Az 1974-ben, Montrealban született, Londonban sikeres íróvá érett, majd évekig apja szülővárosában, Pécsett élő, s 2015 elején Budapestre költöző David Szalaynak nagyon hálásak lehetünk. Igaz, a közelmúltban a Granta magazin a legjobb negyven év alatti brit regényírói közé választotta őt, azonban nyilvánvaló, hogy szerzőnk még botladozó (de minden bizonnyal hamarosan szárnyaló!) magyar nyelvtudással is zsigereiben hordozza az országunkra és Kelet-Európára jellemző élményeket. S, amint a könyvének végén olvasható, minden közhelytől mentes köszönetnyilvánítás teljesen nyilvánvalóvá teszi, ezt a génekben-zsigerekben hordozott történelmi örökséget a Szovjetunió (mint a kommunista diktatúrák modellje és zászlóshajója!) történelmének alapos tanulmányozásával mélyítette el.

            Szalay regényének főszereplője a lelkes és mindig-éber állambiztonsági tiszt a koncepciós perek egyik buzgó „nyersanyagszállítója”, Alekszandr. Az ártatlanság lapjain a számtalan közül két áldozatával, Judinnal, a második világháborúban súlyos agysérülést szenvedett zongoristával és zenei szakíróval és egyik kezelőorvosával, a zenerajongó és a Wohltemperiertes Klavier-ról álnéven könyvet író neuropszichológus orvossal, Lozovszkijjal ismerkedhetünk meg, akiknek főbenjáró közös vétke a „náci” zeneszerző, Bach iránti rajongásuk. A két idősík – Sztálin vészkorszaka és a hruscsovi-brezsnyevi relatív szelidülés – között , kétféle tipográfiával megjelenített, Alexandr tollából származó visszaemlékezések a maguk „angolos” visszafogottságában is szívet szorító olvasmányok. Idézzük most a könyv nyitányát, a lenini-sztálini útnak minden lélegzetvételével elkötelezett főszereplő kommunista credo-ját. Nehéz ezeket a sorokat borzongás nélkül olvasni; hiszen pontosan ilyen, vagy legalábbis nagyon hasonló gondolatok, alapelvek fészkelhettek mindazok agyában, akik az ötvenes évek elején apáinkat koncepciós perek áldozatává tették: „A kommunizmus megteremtése szent küldetés volt számunkra. Gyanítom, hogy a kereszténység a tudomány előtti korszak zavaros válasza volt ugyanazokra a kérdésekre, amelyekre a marxizmus felel a tudomány korában: arra a kényszerre, hogy értelemmel töltsük meg létünket, és a remény utáni vágyra. Így aztán természetesnek tűnik, hogy ugyanazt a nyelvet használom. A hit nyelvét. Egy új mennyország és egy új világ nyelvét. Mert hittük, hogy ezen dolgozunk: egy új mennyország és egy új világ megteremtésén.”

            Az embertársait bíróság elé, vagy éppen elmegyógyintézetbe juttató, az uráli Szverdlovszk/Jekatyerinburg városában csöndben garázdálkodó Alekszandr sorsa és belső világa nem egyetlen emberé – hanem egy nemzedéké. Akik között – hozzá hasonlóan – számtalan vétlen bűnös, megszállott kommunizmus-hívő akadt. Minden idők minden vádiratának, jogi eljárásának egyik alapja az ártatlanság vélelme, ezt az elvet azonban a koncepciós perek idején nem ismerték el. Minden vád alá helyezett személy csak a nagybetűs BŰN billogára és terhelő ítéletre számíthatott, felmentésre nem. A negyvenes és hatvanas évek szovjet világát felidéző Alekszandr mellett, mintegy az ő élményeit nyomatékosabbá téve, újra meg újra felbukkan a regényben az újságíró, Iván is, aki önmagát és karrierjét féltve beáll a Lozovszkij doktort befeketítők sorába.

            David Szalayt ugyan nem közvetlenül a családját érintő események késztették könyve megírására, de a Magyar Rádió angol nyelvű adásainál dolgozó, a hatvanas években, már a prágai tavasz után, s talán részben annak hatására emigráló apja nyomasztó ifjúkori élményei is beépültek ebbe a maga 250 oldalas terjedelmével is egy nagyregény erejével ható remekműbe. Amelynek szorongató-szürke világát Sári Júlia műfordító magyar szövege kiválóan érzékelteti. A könyv mégsem a kétségbeesés, hanem a tisztázó erejű számvetések irányába mutat. David Szalay nyilván ismeri az 1980-as évek egyik kései gulagjáról, a gyakori magánzárkák poklából Londonba menekített ukrán író-költő, Irina Ratusinszkaja önéletrajzi regényének címét: A remény színe a szürke. Megtehetjük ugyan, hogy gyávaságból, vagy közönyből kerüljük a Szalayéhoz hasonló regényeket, de sem a tettesek, az Alexandrok és Ivánok, sem az áldozatok, a Judinok és a Lozovszkijok ivadékai nem teszik jól, ha szőnyeg alá söprik a kelet-európai múlt gyötrelmeit. Az író helyzetismeretét, bölcsességét bizonyítja az is, hogy értékes írását egy időrendi táblázattal indítja, a Szovjetunió történetét nálunknál kevésbé ismerő nyugat-európai olvasók kedvéért.

Végül említsük meg az alapvetően tragikus cselekménysor egyik, tragikomédiába oldódó, s az olvasók feszültségét csökkentő közjátékát, a Bobby Fischer – Borisz Szpasszkij összecsapást, a szovjeteknek kudarcot hozó reykjavíki sakkvilágbajnokság ironikus krónikáját, 1972 szeptemberéből: „Tegnap Jefim Geller, Szpasszkij segédje nyilvánosan megvádolta az amerikaiakat, hogy valamiféle elektromos készülékkel próbálják zavarni Borisz Vasziljevics agyműködését. Az amerikai delegáció tagjai, állította, gyakran tartózkodtak a teremben, amikor éppen nem volt mérkőzés. Márpedig valami nagy baj van Borisz Vasziljevics agyával. A fényképeken úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát, beesett az arca, álmatlan volt, és rettentően gondterhelt.” Mit is mondhatunk még ezek után? Az idézett sakk-epizódhoz (is) kiválóan illik Az ártatlanság hamleti mottója: „A többi néma csend.”