Isten felajzottan, magányos vágytól hajtva forgott az időtlen térben, akár egy magzat, mégis isteni tökéletességében, erőteljesen, indulattal telve.
Vagyok, aki vagyok.
[…]Keze megragadja mereven ágaskodó hímtagját, fitymája pattanásig feszül. Sejtette, hogy fájni fog. De jól tudja, ez az ára annak, hogy kielégítse a vágyát, és még erőteljesebben megmarkolja magát. A felgyülemlett ősmag apokaliptikus erővel robban ki belőle.
Eksztázis.
A kielégülés vad öröme fájdalommal keveredik.
Spermája meglepően forró.
A mindenség határai szétválnak, a tér megtelik a kirobbanó anyaggal, megjelenik az idő, és mint valami ragacsos hártya, szétterül, és befed mindent.

– így kezdődik Erik Wahlström (1945-)regénye, az Isten. Így kezdődik a világ története.

Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, így feltételezhetjük, hogy az ember istenképe is hasonló módon „visszahat”. A görögök és rómaiak istenei még egészen emberszerűek voltak, ki is koptak a hétköznapi használatból, vagy legalábbis nem jellemző, hogy az emberek naponta fohászkodnának Zeuszhoz, Hérához, Hermészhez… Hozzájuk képest a zsidók Istene kevésbé emberszerű, távolabbi, megfoghatatlanabb, s már csak indulataiban emberi. „Túlságosan is emberi”, és rettentően magányos. Amennyiben az előző két hozzáállást, mint tézist és anti-tézist tekintjük, kiderül, hogy a kereszténység tulajdonképpen – a kapásból felsorolhatónál több szempontból is – szintézis. Jézus által a kereszténység emberarcú, a még tovább távolított Atya alapul vételével, pedig radikálisan transzcendens. Ráadásul Isten magányossága is feloldható a Szentháromság és az angyalok kara által.

ERIK WAHLSTRÖM ÖSSZEBOROGATJA ÉS EGYMÁSBA OLTJA EZEKET A SZELLEMI STRUKTÚRÁKAT,

radikális fordulatot hoz, és olyan emberarcú Istennel áll elő, akiben nem kell és nem is lehet hinni. Tulajdonképpen zseniális, amit művel, hiszen ha az Isten az ember saját képére és hasonlatosságára…, akkor Isten lehetne közülünk az egyik. A radikálisan emberesített Isten biztosan bántja a vallásos embert, s remélem, elszórakoztatja a hívőt, aki megbocsátással fordul a tapasztalati valóság felé, s túl azon, hogy a teremtett világban meglátja a Teremtőt, észrevesz még valamit:

AZ NEM LEHETSÉGES, HOGY ISTENNEK NE LEGYEN HUMORÉRZÉKE! MÁRPEDIG, HA ISTENNEK – AKÁRMILYEN IS EGYÉBKÉNT – VAN HUMORA, AKKOR AZ FELETTE ÁLL AZ ÖSSZES EMBERI POÉNNAK, S VÉGTELENÜL NAGYOBB/TÖBB/TELJESEBB, MINT AMIT A DUMASZÍNHÁZBAN ELŐADNAK.

Erik Wahlström, mint szerző nem Istent akarja megbotránkoztatni/gyalázni, hiszen az balgaság lenne. Wahlströmnek a sótlan, humortalan, dogmákba döngölt emberrel van elszámolnivalója, s – Isten látja lelkemet – én azt mondom, hogy jól végzi a dolgát.

Kimondott élmény, hogy a bibliai alapokon álló történet – végre – Istent és az angyalait teszi meg főszereplőnek, s szakít azzal a hagyománnyal, hogy a Szent könyvek az emberek keresztül mutatják meg azt, amit Istenről tudni vélnek – azaz hisznek. Erik Wahlström Istene a bibliai történeteken túl a történelemnek is része, aktív – bár egyre fáradtabb – szereplője, aki szembesül azzal (is), hogy mit tesznek az ő nevében.

Ennek a könyvnek ott van a helye Biff Evangélima mellett, mert ez is egy „szent könyv” azoknak, akik a nevetést – sőt a röhögést – előbbre valónak tarják, mint a sírás-rívást…