0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Szöllősi Adrienne
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 308 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2794-12-9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 800 Ft

KOSÁRBA
Isten

ISTEN ÉS A HUFVUDSTADSBLADET

http://konyvkultura.kello.hu/
2015-6-19

Erik Rafael Wahlströmről szinte semmit nem tud a magyar közönség. De ne reménykedjen az, aki most felkapta a fejét, bízva abban, hogy végre értékes tényeket tudhat meg az északi szerzőről, ez alkalommal is csak az alapinformációk következnek: 1945-ben született, finn-svéd újságíró, tudományos szerkesztő, zenei szerkesztő, sőt főszerkesztő, illetve író. Ha részletesebben akarnánk elmerülni az életrajzban, akkor például kiderülne, hogy Wahlström a világ leghülyébb című újságjánál dolgozik. A Hufvudstadsbladet ráadásul Finnország legmenőbb svéd nyelvű napilapja, de annyira idióta a címe, hogy még a helybéliek sem használják, inkább Husis-nak, Hubla-nak vagy Höblä-nak nevezik, ha szóba kerül. 
És ezzel valószínűleg sikerült a megfelelő kontextusba helyezni Erik Wahlström munkásságát, különös tekintettel egyetlen magyarul megjelent könyvére, amelynek címe, nordikus nagyvonalúsággal csak ennyi: Isten. 

A maga képére

Ám mielőtt az Istennel közelebbi kapcsolatba kerülnénk, érdemes megemlíteni, hogy Wahlström nem csak azért író, mert a hülye nevű lapban ír, hanem azért is, mert az utóbbi negyed században megjelent hét kötete, s bármennyire meglepő, egyik sem tűnik annyira különösnek, mint a magyarul kiadott Isten. Bár az is valószínű, hogy jelentős tematikai szakadék lehet a Godfrey és Teodora című kötet és a Környezeti kockázatok címen közreadott könyv között. Ám mivel ezekről nem tudhatunk részleteket, térjünk csak rá a Typotex kiadó gondozásában, Szöllősi Adrienne fordításában megjelent Istenre. 
A nézőpont klasszikus játék. A világirodalom nagyjai és kicsinyei közül sokan elszórakoztak már azzal, hogy a túlvilág egyik vagy másik figurájának szemszögéből láttatják evilágunk egy-egy szeletét. Ebben a játékban leli örömét Wahlström is, aki úgy döntött, megírja az emberiség történetét Isten szemszögéből. Vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk: megírja Isten történetét az emberiség szemszögéből. De ez sem lesz egészen korrekt, mert valójában a kötetben Isten cselekedeteiről olvashatunk, úgy, mintha azok a cselekedetek folyamatos kölcsönhatásban volnának a maguk következményeivel, azaz, az emberiség történetével. 
A játék alapját, s tulajdonképpen a könyv egész ívét az adja, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. 


„Az egyik bokor fölött feltűnt egy háromszög. Isten onnan figyelte őket, és komoran összeráncolta a homlokát. Pontosan úgy nézett ki, mint Ádám, ami nem csoda, hiszen a saját képére teremtette. Szakasztott egymás tükörképei, akár az ikrek, eltekintve a háromszögtől, ami mindig Isten feje felett lebegett. Nem is beszélve Ádám jóindulatúan kifejezéstelen arcáról, ellentétben Isten erőteljes és határozott vonásaival. Isten nem palástolta az érzéseit. 
Határozottan bosszantotta valami. Kétségtelen, hogy Ádám teste tökéletesre sikeredett, de ez a bárgyú, ártatlan tekintet nagyon szúrta a Teremtő szemét. Ádám nevetségesen egyszerű lelke bizony hagyott némi kívánnivalót maga után. Mégsem a tökéletes tükörképe…”


Egy hisztis kölök

És ahogyan a bűnbeesést követően Ádám, illetve utódai változnak, sokasodnak, és igyekeznek uralmuk alá hajtani a Földet, maga Isten is változik, s igyekszik uralma alatt tartani Ádám leszármazottait. 
Egyszóval Wahlström könyvében fejlődéstörténete van Istennek, mégpedig éppen olyan, amilyen lehet, amilyenné lenne minden személyiség, abban a kölcsönhatás-mátrixban, amelyben Wahlström istene létezik. A maga mindenhatósága, az égi világ kisebb-nagyobb szereplői – kerubok, arkangyalok, angyalok, szentek, mennyországba érkező lelkek – s természetesen a földi világ eseményei teremtik meg Isten fejlődésének, változásának kereteit, sőt kényszereit. 
A Teremtő kezdetben idegesítő, mint maga az ószövetség. Wahlström bizonyára olvasta Nietzsche megjegyzését, amely szerint az ószövetség istene egy hisztis beduinfőnök. 


„A sátor védelmében három egyidős fiú várt Istenre, szakasztott úgy néztek ki, mint Isten és Ádám, akit az Úr a maga képére teremtett. Az arkangyalok voltak azok, Mihály, Gábriel és Rafael, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy láthatták Isten arcát, és elegendő erővel bírtak ahhoz, hogy ne pusztuljanak el uruk látványától. Amikor Isten a sátorba lépett, az arkangyalok a földre vetették magukat. Mihály olyan erővel hajtotta le a fejét, hogy homloka jól hallhatóan koppant a földre terített szőnyegen. Isten örömmel nyugtázta Mihály igyekezetét, ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmét, hogy a másik két angyal visszafogottabban viselkedett. Rafael homloka megállt néhány ujjnyival azelőtt, hogy a szőnyeget érte volna. Látszott rajta, hogy így tartja helyesnek, hogy számára az üdvözlésnek ez a fajtája puszta formalitás.
Isten ezt azonban nem hagyta annyiban. Rálépett Rafael nyakára, és lenyomta a szőnyegre. Néhány másodpercre teljes súlyával az angyal nyakára nehezedett, majd fogta magát, és visszaült a trónjára.
Az arkangyalok felegyenesedtek, és szemlesütve köréje gyűltek. 
Rafael homlokán kirajzolódott a szőnyeg mintázata…”


A mese kezdetén Isten egy buta, akaratos kölyök, aki nem ismer sem irgalmat, sem megbocsájtást, sem megértést, sem türelmet. Később egyre bölcsebb, s végül… 
De nem lövöm le a poént… 

Ki teremtett kit? 

És ahogyan haladunk előre a történetben, egyszer csak szöget üt az olvasó fejében: de hát végül is ki teremtett kicsodát a maga képére és hasonlatosságára? 
A mennyország, a jelenetek váltakozásával egyre jobban hasonlít földünkre, a divatok, stílusok, de még találmányok is felszivárognak az égbe. Az égiek egyre határozottabban, sőt egyre természetesebben követik a földi világ jelenségeit. A történet fontosabb szereplői között megjelenik Jézus, Mária és a Szentlélek, s az arkangyaloknak éppen olyan komoly fejtörést okoz a homousion-homoiusion vita, mint a földieknek. S, bár ezt a kérdést az égiek szempontjából, még akár egyfajta identifikációs problémáként is értelmezhetnénk, hamarosan kiderül, hogy ők inkább olyasféle filozófiai kérdésnek látják, mint Szent Ágoston, Jeremy Bentham, vagy Newton nézeteit. A maguk részéről éppen olyan izgatottan vitáznának a földi filozófia újabb és újabb gondolatairól, mint a földiek… 
S, ahogy a kérdések szaporodnak, Isten is változik, igaz, nehezen, keservesen, nem mindig akarva változni. 
„Jézus zavartan, még mindig vérző sebekkel, egy rövid pokolbéli kitérő után, szívében magukra hagyatott bárányaiért aggódva, végül fényes üstökösként, angyalok seregei által kísérve bukkant fel az égen.
A földről nézve igazi diadalmenetnek tűnt. Az égből nézve azonban szemrehányásnak. Isten rossz lelkiismerettel telve, látványosan ölelte át fiát. Ölelésében halványan érezhető volt a bocsánatkérés. Mintha el is pirult volna…
Messzire hangzott az angyalok dicsőítő éneke, melybe érdekes szín vegyült, egyszerre volt jelen benne a boldog öröm és a mély szomorúság. Gábriel úgy érezte, hogy az angyalok éneke érdekesebb és mélyebb lett, mint valaha. Bár ami azt illeti, rájuk fér még egy kis gyakorlás.
Apa és fia, ahogy az várható volt, némileg összeszólalkoztak egymással.
- Papa, megígértem az embereknek, hogy visszatérek és elhozom nekik Isten országát, úgyhogy mi lenne, ha…
- Szó sem lehet róla, sajnálom – mondta Isten rossz lelkiismerettel és nem fűzött hozzá magyarázatot.”

Újra és újra el kell gondolkodnia az olvasónak: végül is ki teremtett kicsodát?
És ha ezt a kérdést szem előtt tartjuk, egészen eredeti, ötletes, sőt felemelő a könyv végkicsengése. De, ahogy ígértem, nem rontom el a mókát. Tessék inkább elolvasni! 

Rácz András

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK