0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Szöllősi Adrienne
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 308 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2794-12-9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 800 Ft

KOSÁRBA
Isten

Erik Wahlström: Isten

http://olvasoterem.com/
2015-10-20

Erik Rafael Wahlström tulajdonképpen semmi mást nem tesz Isten című művében, mint újraírja a Bibliát – huszonegyedik, vagy talán inkább huszadik századira.

Az ember, ahogy végtelen kicsiségében érteni akarta a világot, nekiállt elméleteket gyártani, hogy megmagyarázza a felfoghatatlant. Így született meg egykor Isten, és hogy milyen kép maradt ránk róla, az teljesen esetleges. Az ősembernek ő lehetett a Nap, vagy a tűz, mert életét az tette élhetőve. Később, ahogy egyre kevésbé volt a természetnek kiszolgáltatva, egyre elérhetőbbé vált az istene is: képzeletbeli lények, állatok, végül emberarcú mindenható, aki kénye-kedve szerint uralja és irányítja a világot. (Muszáj volt önkényeskedőnek képzelni el, különben magyarázatot kellett volna nyújtani a felfoghatatlan dolgokra is, és ez, természetesen, lehetetlen). Az írásbeliség megjelenése óta alakja viszonylag változatlan. Ez a Nagy Könyvnek köszönhető, ahol amolyan pátriárkaként jelenik meg, aki kicsit szeszélyesen, kicsit követhetetlenül, de végülis atyai jóindulattal uralkodik. Azt hiszem, Wahlström semmi mást nem tesz, mint újraírja a Bibliát – huszonegyedik, vagy talán inkább huszadik századira.

A történet első olvasásra kétségtelenül vicces, de nekem most már így, harmadszorra, több heti „ülepedési idő” után komikusnak már egyáltalán nem tűnik. Mózes és Ábrahám istene az akkori kor szokásait, társadalmi, jogi, stb. viszonyait tükrözi, természetes hát, hogy Wahlström istene ugyanezt teszi. Ő maga is frusztrált, komplexusokkal tele modern férfi, aki szinte kamaszként teremti meg a világot, igazgatását pedig a manapság divatos elvek, szokások szerint intézi.

Persze, mint minden nagy főnöknek, neki is vannak tanácsadói: a három arkangyal, Mihály, Gábriel és Rafael. Mihály meglehetősen harcias, alighanem ő a felelős a háborúkért, az egyre tökéletesedő fegyverekért. Gábriel egy kis művész, zeneszakértő és békéltető, az arany középút híve, Rafael pedig filozófus és közvetítő. Vitáik sokszor megmosolyogtattak, ugyanakkor a dolgokhoz való három lehetséges hozzáállást példázzák ők: van, aki folyton konfliktust kreál, van, aki elkerüli, és van, aki folyamatosan dilemmázva keresi az igazságot. Emellett pedig itt van Lucifer, valamiféle rossz lelkiismeretként, aki nemegyszer zökkenti ki Istent.

Isten kezdetben kétségkívül igen impulzív és hisztis, és fölöttébb elégedetlen saját munkája (a teremtés) eredményével. Mindennél jobban vágyik arra, hogy hatalmát elismerjék és dicsőítsék, így aztán igazi zsarnokként bánik nemcsak az arkangyalokkal, akik állandó társaságát képezik, hanem a szolgalelkű kerubokkal és más angyalokkal is. Folyamatosan zeng a dicsőítő ének, ami ugyan néha idegesítő, de legalább egyértelműen mutatja, ki az úr a háznál… Az embereket erkölcstelen módon manipulálja (de hát mi szüksége Isten személyének bármilyen erkölcsre?), parancsai sokszor érthetetlenek, következményeik katasztrofálisak, amint azt a Bibliából vagy a történelemből tudjuk. Igazgatása tulajdonképpen egy dilettánsok által vezetett minisztériumra hasonlít, ahol soha semmit nem tudnak előre, minden döntés valójában csak tűzoltás, kísérletezés. Így aztán Isten egyre fáradtabb, keserűbb és csalódottabb lesz. Hogy hatalmában ne kételkedjen senki (ő maga sem!), állandóan viseli hatalmi jelvényeit, és az emberektől alázatuk újabb és újabb bizonyítékát követeli. Persze, isten lassan felnő, korban és magatartásban egyaránt, de ez a felnőttség csak olyan, mint napjaink felnőttjei: félreteszi a célra nem vezető magatartásformákat, leszokik a felesleges körökről, gyermeket nemz… Aztán csodálkozva szemléli a belőle nőtt másik életet (miközben persze országok semmisülnek meg a vitában, hogy egylényegű-e a fiú az atyával), kezdetben segíti, végül meg már fél tőle, mert látja benne az erőt, a szelídség és érettség hatalmát, a jövőt, és – bár fáradt – félti a hatalmát.

Szerintem Gábriel és Rafael értekezik legérzékenyebben és legérthetőbben a könyv igazi témájáról: arról, hogy a hatalom, csakúgy, mint a szeretet, önkényes. Anélkül csak alku lenne, hoci-nesze reménykedés abban, hogy a másik fél nem lop meg, amíg félrepillantunk.

Ami pedig igazán tetszett benne az az, hogy a könyv végén érezni: az éretlen egyéniségű, külsőségekbe kapaszkodó, fáradt atya uralma leáldozóban – helyét a fiú szeretetre és megbocsátásra alapozott világa készül átvenni. Az „Ideje visszavonulnom” kijelentés szólhat egyetlen éjszakára (Isten álmos, kialvatlan), vagy örökre is. Az emberiség történetében mindenesetre új korszak kezdődik.

Nemere

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK