajpusztulás drámai mértékét, az ózonréteg elvékonyodását, a talaj és a vizek fokozódó kémiai szennyeződését, a globálisan rendelkezésre álló ivóvíz mennyiségének csökkenését. Az ökológiai rendszerek nagy komplexitása miatt természetesen a környezeti krízis számos részlete még homályos. A legfontosabb kérdés, ami mindenkit érdekel, hogy a szaporodó válságjelenségek vajon átcsapnak-e, és ha igen, mikor, olyan nagy léptékű és visszafordíthatatlan környezetpusztulásba, amely az emberiség életlehetőségeit alapvetően szűkíti. Nos, a rendelkezésre álló tudásunk szerint az ökológiai válság tény, a környezetpusztítás üteme és mértéke globális szinten az elmúlt három évtizedben a környezettudatosság növekedése ellenére sem csökkent, hanem nőtt (ne tévesszen meg bennünket a fejlett országok környezetpolitikájának néhány inkább látványos, mintsem mélyreható eredménye), így az emberi életminőséget rontó hatások erősödni fognak. Az ökológiai rendszereket jellemző komplex kölcsönhatások, a késleltetett és küszöbhatások miatt azonban nem tudhatjuk teljes pontossággal, hogy hol, mikor, milyen következményekkel jár majd a környezetpusztítás mai üteme és mértéke. Lehet, hogy még évtizedekig csak a szaporodó válságjelenségekkel kell küszködnünk, de az is lehet, hogy már a közeli jövőben a környezeti rendszerek alapvető átstrukturálódásával kell majd szembenéznünk. Egy ilyen alapvető átrendeződés várható például az éghajlati rendszerben: egy széleskörű ismertségre szert tett forgatókönyv szerint a globális felmelegedés miatt emelkedő óceáni vízhőmérséklet a tengeráramlások megváltozásával járhat, és ez az Európát fűtő Golf-áramlat leállásához, vagyis Észak-Európa eljegesedéséhez vezethet.

Nemcsak az ökológiai válság tekinthető azonban ténynek, hanem az is, hogy annak alapvető oka a Daly által felvetett problémában, vagyis a modern gazdaságnak a környezethez viszonyított túl nagy méretében lelhető fel. Az ember természetesen mindig is nagy találékonysággal alakította át maga körül a természeti környezetet. A környezet átalakításának elsődleges célja persze az, hogy jobban érezzük magunkat benne, jobban megfeleljen az emberi szükségletek kielégítésének. Azonban ősidők óta előfordult, hogy a környezet átalakítása "túl jól" sikerült, és olyan degradációt eredményezett, ami az emberi társadalmak működőképességét is megrendítette. A feltevések szerint például a túllegeltetés és erdőirtás okozta sivatagosodás és talajerózió olyan ókori kultúrák pusztulásához járult hozzá, mint a maja vagy az asszír birodalmak.

A modern kor előtti környezetpusztítás általában fizikai átalakítást jelentett, és többnyire lokálisan, esetleg regionálisan jelentkezett. Csak a modern technológia által felpörgetett gazdaság képes arra, hogy a korábban elképzelhetetlen sebességgel, mértékben és módokon (a fizikai pusztítás mellett a vegyi, sugárszennyezési és a géntechnológia révén a biológiai módszereket is bevetve) alakítsa át a környezetet. A technikai-technológiai eredményeket felhasználó és a piaci koordináció dinamizmusára alapuló modern gazdaság fantasztikus eredményeket tud felmutatni a materiális jólét növelését illetően, ez vitathatatlan. Ugyanez a gazdaság azonban felélte, feléli létének materiális alapjait.

Az ökológiai közgazdaságtannak azért kellett létrejönnie, mert a modern gazdaság működése globális környezeti válsághoz vezetett. A modern gazdaság elméleti hátterét szolgáltató főáramú közgazdaságtan axiomatikus kiindulópontja, hogy az emberek - és gazdaság - célja az anyagi jólét növelése. Az ökológiai közgazdaságtan axiomatikus kiindulópontja, hogy a mai gazdaság környezeti szempontból nem fenntartható: újra kell gondolni a gazdaság intézményeinek működését, s kritikai elemzés tárgyává kell tenni azt a közgazdasági tudást, amely a mai gazdaság működését stabilizálja, és társadalmilag legitimálja. A kötet szerkesztői a könyv bevezetőjében a paradigmaváltás szükségességéről beszélnek: érveik szerint a mai ökológiai problémák nem, vagy csak korlátozottan illeszthetők be a közgazdaságtan keretében feltehető lehetséges kérdések és lehetséges válaszok mátrixába, azaz a normáltudományos "rejtvényfejtési" tevékenységbe.

De igaz-e ez? Hiszen a közgazdaságtan már majdnem egy évszázada elkezdett foglalkozni az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés problémájával: a környezetgazdaságtannak (environmental economics) nevezett irányzat a neoklasszikus paradigma fogalmi rendszerének és analitikus eszköztárának felhasználásával pontosan ezt teszi. E megközelítés szerint a környezeti probléma nem más, mint szűkösségprobléma, ami a természeti erőforrások, illetve a környezetszennyezés befogadási képességének vonatkozásában áll fenn, és így minden további nélkül kezelhető a közgazdaságtan logikájával. Nos, Herman E. Daly fenti története azt illusztrálja, hogy a környezetgazdaságtan minden eredménye ellenére sem volt képes alapjaiban átalakítani a közgazdasági gondolkodást, amit továbbra is a gazdasági jólét növelésének eszméje fűt. Mintha a főáramú közgazdaságtan még mindig nem tudná elfogadni a környezeti szűkösség gondolatát és az ebből adódó következményeket. Mindeddig viszonylag csekély gyakorlati hatása azonban önmagában még nem kellene, hogy a környezetgazdaságtan elvetésére ösztönözzön minket. Fontosabbak az elméleti ellenvetések: a kötet bevezetője, majd több tanulmány (így például Richard B. Norgaardé) is utal arra, hogy a környezetgazdaságtan leszűkíti vizsgálódását a természet-gazdaság interakció néhány aspektusára, és alapvetően egy mechanisztikus világképben igyekszik megragadni az ökológiai problémákat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy technikai kérdésként igyekszik kezelni őket, pedig valószínűbb, hogy szisztemikus (a mai gazdasági rendszer egészét érintő, illetve a gazdasági és az ökológiai rendszer közötti komplex interakciókban jelentkező) problémákra utalnak. Véleményem szerint a környezetgazdaságtan maga is folyamatosan beleütközik saját korlátaiba, és mikor feszegeti azokat, akkor úgyszólván felszámolja önmagát: jól illusztrálja ezt a környezeti javak értékeléséhez kidolgozott, már-már operacionalizálhatat-lan és lételméletbe torkolló túlbonyolított axiológia, ami kétségbeesetten továbbra is monetarizált formában igyekszik kifejezni azt, hogy valaminek akkor is lehet értéke, ha semmi haszna sincs.

A különböző írásokban újra és újra felbukkanó kritikai megjegyzések ellenére azonban a kötet nem tekinti fő feladatának a környezetgazdaságtan bírálatát, és ezt valószínűleg jól teszi. A környezetgazdaságtannak megvannak a maga eredményei és érdemei - így például kísérleti terepként is szolgál az ökológiai közgazdaságtani gondolatok kidolgozásához -, és megvan a maga haszna, például a közpolitikai döntés-előkészítésben. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy "technikai" megoldások (gazdasági ösztönzők, szabályozók és a piaci szereplők ezekre adott innovatív válaszai) számos környezeti problémát mérsékelni fognak. Az eddigi csekély vagy átmeneti eredmények - így például az, hogy a világgazdaság környezet- és energiaintenzitása a nyolcvanas évek csökkenése után újra emelkedik - azonban arra utalnak, hogy a technikai megoldások bevezetése paradox módon már maga is szisztemikus, vagy ha úgy tetszik, paradigmatikus változást tesz szükségessé. A kötet tehát azokra a megközelítésekre koncentrál, amelyek eme rendszerszintű változás jegyében fogantak.

De mi is a rendszer, amit vizsgálunk? Talán ez a kérdés tekinthető a kötet alapproblémájának. Az ökológiai közgazdászok nem elégednek, nem elégedhetnek meg annyival, hogy a gazdálkodás vagy a közgazdasági tudás mai rendszerében kicserélnek néhány elemet: újradefiniálják, sőt, elmossák a rendszer határait. Jól illusztrálja ezt a kötetben Richard W. England írása, amely a GDP alternatíváit tekinti át. Bár több alternatív makroökonómiai mérőszám is a GDP-ből vagy valami hasonló gazdasági mutatóból indul ki - lásd a humán fejlődés (HDI) vagy a fenntartható gazdasági jólét indexét (ISEW) -, amikor a társadalmi és az ökológiai szempontokat integrálják, már túllépnek a gazdaság rendszerének hagyományosan kijelölt határain. Az ökológiai közgazdaságtan alapvetése, hogy a szűken értelmezett gazdasági jelenségeket az azokat magasabb szinten integráló természeti és társadalmi rendszerek kontextusában lehet, kell értelmezni. Fontos, hogy tényleg rendszerekről van szó, "a" természeti vagy "a" társadalmi rendszer csak metafora: valójában minden gazdasági tevékenység számos ökológiai rendszerhez kapcsolódik, és persze a társadalom is sok mindent jelent, az adott kulturális kontextusoktól az erkölcsi rendszereken át a technológiai szisztémákig. Az ökológiai közgazdaságtani elemzés tehát szükségszerűen kontextuális és multidiszciplináris, a kvantitatív módszereket kombinálja a kvalitatív, interpretatív metódusokkal, a következtetések levonása inkább indukció, mint dedukció útján történik. Ahogy a kötet egyik tanulmánya is utal rá valahol: mintha a száz évvel ezelőtti vitához térnénk vissza a "historikus-induktív" vagy az "analitikus-deduktív" módszerek elsőbbségéről a közgazdaságtanban.

Ennél persze sokkal többről van szó. Az ökológiai közgazdaságtan definíciószerűen a természettudományos, az ökológiai és a komplex rendszerekről kialakult ismereteket is igyekszik integrálni, valamint épít az ezekből és száz év tudományfilozófiai fejleményeiből levonható azon általános tanulságra, amely tudományos tudásunk korlátozott voltára mutat rá. Ezért szól a kötet több tanulmánya is a "természeti népek" gyakorlatáról, ami puszta léténél fogva is fontos (hiszen a modern gazdálkodási módozatoktól eltérő alternatíva lehetőségét villantja fel), de a tradicionális tudás értékét és - Mahatma Gandhival szólva - a "hagyományon alapuló fejlődés" jelentőségét is felmutatja. Ugyancsak a tudományos tudás korlátainak beismerését jelzi a tanácskozó demokráciáról, a részvételi és deliberatív döntéshozatalról szóló tanulmány, ami a közpolitikai döntések "szakmai kérdésként" való kezelése ellen, valódi politikai és etikai jelentőségük felismerése mellett érvel. A tudománynak és a szakértőknek e felfogás szerint nem az "optimalizálás" a dolguk, hanem valami olyasféle szerepet kell betölteniük, amilyet saját véleménye szerint annak idején Szókratész játszott: "bábáskodni" az igazság, pontosabban a társadalmilag és ökológiailag elfogadható döntés megszületésénél.

Az ökológiai közgazdaságtan nem egységes paradigma, hanem vállaltan multidiszciplináris, "poszt-normál" tudomány. Követői talán mind egyetértenek abban, hogy a gazdaság túl fontos dolog ahhoz, hogy a közgazdászokra hagyjuk. A közgazdászoknak - jobban, mint valaha - együtt kell működniük az ökológusokkal, de a szociológusokkal, antropológusokkal is. Vagy egy kicsit nekik maguknak és diszciplínájuknak is ökológiává, szociológiává és antropológiává kell válniuk. Ezt a kihívást mutatja be az ökológiai közgazdaságtan szakirodalmának legjavát kínáló, hiánypótló kötet.

Boda Zsolt

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK