Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Bense Mónika
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 285 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2799-58-2
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
Kokoschka babája

Mágikus szürrealizmus, Portugáliából

www.nagyvilag-folyoirat.hu/
2014-12-2

A távoli kamaszéveinket lázba hozó irodalmi „boom”, a Latin –Amerikából érkezett, s magyar földön is diadalt arató mágikus realizmus megértése általános iskolásokhoz méltóan egyszerű feladat volt ahhoz a penzumhoz képest, amely elé az 1971-ben született portugál író-grafikus-zenész, a vérbeli polihisztor, Afonso Cruz állítja olvasóit. Bár feladatunk nem az olvasók lebeszélése a könyvről (s erre okunk sincs, hiszen a könyv szövege szikrázóan intelligens, húsba vágóan őszinte, bölcs, ugyanakkor nem szürkén filozofálgató, hanem igazi „kaleidoszkóp-textus”) két embercsoportot mégis óvnunk kell tőle. Elsősorban azokat, akik idegenkednek a prózai műveket újra meg újra átszövő költészettől. Meg azokat, akik a lineáris cselekmény rabjai és idegenkedve fogadnak minden rapszodikus kavargást. Mert kavargás aztán bőven akad a Kokoschka babája lapjain. Hogy stílusosak próbáljunk lenni: olyan ez a regény, mint Oskar Kokoschka Szélmenyasszony című festménye, amelyben a mester és Alma Mahler (ekkor még nem Werfelné, sőt, még csak nem is Gropiusné asszony!) 1911–1914-ig örvénylő szerelmét ábrázolja. A párhuzam nem véletlen: az Oskar-Alma kapcsolat morbid befejezése adta a Cruz-regény címét és alapkoncepcióját. Kokoschka ugyanis négy évvel viharos 
szakításuk után, 1918-ban megrendelt egy életnagyságú és élethű Alma-babát a híres baba- és bábkészítőtől, Hermine Moos-tól. Az erősen Pygmalion-ízű történet tragikomikus véget ért: az élettelen, de végre engedelmes „élettárs”, akit a szerelmi bánatát dajkáló festő mindenhová magával cipelt, egyenesen a tiszteletére rendezett estélyen „múlt ki”. Akkor, amikor kapatos készíttetője hozzávágott egy üveg vörösbort, s a baba feje erre szépen messzire gurult és a torzó „vérbe”, akarom mondani borba borult. És itt kezdődik az igazi szürrealizmus, Cruz saját, szenzációs, olykor képregény stílusba hajló illusztrációival nyomatékosabbá téve az örvénylő-vibráló cselekményt. Mivel Kokoschka 1917-től 1931-ig Drezdában, a második világháború német „mártír-városában” élt, s Alma-babát is itt, pontosan Hans Possénak, a drezdai Művészeti Galéria igazgatójának a házában vette át, természetes, hogy a legendás bábu sorsa Drezda sok lakójának végzetével fonódik össze. Ebből a szörnyű drezdai „Guernicá”-ból most elsőként azt a tragédiát idézzük fel, amely a legközelebb áll az Oscar-Alma szerelmi történet befejezéséhez. A fejezet címe önmagáért beszél: „a jó barát feje egy örökkévalóságot hagyott maga után”: „Isaac Dresner épp legjobb barátjával, Pearlmannal játszott, amikor az egyik utcasarok és a kapufa között megjelent egy német katona. A katonának fegyver volt a kezében, és fejbe lőtte Pearlmant. A fiú arccal fölfelé Isaac Dresner jobb bakancsára zuhant… A katona… Nem találta el Isaacot, aki vértől és holt emlékektől tocsogó csizmájában rohant tovább. három golyó süvített el Isaac Dresner lelke mellett, de csak a gettó falaiba fúródtak bele. Bár Pearlman feje egy örökkévalóságot hagyott maga után, mégis örökre odanőtt Isaac jobb lábához, az a vaslánc rögzítette oda, amely az egyik embert a másikhoz köti. Ezért kezdett sántítani alig észrevehetően, amiről aztán soha többé nem fog tudni leszokni. Ötven év múlva Isaac Dresner a jobb lábával még mindig maga után fogja vonszolni annak a távoli fejnek a súlyát.” Már az imént idézett néhány sor is érzékelteti Afonso Cruz írásművészetének költői erejét. S ez az erő nem fárad el, nem hamvad el (ahogyan Drezda városának nagy része!) a háborús apokalipszis történései között. A szerző pedig közben továbbra is hű marad a szerelmét gyászoló Kokoschka egykori világához, tetteihez. Így a maga is több művészeti ágban jeleskedő, Almát sirató festő kanárimadara is felénk röppen, ha nem is egy feketére festett műteremben, hanem az Isaacnak menedéket adó, szelíd madárkereskedő, Bonifaz Vogel boltocskájában. Hogy azután ott találkozhassunk minden idők egyik legszebb, legtömörebb metaforájával: „A madarak behúzódtak az egyik sarokba, és nem nagyon akartak ránézni arra a nyitott ajtóra, elnéztek a szabadság mellett, hisz ez az egyik legijesztőbb ajtó a világon. Csak a börtönben érezték szabadnak magukat. A bensejükben volt a kalitka. A másik, a fém- vagy fakalitka csupán metafora volt. Bonifaz Vogel metaforák közt élt.” Nekünk, magyar olvasóknak külön érdekesség lehet. hogy Alma-baba földi maradványai befolyásolják egy Drezdába szakadt magyar család, a Varga-dinasztia sorsát is, különösen a kerekarcú, kiálló pofacsontú Anasztáziáét. Aki két évre megmenti egy nigériai óriás, az egy német családnál kertészként dolgozó Eduwa életét, aki egyszersmind Alma-baba „feltámasztója” is lesz. Rendbehozza, összerakja a szemétből kimentett bábut, s Oshun, a nyugat-afrikai istennő fehér másaként imádja. Anasztázia Varga természetesen nem Eduwa, a szelíd fekete férfi rajongója, hanem egy saját sikertelenségében valósággal „elfészkelő” íróé, Mathias Popáé. Akit azután két generációval később Anasztázia unokája, Adele kerestet, de voltaképpen csak azért, hogy szembesülnünk kelljen az alábbi, megcáfolhatatlan sorokkal: „Csodálkozva figyelte (Adele!), hogyan körvonalazódik homályosan ez a láthatatlan szövedék, amely minden sorsot összekapcsol, vagy ha úgy tetszik, minden tragédiát. A nagyanyjának pedig be kell érnie az emlékeivel, a múltjával, ezekkel a vasgolyókkal, fejekkel, amelyeket egész életünkön át cipelünk.” És itt elérünk egy újabb Kokoschka-Alma párhuzamhoz. A haldoklásában is szerelme, Popa után vágyakozó nagymama, Anasztázia kedvéért Adele a nyomozó kudarca után maga fog kutatásba. És mire bukkan? Egy kiadó nevére, amelyről egy 1923-ban bemutatott Kokoschka-drámára, az Orpheusz és Eurüdiké juthat az eszünkbe, a világhírű festőművész szerelmi gyászmunkájának egyik későbbi állomása: „Adele annyit hallgatta ezeket a sóhajokat, amelyek Mathias Popa után vágyakoztak, hogy egy nap úgy döntött: megkeresi ezt a férfit, vagyis a nagyapját. Elevenen vagy holtan. Odalépett a ruhásszekrényhez, vagyis a kartondobozhoz, amelyben Anasztázia az emlékeit őrizte, hogy megnézze, van-e valami nyom, amelyen elindulhat. És talált is egy levelet, amelyen ez állt: Euridiké! Euridiké!, a hátulján pedig: Mathias Popa. 
Egy másik levélen, egy olasz étterem fejléces papírján tintával mindössze ez állt: szeretlek. Úgy, ahogy a szerelmet le kell írni: tintával.” Egy bizonyos: a hosszú életű Kokoschka és nyolcvanöt évet megért babája nagyon szeretné ezt a kis remekművet, ahogyan mi is, hála írója tehetségének és nem utolsó sorban Bense Mónika hajlékony-szép magyar szövegének.

Petrőczi Éva

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK