0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 260 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2793-88-7
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Ára: 3600 Ft (Elfogyott)

Kép és mítosz

Három az egyben

ÉS
2014-6-27

Lessing a Laokoón egy helyén az alábbiakat írja: „Aki a festészetet és a költészetet elsőnek hasonlította össze egymással, finom érzékű ember volt, egyaránt fogékony mindkét művészet hatására. Megérezte, hogy mindkettő jelen levőnek ábrázolja a távol lévő dolgokat, valóságnak a látszatot, hogy mindkettő megtéveszt, de ez a megtévesztés tetszik nekünk. Valaki más azután megpróbált e tetszés lényegébe hatolni, és fölfedezte, hogy az mindkettőnél egyazon forrásból ered. A szépségnek, amelynek fogalmát először testekből vonjuk le, általános szabályai vannak; ezek több dologra: cselekvésre, gondolatokra és formákra is alkalmazhatók. Végül egy harmadik, aki gondolkozott ezen általános szabályok értékén és megoszlásán, észrevette, hogy egyesek inkább a festészetben, mások inkább a költészetben érvényesülnek, hogy tehát egyes esetekben a költészet siethet magyarázatokkal és példákkal a festészet segítségére, máskor viszont a festészet segítheti ki a költészetet. Első emberünk műértő volt, a második filozófus, a harmadik műbíráló.”

Gyenge Zoltán műértő, filozófus és műbíráló egy személyben, noha könyvét elintézhetnénk azzal, hogy haszontalan és fölösleges. Ehhez persze komolyan kéne venni azt, amit Augustinus a De civitate Dei egy helyén Scaevola főpaptól idéz, aki a költők istenekről szóló tudósításait haszontalanoknak és gyalázatosaknak nevezi, míg a filozófusok értekezéseit fölöslegeseknek. Varro, ugyancsak Augustinus beszámolója nyomán, az istenekről szóló költői beszédeket mítoszinak, a filozófusokét pedig természetinek mondja, a mítoszinak nevezett költői beszámolókat „koholmányoknak” tekintve, minthogy „olyan dolgokat tulajdonítottak az isteneknek, amilyenek nem általában véve az emberrel, hanem csak a leggyalázatosabb emberrel történhetnek meg.” A filozófusok viszont, akik köztudottan vitatkoznak a halhatatlan istenekről, nem kárhoztathatók, ám vitáik megannyi ellentmondást tartalmaznak, ezért – így Varro – nézeteiket a néptől távol kell tartani, s az iskolák falai közé zárni.

Nos, Gyenge Zoltán a varrói instrukcióknak fityiszt mutatva nem zárkózott semmilyen iskola falai közé, a néptől sem igyekezett távol tartani magát, hanem megjelentette a könyvét, amelyet egyszerre jegyez költőként és filozófusként. A munka merész és nagyszabású provokáció és felettébb formabontó filozófiai ars poetica.

Ami a szerző „költőiségét” illeti, Gyenge pontosan tudja, hogy mítosz an sich nem létezik: a ránk maradt teljes mitikus hagyomány nem valamiféle formátlan, megdolgozatlan potencialitásból mint „eredetből” nőtt ki realitássá válva, nem egy kiapadhatatlan ős-mitológiai forrásból tört elő, hanem költők, dráma-, eposz-, és történetírók, valamint filozófusok narratíváinak eredője. Ehhez a hagyományhoz csatlakozik a kötet szerzője, s a saját mitológiai értelmezéseivel részben az interpretáció hermeneutikai hagyományát gazdagítja, részben viszont új életre kelti, vagyis folytatja a mitikus hagyomány lezáratlan, s lezáratlanságában folyvást gazdagodó folyamát. Mert hiszen ennek a hagyománynak éppen az a lényege – s ez az, amit Gyenge pontosan tud és szellemesen alkalmaz –, hogy az egyes történetekről való beszéd, a történetek narratívája nem független a történettől magától: nem egyszerűen „róla való beszéd”, hanem az interpretációk sokasága képezi magát a mitológiai hagyományt.

A szerző filozófusként nagy kísérletbe kezd, s az eredmény felettébb meggyőző. A fogalmi gondolkodást – amelyet saját szakmájával szembeni dicséretes öniróniával „dögletesen unalmasnak” nevez – igyekszik érzékivé, egészen pontosan a hatalmas képi példatár segítségével láthatóvá tenni. Így válik a szó legszorosabb értelmében érzékelhetővé az érzékelhetetlen: a múlt, a történelem egykorvolt világa. Ám az „örök mához” való megérkezést saját maga garantálja: gondolkodását nem az vezeti, hogy visszamondja önnön erudícióját, mindazt, amit a filozófiatörténeti hagyomány már megfogalmazott, sokkal inkább az, hogy világossá tegye, ő maga mit gondol a „láthatóvá tett” vágyról és fájdalomról, küzdelemről és tébolyról, nőről és férfiről, természetről vagy az időről és a történetiségről. Hol párbeszédet folytat a filozófia nagyjaival, hol továbbgondolja őket, hol vitába száll velük (Platóntól Nietzschéig, Kanttól Kierke­gaard-ig, Schellingtől Camus-ig, Hegeltől Heideggerig, no meg Pszeudo Kierkegaard-ig), ám Gyenge nem szemelvénygyűjteményt tesz közzé, hanem a képek történeti és metafizikai világán keresztül önmagát, önmaga gondolatait és meglátásait tárja az olvasó elé. A gondolattalanságot a lábjegyzetek számával kompenzálni remélő szerzőkkel ellentétben Gyenge Zoltán a lábjegyzetek nélküli szuverén és autonóm töprengés és meditáció csábító univerzumát kínálja az érdeklődőknek.

Isten hozta az olvasót a klasszikus filozófiai gondolkodás világában! S ha valaki mégis úgy gondolná, hogy a költészet haszontalan, s a filozófia fölösleges, annak sem kell csüggednie: a pompás képanyagának – no meg a Typotex Kiadónak – köszönhetően a könyv – az utóbbi évek egyik legizgalmasabb munkája – akár múzeumi sétákhoz kiválóan használható útikalauzként is szolgálhat.

Gábor György

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK