A könyv lényegét talán leginkább az egyik szereplő szavaival tudnám összefoglalni:

Avagy: kicsi a világ. És Afonso Cruz ezt gyönyörűen mutatja be.

A Kokoschka babája nem közvetlenül arról szól, amit afülszöveg ígér. Ez nem egy modern Pygmalion-történet, eddigi olvasmányaim közül talán A múltkereskedőhöz tudnám leginkább hasonlítani, hiszen a központi elem itt is a teremtés motívuma. Az egyik szereplő gyermekkorában megpróbált életre kelteni egy gólemet – a gólem csak egy kupac agyag maradt, de vajon teremthetők-e életek pusztán szavak által? Lehet-e létrehozni valamit pusztán a szavak segítségével, ami hat az általunk látott valóságra? És visszahat-e a teremtményünkre a mi valóságunk?

Nehéz erről a könyvről írni. Olyan, mint egy jól összegubancolódott fonalgombolyag – idő kell a kibogozásához. A szereplők sorsai laza láncot alkotva sorakoznak, de a főbb kapcsolódási pontok mellett bizonyára vannak olyanok is, amik második, harmadik, sokadik olvasás után kezdenek csak derengeni. Egy biztos: a történet Drezda bombázásakor kezdődik, ez a város és a rá hulló négyezer tonna bomba az, ami összeköti a sorsokat.

A szöveg három nagy egységre tagolódik, amik az elbeszélés formájában élesen elütnek egymástól. Az első és a harmadik rész rövidke fejezetekre oszlik, a szövegből önkényesen kiragadott furcsa mondat-címekkel, az elején még illusztrációkkal (kár, hogy ez nem folytatódik, nagyon illenek a szöveghez a képek!). Az első rész a drezdai bombázással kezdi a történetet, és jó pár évtizedet ölel fel. A cselekmény (már ha egyáltalán lehet annak nevezni) lassan hömpölyög, hagyja hozzászokni az olvasót a különleges stílushoz. A második rész egy regényrészlet a regényben, végtelen sok fejezettel, ahol tovább bonyolódnak a szálak. A harmadik részben pedig kiderül, hogy a regényben sem minden fikció, a fantázia szülte világ keveredik a valósággal, és már egyáltalán semmiben nem lehetünk biztosak – vajon mi az, ami tényleg megtörtént, és mi volt a regény része? És vajon számít-e?

Afonso Cruz remekül kezeli ezt a fantázia-valóság szövevényt: a szövegben elrejtett előre- és visszautalások, a szinte észrevehetetlen átmenetek a kettő között remekül működnek. Az olvasás igényel némi agymunkát (nem is keveset), cserébe maga a szöveg nagyon élvezhető, a történetek önmagukban is szórakoztatóak, így az sem baj, ha az ember nem látja az elsőre a szövevényes kapcsolatokat. Ez a könyv tulajdonképpen olyan, mint az a bizonyos kártyapakli. Ha megkeverjük a kártyát, előfordulhat, hogy teljesen véletlenül sorba kerülnek a lapok – egy olyan kombinációba, aminek valamiért jelentőséget tulajdonítunk. Valójában minden sornak van értelme, csak esetleg túl bonyolult, a mi felfogásunk számára. Az volt az érzésem, hogy ennek a könyvnek a történetei is így vannak összekeverve, és ez a sorrend éppen olyan jelentést hordoz, amit mi is megértünk. De ki tudja, miféle értelmet nyernének ugyanezek a sorsok más sorrendben elmesélve?