Hogyan lehet az embert a szabadságától végleg megfosztani? Fizikális síkon bezárható, eltörölhető, de talán a halálnál is rosszabb, ha a gondolkodás szabadságát veszik el. Sorolhatjuk a számtalan irodalmi művet vagy filmet, ami eszünkbe jut. Az 1984 Gondolatrendőrsége, a Mátrix szimulált valósága az emberek agyára csatlakozott gépekkel jó alternatíva. Levent Mete könyve hasonlóan brutális megoldást kínál: antiutópisztikus világában a szabad gondolkodók agyát egy tartályba zárják, egymástól elszigetelve vegetálnak a külvilágtól elzárva, érzékelés nélkül, de gondolkodva és érezve.

A VÉGSŐ MEGSEMMISÜLÉSTŐL VALÓ FÉLELEMBŐL FAKADÓ VÁGY

a tovább létezés bármely formáját elfogadja. Az eleve vitatott tudományos felfedezés az élet meghosszabbítását látja az agyak ilyetén tárolásában, később a halálbüntetés alternatívája lesz. Persze kényelmes megoldást nyújt a rendszer ellenségeivel való leszámolásra is. A „határtalan gondolatszabadság”, a Második Élet Központ bizarr megoldása valójában az életet és a halált is tagadja, mégis, több már az agy, mint az élő ember ebben a meghatározhatatlanul távoli jövőben. A külvilágból eleve nem sokat észlelünk, csak tudjuk, hogy sok idő telt el, tán száz év is, mióta a Pepko Derealo, az egykori ellenzéki tudata megszökik a tartályból. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon átjut a kint lévő emberek agyába, addig vándorol, míg el nem kapják.

NEM CSAK AZ IDŐ, A HELYSZÍN IS BIZONYTALAN.

Sedualdo, Alvero, Simeronalda, Dendreno: az álspanyol nevek egyrészt ismerősen csengenek, másrészt nem köthetők földrajzi helyhez. (A választást igazolandó latin amerikai diktátorok képe villan be elkerülhetetlenül, no meg a Brazil című film…)

A lázadó Martez Todari átjárót talál egy ismeretlen helyre, ami az agyakból való szökés lehetőségét villantja meg, a történelem legnagyobb szökése fenyeget. Todari valószínűleg lánya, Rika agyában bújt el, ide kell a megzsarolt Pepkónak utána menni. A cselekmény tulajdonképpen itt játszódik, a jelen idejű elbeszélést Pepko visszaemlékezései szakítják meg, így van egy lineárisan haladó idő és a jelen eseményei által előhívott emlékek és reflexiók laza szövete. A történetet Pepko beszéli el, általa ismerjük meg a jelent és a múltat.

AZ AGY FURCSA HELYSZÍN,

egyszerre materiális és tudati, élő szövet és tárgyiasított leképezése a kinti valóságnak: a szoba, a vérző, élő szövetszerű fal, a cseppkőbarlang, fiókos szekrény mind metaforák. Kiszámíthatalan világ, ezért roppant nyugtalanító, mindenhonnan veszély fenyeget és nem tudjuk, mi fog történni  a következő pillanatban. Kaffkára asszociálunk, főleg miután többször is felbukkannak féregemberek és a rothadás bűze lengi be a színt. Érzetek, fenyegető morgás, csikorgás, jajveszékelés; a boldogság állapotában szép zene, jó illat, máskor az enyészet bűze vér és rozsdaszag.

Az agyban felbukkanó antropomorf lények is zavarba ejtenek: lehetnek valódiak, mint Pepko és Martez, de lehetnek az egyik tudat – nem feltétlen Rika tudatának kivetülései is. Állandósult érzés a fenyegetettség, a tudat mélyéről felbukkanó elállatiasított szörnyek bármikor támadhatnak. Rika maga is átváltozik emberből szörnyeteggé, amint átadja magát indulatainak.

Egy felbukkanó lépcső fokain Rika lépegetett lefelé önmaga belsejében. Annyira váratlanul történt, hogy azt hittem, elszakadt, majd újra egyesült az idő… Úgy tűnt, mintha fel is volna öltözve, és ugyanakkor meztelen is volna…Észrevettem, hogy a lány arca közben megváltozott. Egyre ijesztőbb, emberire már nem is hasonlító kifejezést öltött, a teste megnyúlt, szőrösödni kezdett, lába izmos lett, mint a gorilláé. 

Lefelé állat, felfelé ember, aki saját magát is megsebzi azáltal, hogy a benne élő apára támad, akiről egyébként jó ideig nem tudjuk, hogy a bujkáló Todarival van-e dolgunk, vagy a lányban élő apaképpel. Rika öngyilkossága fenyegeti Pepko és Martez létét és a felfedezést. Pepko belekerül Rika fantáziájába, ezzel testet nyer: hernyószerű alakot, amit aztán elcserél Martezzel. Pepko megidézi szeretteit és a lány barátait, együtt indulnak a lány megmentésére.

Az allegorikus utazás a lélekmély bugyraiba egy átjárón keresztül a csábító és ijesztő képzetek szakadékja mellett kezdődik. Sivatagon kelnek át, oázist keresve homoki polippal csatáznak, a Változások városán keresztül eljutnak a vérvörös óceánhoz. A végső megmérettetés a Játék szigeten várja őket. Ebben a szürreális világban furcsa lényekkel találkoznak a humoros, bizarr, néha groteszk epizódban. Odüsszeia, Dante pokoljárása, furcsa pikareszk.

Később a tó partján ültünk, és a fiúk által szedett datolyát eszegettük. Egy különös hal bukkant fel a vízből, hatalmas dülledt szemeivel kacsintott, és rekedt hangon viccelődött a diákokkal. Ők sem maradtak el mögötte, csattanós válaszokat adtak neki.

…

Mintha egy keleti bazárban sétáltunk volna. Négereket láttunk, és kezükön, lábukon nehéz bilincset viselő fehér embereket. Fekete kámzsás alakok karóhoz kötöztek egy asszonyt, és arra készültek, hogy meggyújtsák. Mellettünk egy sarlatán kinézetű figura egy székre ültetett egy üres tekintetű férfit, és egy vésővel meglékelte a koponyáját. Amaz mozdulatlanul tűrte, mintha semmi sem érdekelné, csak a fémes hangot hallgatná, amikor a kalapács a vésőre üt.

A regény sok kérdést vet fel és tele van ellentmondásokkal. Mintha olyan játékot játszanánk, aminek nem ismerjük minden szabályát, és az ismert szabályok is folyton átalakulnának. Minden mozgásban van, senkiről sem lehet tudni, hogy önmaga e vagy csupán illúzió, vagy éppen valaki más. Rika például kettéválik. A Fehér Rika a pozitív szereplő, a fekete Rika talán a pszichológia árnyék fogalma, mindenképpen az érzések ambivalenciáját jelenti. A leghősiesebb figura a lány szerelme még csak nem is ember, rajzfilmfigura, ezért ő változatlan marad. A befejezés is nyugtalanító, mint a keserű komédiák.

A SZERZŐ GYAKORLÓ PSZICHIÁTER,

jól ismeri az emberi lélekben lakó démonokat. Nem meglepő, hogy egyik szakterülete a skizofrénia. A könyv alapján felmerül bennem a kérdés, vajon csak annyi különbözteti-e meg a skizofrént az „egészséges” embertől, hogy az ő szörnyeinek sikerül kitörni? Vajon mindenkinek ilyen férges a lelke? Nehéz eldönteni, hogy a külső valóság vagy a lélek mélyének szürreális világa a nyomasztóbb. Talán végső menedékként mindig van egy átjáró az ismeretlenbe, és ez ad némi reményt…

Tasnádi Edit kitűnő fordítása.