Egy szöveggyűjtemény nem újdonságok, felfedezések tárháza – más a funkciója. Már megírt, már elhangzott szövegeket gyűjt egybe, hogy a szakembernek és az érdeklődő olvasónak ne kelljen könyvek tucatjai között, könyvek tucatjaiban búvárkodnia. A Pataki György és Takács-Sánta András szerkesztette, Természet és gazdaság című ökológiai közgazdaságtani szöveggyűjtemény is ezért készült. Tegyük hozzá: megítélésünk szerint nagy gonddal és alapossággal.
Huszonkét közleményt tartalmaz, és öt témakört képvisel.
Az első témakör négy tanulmánya az ökológiai közgazdaságtan mibenlétéről értekezik. A második témakör ugyancsak négy közleménye a természeti erőforrások és a gazdálkodó ember összefüggéseit tárgyalja. A természet értékéről szól a harmadik fejezet három közleménye. A negyedik fejezet a gazdaságtalan növekedés témakörét öleli fel hat tanulmány révén. Végül az ötödik fejezetben öt tanulmány taglalja a gazdasági globalizáció mibenlétét, amelynek a lényege a szerkesztők szempontjából tulajdonképpen a bioszféra és az igazságosság globális válsága.
Tíz ember munkája nyomán állt össze a kötet: ennyien szűrték-válogatták a tanulmányokat. S bár nincs olyan téma, amelyről a figyelő-érdeklődő ember már ne hallott vagy olvasott volna, mégis jólesik böngészni a könyvet, és rátalálni a nagy mondásokra, a nagy igazságokra a fülszöveg kínálatán túl is.
Mindenekelőtt a rákfenéről olvassuk szívesen, hogy rákfene: „Ha a növekedésnek nincsenek határai, akkor ugyanez érvényes az önhittségre is” – írja Wolfgang Sachs. Kenneth Boulding mondja az utókor szempontjáról: „Az értékek megőrzését fontosnak tartó ember végül mindig kénytelen olyan meglehetősen homályos etikai elvekre támaszkodni, amelyek az egyén identitását nemcsak visszafelé, a múltbeli, hanem időben előre, a jövőbeli emberi közösségekhez és társadalmakhoz is kötik. (…) Ha az ilyen identitást kívánatosnak tartjuk, akkor az utókor szót kap…”
Kenneth Arrow és szerzőtársai írják: „A természeti erőforrások, amelyeken végsősoron minden gazdasági tevékenység alapszik, magukba foglalják az ökológiai rendszereket is, amelyek szolgáltatások széles skáláját nyújtják. Ezek az erőforrások végesek, s átgondolatlan használatuk vìsszafordíthatatlanul csökkentheti a jövőbeli gazdasági termelés lehetőségét. Mindez azt jelenti, hogy a bolygó eltartóképessége nem határtalan.”
Tovább csemegézünk: Sokkal inkább igaz, hogy a természeti erőforrások gazdálkodnak az emberekkel, mintsem fordítva: minél nagyobb és közelibb a nyereség reménye, annál nagyobb az a politikai hatalom, amely elősegíti az adott erőforrás mértéktelen kiaknázását” – állapítja meg Donald Ludwig, szerzőtársaival egyetemben. Ehhez a megállapításhoz szorosan kapcsolódik a kővetkező idézet John Godwy tollából: „A letűnt civilizációk arra tanítanak minket, hogy az elitek politikai nyomása, mely saját hatalmuk minden áron történő megőrzésére irányul, mindenképpen fenntarthatatlan rendszereket fog eredményezni, vagyis a környezeti romlás végül a társadalom felbomlásához vezet.” Ugyancsak ehhez a gondolatmenethez tartozik Wolfgang Sachs egy másik mély értelmű észrevétele is: „A fejlődésről szóló diskurzus mélyen át van itatva olyan tipikusan nyugati meggyőződésekkel, mint például a haladás, a növekedés, a piaci integráció, a fogyasztás vagy az egyetemes szükségletek. E fogalmak egytől-egyig a probléma, nem pedig a megoldás részei. Nem szolgálnak mást, mint hogy elvonják a figyelmünket a környezethez fűződő kapcsolatunkról szóló nyílt viták sürgősségéről, mivel kizárják az olyan társadalmak utáni kutatás lehetőségét, amelyek szelíd életmódot folytatva nem lépik túl saját kereteiket…”
A megoldhatóság lehetőségét például Sabine O’Hara sugallja: „Miközben a tervgazdaság utáni világban a piacgazdaságok térnyerésének vagyunk tanúi, egy paradoxonnal kell szembesülnünk: nem a növekvő homogenitás és elvontság, hanem a növekvő változatosság és kézzelfoghatóság adhatja a kulcsát annak, hogy a társadalmi-ökológiai problémákkal szembenézhessünk.
A bevezetésből megtudhatjuk, hogy a modern közgazdaságtan nagyon sikeres tudományterületnek tartja magát. Némelyek egyenesen a „társadalomtudományok királynője” címmel illetik, több ok miatt. Egyrészt a többi társadalomtudományi diszciplínával összehasonlítva ezért jelentős politikai és társadalmi hatására hivatkozva. Másrészt ama vélt sikere okán, amelyet a természettudományokhoz hasonló módszertan és modellezés terén mutathat föl, elegáns matematikai eszköztárát csillogtatva. Harmadrészt pedig arra a vonzerőre hivatkozva, amelyet a többi társadalomtudományra gyakorolt és gyakorol, elsősorban a racionális döntések egyszerűségében megkapó gazdasági modelljével.
Az olvasókönyv, illetve a szöveggyűjtemény arra is jó, hogy meggyőződjünk a közgazdaságtan önképének helyességéről. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a közgazdaságtan az ökológiai közgazdaságtan korrigáló szerepe nélkül aligha lehet királynő, legfeljebb futóbolond.