0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 260 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2793-88-7
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Ára: 3600 Ft (Elfogyott)

Kép és mítosz

Kép és mítosz - Gondolatok Gyenge Zoltán azonos című könyvéről

www.spanyolnatha.hu
2014-9-4

Sok kifejezést használunk arra vonatkozóan — helyzet és tartalom függvényében - ha hallgatóságunkkal egy történetet szeretnénk megosztani. A szabatosabb, de feszesebb elbeszélés, elmondás, előadás szavakon túlmenően a kissé felszabadultabb sztorizásig írásban és élőbeszédben mindig másképp mondjuk el, ha valamit közzéteszünk. Talán nem véletlen, hogy a történetek elmondása esetében legyenek azok igazak, vagy kitaláltak, a köznyelvben a leggyakrabban használt szó az elmesél. Ez a fajta mesélés nem zárja ki a történet igazságtartalmát, csupán annak átéléssel történő, színes és fordulatos elmondására utal. Talán még ennél is furcsább, hogy mítoszolni viszont nem szoktunk. Márpedig ha vannak mesék, amiket mesélünk, mondák, amelyeket mondunk, akkor a mítoszok esetében lehet, hogy helyén való lenne mítoszolni? Vagy azért nem mítoszolunk, mert a mítoszt szó szerint venni barbárság (Lévi-Strauss)? A mítoszokat komolyan kell vennünk. Ahogy Gyenge Zoltán Kép és mítosz című könyve legelején megjegyzi egy konkrét mítosz kapcsán: a mítosz nem mond ki, csak jelez. „Ami napvilágra kerül, az megszületik. Kilép a fénybe, ami eddig a sötétben volt. A fény a tökéletesség, a legfőbb jó, az άγατητος, a köntös, ezért nemcsak eltakar, hanem meg is mutat, leginkább az eltakarót, és azt amivel eltakar. A művészet — és ekként a mítosz — Isten köntöse.”

A kijelentés nem csak a mitológiák kontextusában helytálló. A művészet, a filozófia és Böhringert idézve a tartós intellektuális arroganciával kezelt teológia és vallás - amely nem tűnik el a felvilágosodás során „csak kivonja magát a felvilágosodott észlelés köréből” — sokszor egymásra épülő viszonyrendszere bár nem mossa egymásba a fogalmakat, de mindenképp számol azok fedésben is álló, de eltérő jegyeket is mutató jelenségeivel. És ami fontos, hogy együtt, mind, vagyis egyiket sem nélkülözve teszi. Nem a vallásosság hangsúlyozása a cél, hanem a felette állásé, mely az ember akaratától, cselekvéseitől, befolyásától és hitétől függetlenül létező. A mítosz figyelmen kívül hagyásával önmagunkat fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy „értsünk” a művészethez = értsünk a művészet éppen használatos, vagy általános értelemben vett nyelvén. Az adott műhöz való közeledésünk megkönnyítése ez, ami nem a konkrét mű nyelvének dekódolása, mert az csak az adott mű keletkezéstörténetének ismeretében lehetséges, de mindenképp megkönnyíti a művel folytatott diskurzust, s beavató szerepe nem kétséges.

Gyenge Zoltán határozott véleménye, hogy a mitológia nem gyökere a tudománynak, ellenben a művészetnek, a történelemnek és a filozófiának igen. Valójában nem is tudjuk mi a mitológia, de az egészen biztos, hogy a „mítosz kép a szövegben”. Az is biztos, hogy a történeteket képekben elmesélő mítoszt akkor értjük meg leginkább, ha „mítosz lényegéről szóló beszéd maga is képi”. Éppen ezért hív a szerző párbeszédre, bár ez a diskurzus érdekesen indul, hiszen már az elején tudjuk, hogy „ez a könyv nem akar választ adni a kérdésekre, hanem csak kérdez”. Joggal vetődhet fel a kérdés: miért időzünk ennyit annál a kérdésnél, hogy mi is a mítosz és hogy miért is érdekes az, ha mitikus történetekhez festményeket társítunk? Nos, ez önmagában valóban nem túl izgalmas. Egyfelől, mert bár nem biztos, hogy rendelkezünk azzal az ismeretanyaggal, amely a képen látottakat nem csak a látvány, de a keletkezéstörténet felől is megérteti velünk, bizonyos nevek, helyek és epizódok azért szélesebb körben ismertek még akkor is, ha eredetüket, vagy tényleges jelentésüket nem ismerjük, valami elképzelésünk azért kialakul a festményről. Másfelől nagyon sok könyv sorol példákat az író vizsgálatának tárgya szerint, szóval valami újat kell mondani ahhoz, hogy az ember felkapja a fejét.

Az újdonság a szerző szándékában keresendő. Persze nem akkor, amikor azt mondja, hogy a banális helyett a poétikus szemléletet kívánja végigvinni a művekkel folytatott diskurzusban, mert eme szándék beteljesítése sok minden egyéb függvénye is. Sokkal inkább akkor, amikor kijelenti, hogy „a mitológia mindenhol körülvesz bennünket. Akár tudatosul bennünk, akár nem, nem élünk és nem élhetünk mitológia nélkül.” És ami a legfontosabb, egyáltalán nem kell hinnünk benne. De akkor sem kerülhetjük ki és el. Ez az a vezérgondolat, amely mentén Gyenge következetesen végigvezet bennünket egyik mítosztól a másikig, alátámasztva saját érvelését és annak konklúzióját, hogy a mítoszok igenis fontosak számunkra még akkor is, ha ezt a fontosságot felfogni meghaladja a képességeinket.

Vegyük sorra: Gyenge be tudja-e bizonyítani az igazát? Az első lépést megteszi akkor, amikor függetleníti személyes akaratunkat, érdeklődésünket, figyelmünket a mítosztól. Nem számít, hogy mit gondolunk a mítoszról, nem számít, hogy érezzük e szükségét napi szinten a mítoszfogyasztásnak, a mítosz felette áll ennek. A művészet a mítosz, a művészet szintén felette áll az emberi igazolás szükségességének. „A művészet - és ekként a mítosz — Isten köntöse” Isten létezése nem függ az e kérdéskört feszegető, eldöntendő kérdés megfogalmazásától, feltevéstől és az Istenben való hittől. Gyenge a második lépést azzal teszi meg, hogy nem akar meggyőzni. Ránk bízza, hogy mit kezdünk a mítosszal. Nem kell kezdenünk vele semmit. Az más kérdés, hogy a mítosz mit kezd velünk. A kötet kiindulási pontja az Ér-mítosz, melyet Gyenge alapmítosznak tart, mert „ez nem csak egy mítosz, hanem minden mítosz lényegét megjelenítő történet”. Ez az elrejtőzés és a feltárulkozás mítosza, ahonnan elindul a mítoszok rengetegébe vezető, sokszor egymásba is visszahajló történetfolyam. Gyenge a világ legtermészetesebb módján fűzi a cselekményt, rakosgatja egymás mellé a képeket, egyiket a másik megerősítése, vagy épp a sorból való kitűnése okán.

Észre sem vesszük, a mesélő hány oldalról közelít egyszerre, s milyen új utakat nyit egy-egy közlése. Arnold Böcklin A holtak szigete c. képe kapcsán írja, hogy miközben a képen ábrázolt mítoszról elmélkedik, a hasonló című és e kép ihlette Rachmaninov-művet hallgatja. Újabb út lehetősége tárul fel tehát, ha ezen a ponton mi is belehallgatunk a műbe. A sorsválasztás, a vak végzet (mely a választás véletlenszerűségét és nem a végzet vakságát jelenti), a halál közelsége, a választott sors beteljesítése és a lélek megérkezése, révbe érése fontos elemei a mítoszoknak. Fontos elemei annak a gondolkodásnak is, ami a ma emberét is jellemzi. A felejtés, feledés, emlékezés és leginkább a felismerés ugyanúgy a mítosz, mint a modern ember létezésének kulcsa. „A felismerés a jelek által, a jelzés következtében történik.” A mítosz pedig nem csak jelek, de szimbólumok rendszere is, ezért már a kontextustól függő a jelzés, ami önmagában nem új a nap alatt. Azonban azzá teszi, ha ezt a jelzést a mában figyelmen kívül hagyjuk. Gyenge szerint a „modern kultúra válsága nem abban rejlik, hogy lemondunk az értelem szabályozó funkciójáról, hanem hogy lemondunk a kontextusról, ami az értelmen túlira mutat.” Úgy vélem időben, térben és korban most értük be a mítoszt, vagyis a saját időnket, most hajlítottuk hozzá. 

Úgy érzem, Gyenge Zoltán sztorizik. Sztorizása a történet érdekes, aktuális vonatkozásokat felmutató, élményszerű, a hallgatóság figyelmét folyamatosan fenntartani képes elbeszélését jelenti. Ha azt mondom, van egy jó sztorim, akkor feltételezem, hogy a történetnek van a mára — az adott időpontra vonatkozó — jelentéshalmaza. Gyenge erre azt mondaná, hogy van egy jó mítoszom! És hogy van neki, nem is egy, az a könyvből oldalról oldalra kiderül. Hogy mitől az övé? Attól, hogy elmeséli. A föld és a mítosz azé, aki megműveli. Mert csak annak hoz termést. A termést azonban felkínálhatjuk másoknak. Gyenge Zoltán ezt teszi.

Könyvében képeket nézegetünk és a képek alapján szőtt történet mindig más eleme tárul fel a mesélő szándéka szerint. Mondhatnánk, egy újabb képpel a puzzle újabb darabja kerül a helyére. A képek a művészet köztünk való létezését, állandóság feltételezik, ezért nem csak a mítosz, de a művészet szerepét sem árt körüljárni. Főképp kortárs művek esetében sokszor hallom a múzeumban a látogatóktól, akár a másik látogatónak címezve, hogy nem tudják felfejteni az épp látott kép lényegét, hogy a képpel történő párbeszéd beindulásának esélye sem sok, mert a szemlélő „nem ért hozzá”. Ha a művészet felette áll a halandónak, akkor nem kell érteni hozzá. Ahhoz sem értünk, hogy befolyásoljuk az arcpirulást, ahhoz sem, hogy bizonyos érzéseket kizárjunk, meg ahhoz sem, hogy ne izzadjunk vagy, hogy ne akadjon el a szavunk. A házépítéshez sem ért mindenki, mégis határozott véleménye van, amint belép az ajtón, vagy már mondjuk a kertben állva is megfogalmazza, mit gondol. Gyenge Scellinggel egyetértve azt gondolja, „a mitológia minden művészet szükséges feltétele és első anyaga”. Újabb érv a mitológia szükségessége mellett! A művészet és a filozófia egymással diszkrét viszonyban vannak — mondja Böhringer — majd folytatja: „Individuumok, amelyek nem egészítik ki egymást, mivel a másik minden egyes tulajdonsága a maga módján megvan bennük. A filozófia és a költészet közötti egységesítő elem — mondja Gyenge — a mitológia. „Ha a filozófia és a művészet viszonya = művészi módon kifejezett filozófia; ez esetben a filozófiát a mitológia körében kívánjuk tárgyalni, így a mitológia sokszerűségében annak egységes alapját keressük, belátván, hogy bölcs dolog elismerni: minden egy — még a mitológián belül is."

Gyenge könyvének fontos pontja, amikor ismét közelebb hozza a mítoszt: mert a mitológiát többnek gondolja egyszerű történetnél, mesénél, hiszen az isteni és az emberi lét közötti lényegi azonosságot mutatja fel. Ahogy a történeteket hozza, magáévá teszi a blumenbergi megállapítást, mely szerint a mítoszban nem lelhető fel kronológia, csak jelenetek, amelyek nem állnak időbeli összefüggésben egymással. A történetek így Gyenge előadásában nem csak az adott képpel, hanem az Ér-mítoszból kiinduló okfejtéseik egymásból következő megállapításaival állnak hol alárendelt (amikor a mítosz a probléma alátámasztására szolgáló igazolásként jelenik meg), hol mellérendelt (amikor maga a mítosz tárgya a problémafelvetés oka) viszonyban. A kötet elején, főképp az egyes viszonyok tisztázása miatt inkább az alárendelt viszony él, hiszen itt a történet azért van, hogy magyarázza a képet és alátámassza a megállapítást. Fordul a kocka a kötet második felénél, amikor Gyenge ténylegesen magát a az egy problémakört bejáró, egy fogalmi körön belül mozgó mítoszt helyezi előtérbe, ezzel egymás mellé helyezi a képet, a történetet és a konklúziót. Erről szól a vágy, a fájdalom, a küzdelem, az egzisztencia, a szenvedély, a téboly mítoszának tárgyalása, melyet nem csak a mesélő stílusa, de a felsorakoztatott irodalmi idézetek is színesítenek, nem beszélve magukról a képekről, amelyek a kötet mellékletében még egyszer, egymás után, csak felsorolásszerűen is megjelennek.

 

Értől Dionüszoszig — zárja könyvét Gyenge — eljut egy mitológiai egységig. Nem kell mentegetőznie, amikor azt mondja, még számos mítoszt lehetne sorolni, ebbe a gondolatmenetbe azonban ez illett. És ha ez nem egy zárt rendszer, akár még folytatni is lehet. Egyszer, valamikor, tovább…

 

Vass Nóra beszélgetése Gyenge Zoltánnal

VN: Könyvében szándékosan nem ejt szót az új mitológiákról. A képek kronológiája is véget ér a 19. századnál. Ez azért van, mert nehezebb beszélgetni a kortárs művekkel, hiszen itt nincs vagy sokkal gyérebb az előzetes ismeret. Ugyanakkor befolyásolás sincs. Vagy ez mégsem igaz? A 20-21. századi művekre is igazak lehetnek az antik filozófiák?

GYZ: Schelling szerint „a mitológia minden művészet szükséges feltétele és első anyaga.” Nem vitás, hogy ebben a körben az antik mitológiára gondolt. Ugyanis bár foglalkozik más mítoszokkal, de azokat vagy szinkretizmusként kezeli, és visszavezeti a kabírok isteneire, vagy pedig nem tartja igazi mitológiának. Ez utóbbiak közé tartoznak a távol-keleti mítoszok, amelyeket inkább történetek laza szövedékének tartja. Véleményem szerint az ún. „új mitológiák” sokszor ugyanebbe a körbe tartoznak; vagyis inkább egzempláris történetek, de nem alkotnak olyasféle rendszert, amely az antik mitológiára érvényes. Éppen azért hatóerejük nem lehet olyan mértékben esszenciális, mint az antik mítoszoké.

Természetesen a mitológia — a látszat ellenére — tovább él a 20-21. században. Sajátos, mert akár tudunk róla, akár nem, jelen van köztünk. Nem csak a művészetben, hanem a mindennapi életben. Hiszen nem biztos, hogy mindenki tökéletesen ismeri Sziszüphosz teljes történetét, de tudja, hogy a sziszifuszi munka mit jelent. A visszajelzések szerint talán ezért kedvelik a könyvet a nem feltétlenül szakmabeliek.

Ami pedig a képzőművészetet illeti (a trecentótól kiindulva), kezdetben a sujet-je vallási téma. Tudjuk, korábban hosszú időn keresztül vita folyt arról, hogy egyáltalán megfelel-e a keresztény tanításnak a képi ábrázolhatóság. Nem vét-e a parancs ellen már maga a kép? Ezt követően a legszűkebb vallási témák (Krisztus, Mária a gyermekkel stb.) ábrázolása után, a szentek élete mellett már megjelenik a mitológia, amely egyébként a reneszánsztól kezdve a barokkon keresztül a romantikáig a festészet kedvelt témája lesz. Vagyis a képben elmesélt történet (mitológia) és a történetté álmodott kép (festészet) kapcsolata igen hosszú időre tekint vissza — most szándékosan nem beszélek a mitológia antik ábrázolásáról — és ez a széles hagyomány az értelmezéseknek, a képről való diskurzusnak kimeríthetetlen lehetőséget nyújt. Kimeríthetetlent, amely szükségessé teszi a szelekciót. 

VN: Manapság gyorsabb ütemben változnak a kommunikációs szokások. A beszélgetés új csatornákon folyik, véleménye szerint ez hogyan befolyásolja a műalkotásokkal történő beszélgetéseinket? Hogyan érinti a mítoszokhoz való viszonyunkat? 

GYZ: Inkább azt mondanám, hogy a kommunikációt számos ponton felváltja az információáramlás. A kommunikáció ugyanis azt feltételezi, hogy az egy inter-szubjektív, kölcsönös viszony, mondhatnám: párbeszéd. Manapság viszont inkább zúdul ránk az információ, az adatok, hírek végtelen halmaza, amellyel sokszor nem tudunk mit kezdeni. Sokan aggódnak, hogy ez egy újfajta analfabetizmust hoz létre. Nincs kétségem, hogy ez bizonyos értelemben így van. Miért vegyünk kézbe könyvet, ha elég beütnünk egy keresőszót a számítógépbe, és azonnal tízezres nagyságú találattal találjuk szembe magunkat? Az egyik fárasztó, a másik célszerűnek tűnik. Ezért az elsőről könnyedén lemondunk. Hogy ezzel ön- és írástudatlanok leszünk, senkit nem érdekel.

Ezzel együtt engem ez nem zavar. A modern korig a népesség elenyésző része tudott írni-olvasni. Szerintem ez most sincs másképp. Mutasson akár mást a statisztika. Mert más a betűk ismerete, és más az olvasás, ahol megértjük a közlést.

A másik: nézzük meg mondjuk az időszaki kiállításokat. Tömegek mennek el, elképesztő jegyárakat fizetnek ki, állnak hosszú sorokban. Ha alapul vesszük Belting fanyalgását, és hozzátesszük, hogy sokan egyfajta sznobizmusból lépnek be a kiállítóterembe, ennek akkor is lehet pozitív hatása. Ha Caravaggio-Canaletto kiállítást (Szépművészeti Múzeum) vesszük, és az előzetes ismerettel, intelligenciával nem rendelkező látogató megnézi Baglione vagy Reni képeit, talán mégis elkezdi érdekelni, hogy mi az, amit ott lát. Mi a földi és égi Ámor lényege, mit takar Atalanté és Hippomenész története? De lehet, hogy ez színtiszta idealizmus. Nem érdekel.

VN: A kötet egyetlen recenzense sem mulasztotta el megjegyezni, hogy ebben a kötetben nincsenek lábjegyzetek. Ezek tönkretennék a „beszélgetést”? Ugyanakkor a hiányuk említése mégis valamiféle olvasói elvárást rejt. Fontolgatta a hagyományosabb, jegyzetes megoldást a kötet írásakor, vagy ez fel sem merült?

GYZ: Eredetileg lett volna egyetlen lábjegyzet, amely megmagyarázta volna, hogy miért nincs lábjegyzet. Aztán ezt túl szemtelennek találtam, és kihagytam. Félreértés ne essék, egyik kezemmel készítem a szakmai, lábjegyzetekkel támogatott írásaimat, a másikkal viszont azokat, amelyeknek nem, vagy nem feltétlenül van közük a tudományossághoz. Legkevésbé a szakmai tolvajnyelvhez. Inkább esszéisztikus vagy szépirodalmi jellegű. A megfordult világ című könyvem (Kalligram, 2012) „szerzője” Pszeudo Kierkegaard, ilyen, de A szépség akarata(Typotex, 2010) fejezete ugyancsak ebbe az irányba mutat. Történeteket szeretnék elmondani, de nem teszek úgy, mintha semmi közöm nem lenne a filozófiához, sőt, csak éppen annak tudományos része (már) kevésbé érdekel. Álláspontom szerint igenis lehet a filozófiáról, lényeges kérdésekről szépen és érthetően írni, csak éppen ez sokkal nehezebb, mint szakirodalmak mögé bújni, és onnan kikukucskálni.

VN: Egy rádióinterjúban is megerősítette, hogy az Ér-mítoszt, ahogy ezt a könyvben is kifejti, alapmítosznak tartja, mert a 21. századi európai embert foglalkoztató kérdésekre adja meg a választ. Hogyan juthat el ez a mítosz a ma emberéhez és vajon a ma embere megérti-e a mítoszban foglaltakat?

GYZ: Az Ér-mítosz két dologról szól, amely minden embert érdekel, akár tudatosul, akár nem. Az egyik a sors kérdése, amely összefügg a szabad cselekedet problémájával, azaz mennyiben tehetem meg azt, amit akarok, és mennyiben vagyok kötve egy olyan törvényhez, amelyről esetleg nincs tudomásom.

bulvár-tudat szintjén ez szinte mindenki számára érdekes. Nem lehetne annyi ezoterikus maszlag könyvformába csomagolva, újságok, műsorok, ezo-marhaságok a média minden szegletében, ha nem érdekelné az embereket, hogy mi és miért történik velük ebben a poszt-világban. Persze számos más összetevője is van, amire most nem lehet kitérni.

A másik a felelősség problémája. Ha olyasvalamitől függ részben vagy egészben az életem, amely rajtam kívül áll, akkor miért ne tehetném azt, ami nekem tetszik, hisz a felelősségem fel sem merül? Vagy mégis felelős vagyok a tetteimért?

Vagyis: igenis érdeklik ezek a kérdések az embereket, jobban vagy kevésbé, de lassan két és félezer éve biztosan, csak az nem biztos, hogy a falusi jósnő erre jobb magyarázatot tud adni, mint Platón. Igaz, itt megint felvetődik az írásbeliség kérdése. De kissé tréfásan azt is mondhatnám, hogy a nagyszerű Typotex Kiadó jóvoltából a könyvben több mint hatvan festmény van, és ugyanennyi színes mellékletben. Aki nem szeret (vagy nem tud) olvasni, vidáman lapozgathatja ezeket az oldalakat. 

VN: Ön szerint a mítosz és a művészet sokat segít abban, hogy életünket egy kicsit visszalassítsuk. De vajon akarjuk-e ezt és mikor következik be a felismerés? Hogyan tudjuk a ma emberét befolyásolni, meggyőzni arról, hogy ez számára jó és alkalmazható módszer a problémák megoldásának egy részére? Egyáltalán kell-e ilyesmiről gondolkodnunk, kell-e nekünk másokat az ügy számára megnyerni?

Nem tudom, de csak gondoljuk meg: egyrészt szeretnénk mindent gyorsabbnak, hisz semmire sincs idő. Menjen gyorsabban a vonat, a busz, az autó, legyen gyorsabb az internet, gyorsabban kapjuk meg a híreket, sőt gyorsabban működjön a WC. A bulvár-tudatot ez nem zavarja, sőt! A „legek” korszakát éljük. Országok versengenek, hogy hol a legmagasabb az épület, hol a leggyorsabb a vasút, hol van a legnagyobb vagy legkisebb ember stb. Miért is? A bulvár-tudat a hírekben ezt vadássza, ezt várja el.

Másrészt az már zavarja, hogy hirtelen úgy érzi, hogy minden végletesen felgyorsult. Még most volt iskolás a gyerek, de lassan már az esküvőre kell készülni. Ha nincs gyerek, akkor azt tapasztalja, hogy most szedte le a karácsonyi díszeket, és lassan vissza kell tenni. (Tavaly én le se szedtem. Nem is tűnt fel a különbség.) Pedig tudni kellene néha megállni. Visszagondolni arra — tudom, ez nehéz —, hogy volt élet az internet előtt, és néha érdemes inkább egy könyvet felütni, mint a keresett kifejezést a gépbe bepötyögni. Nota bene: azért is, mert a könyvekben talán kevesebb a pontatlanság, téves ismeret vagy a hülyeség, mint a neten.

VN: A rejtvény megfejthető, a titok nem, ahogy említi a könyvben. A ma sokszor közömbösnek tartott embere tesz erőfeszítéseket, hogy feltáruljon előtte a titok? Tényleg szándéka lehet visszatérni a természethez „ahhoz az organikus elragadottsághoz, amelyet a múltban a görög már átélt” és képes figyelni és megfelelően cselekedni — ahogy Ön is utal rá a kötet végén, hogy rájöjjön, mindez a jelenben történik?

GYZ: Szókratész azt mondta, hogy a jó tudása a jó tevését jelenti. Azaz, ha tudom a jót, akkor azt fogom tenni. Ma ezt — jobb esetben — a mindennapi tapasztalattal ellentétesnek tartanák, rosszabb esetben őrültségnek.

Arisztotelész szerint az ember természete szerint törekszik a tudásra. Erről ugyanazt mondanák. Egyetemi oktatóként sokszor magam sem tudnék ellene hathatós érvet felhozni. Azonban minden esetben a télosz, a cél számít. Hisz feltehetném a kérdést: ha a tanár nem hisz abban, hogy tanításával mégis átadja a tudást, a mérnök abban, hogy mégis értékelik képességeit egy híd építésekor, a közgazdász, hogy mégis odafigyelnek rá, amikor a monetáris politikát kialakítják, akkor miért csinálja, amikor a tevékenységének nincs értelme? Még akkor is, ha a mindennapi tapasztalat ennek ellentmondani látszik.

De ha megfelelő módon, odafigyeléssel teszi, amit tesz, a másikra figyelve, vagy úgy ír, hogy az érdekes legyen, akkor a fenti idealisztikus, idióta és nagyon szép kijelentések értelmet nyerhetnek. A megfordult világ vagy A kép és mítoszbemutatóin ezt sokszor megtapasztaltam. A görögökhöz visszatérni nem lehet, nem érdemes, a visszasóvárgás értelmetlen. Ám a titok itt is jelen van, az élmény lehet organikus, ha a tárgya más is, mint amit a görögök átéltek (amiről persze csak sejtésünk lehet), csak — amint mondtam — meg kell kicsit állni, nagy levegőt venni, vagy egyszerűen elengedni a soros metrót (képletesen értve). Hagyni, hogy a titok megnyilvánuljon. Platón a híres Hetedik levélben arról beszél, hogy a végső belátás leírhatatlan (agrapha dogmata). Nincs és nem is lesz róla semmiféle könyve. De — teszi hozzá — az érte végzett szakadatlan munka során hirtelen feltűnik, felvillan a lélekben. Ezt tapasztaljuk, amikor egy műalkotás, legyen az egy könyv, egy zenemű vagy egy színházi előadás, hatással van ránk. Még ha nem is tudunk számot adni annak a természetéről. Akkor a titok mutatkozik meg. Csak hagyjuk. És ne mindig a rejtvény megfejtésével foglalkozzunk.

 

Vass Nóra

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK