Gyenge Zoltán Kép és mítosz című monográfiája már az első oldalakon lebilincseli olvasóját, nem csupán stílusával – ami olykor mulattat, olykor felkavar –, hanem a téma újszerű megközelítésével is. Nemcsak az a célja, hogy összevesse, elemezze, bemutassa a görög mitológiát és annak képi ábrázolásait, hanem meg akarja nekünk mutatni azt is, hogy miért fontos és élő ez számunkra – miközben saját elmondása szerint ő csakis kérdez. Művét rögtön egy, a gyanútlan olvasó számára sokkolónak tűnő gondolattal kezdi: az ismeret az ember számára nyíltan el nem érhető. Az ismeret nem megszerezhető – folytatja Gyenge –, de a művészet és a mítosz a segítségünkre siet, burkoltan magukba rejtik az igazságot, a valóságot.

A szerző ahhoz, hogy megvilágítsa a mitológia lényegét, a Platón Államában szereplő Ér-mítoszt veszi elő, és tárgyalja részletesebben. Ér elesik egy háborúban, majd halálát követően, tizenkét nap múlva feléled, és elmondja, mit látott a túlvilágon. A lelkek hosszú menetelés után egy oszlopszerű fényhez érnek, benne feszülnek az ég kötelékei, és végükre kötözve lóg Ananké orsója. A lelkek itt összesereglenek, a Moirák elé járulnak, majd egy kikiáltó Lakheszisz öléből sorshúzó cserepeket vesz ki. A lelkek itt saját sorsukat választják meg, ami aztán meghatározza későbbi életüket. Tehát az ember szabadon dönthet, de mégis egy felette álló erőtől függ, ami meghatározza tetteinek kimenetelét. Ez az emberi szabadságba ágyazott rejtett szükségszerűség. Ahogyan láthatjuk, a szabadság a görögök számára nem ellentéte a szükségszerűségnek, hanem összhangban áll vele. Miután a Moirák kiszövik a sors fonalát, a lelkek a Léthé síkjára mennek, ahol isznak az Amalész vizéből, amitől mindent elfelejtenek, majd elsodródnak, és megszületnek. Gyenge Zoltán kétféle felejtésről beszél: az egyik az empirikus, a mindennapiság világához kötött felejtés, melynek az értelem a mozgatórugója. Itt viszont a második, az intelligibilis felejtésről, a sors érzékileg fel nem fogható elfelejtéséről van szó. Ez a sors kegye: „a vég bekövetkezése biztos, a módja és ideje bizonytalan” (34). Életünk során sorsunk elrejtőzik szemünk elől, de a jelekből felismerhetjük, ilyen alkalmakkor csak egy villanásra szakad fel a felejtés, de az igazsággal találkozunk. A mítosz is ilyen jelek, szimbólumok sokasága. Feladata – miként a művészetnek is – az igazság felfedése, „az igazságnak a sorsszerű megmutatkozása az érzékelhető, immanens világban”. (41.)

Miután a szerző a mítosz feladatát, lényegét, „fogalmát” feltárta, a második nagy fejezetben a mítosz(ok) értelmezési lehetőségeit, a filozófia és a mitológia kapcsolatát veszi górcső alá. Röviden beszámol a mítoszok történeti felfogásáról, de ez az értelmezés egyértelműen távol áll Gyenge Zoltántól. A Robert Graves nevével fémjelzett irányzat tudományos alapokon vizsgálja a mítoszt, „adott kor adott népcsoportjában megtörtént események csodás mesékben való leképződéseinek” (49.) tartva őket csupán. A filozófiai aspektus ettől merőben eltérő képet mutat. Azt mondhatni: ahol véget ér a történeti szemlélet, ott kezdődik a filozófiai elmélkedés.

A filozófiai mítoszfelfogás már a romantika korában, Schellingnél felbukkan. A mítosz mint a poézis kezdete jelenik meg, és a romantika nagy alakjai mind a mitológiában látják meg azt, ami újra összefoghatja az emberiséget, mint egykor a vallás. Schelling – ellentétben Gravesszel – a mitológia egyetemességét hangsúlyozza: minden mitológiában van valami egységes, valami univerzális. Minden mitológia lényege a küzdelem, melynek kimenetele bizonytalan. A mítosz lényegi azonosságot mutat fel emberi és isteni lét között, ugyanakkor a természeti és a társadalmi ember között is közvetítő szimbolikus struktúra. A misztérium a rítus formájában mutatkozik meg, mivel ami ki nem mondható, ésszel föl nem fogható, azt csak felmutatni lehet. A mítosz egy olyan alap, mely nem meghatározható, nem tudott, de minden mást megelőz, mindent feltételez, de őt nem feltételezi semmi sem. A mítoszra szüksége van az embernek, mivel ember-létünk lényeges elemeit nem mondja el semmi más. A mítosz üzenete: az igazság az emberi természetben van, ami viszont ki nem mondható, de elmesélhető.

Mítosz és idő kapcsolatának szerzőnk külön fejezetet szentel. Szerinte a mítoszban nincs kronológia, „az idő indifferens a mitológiai történés számára” (72). Az események nem az időben történnek, de nem is időn kívüliek: a pillanatban történik minden. Az emberi időbe vetettség és az isteni időn kívüliség között a pillanat a kapocs: „az időben létező időn kívüli” (72). Ezt a gondolatot szerzőnk Tiziano Bakkhosz és Ariadné című festményével mutatja be. „A képen az uralkodó elem a pillanat.” (66.) Ariadné Thézeusztól elhagyatva bolyong Naxosz szigetén, mikor Bakkhosz féktelenül tivornyázva arra jár, és egyből beleszeret a lányba. A festmény azt a pillanatot ábrázolja, mikor meglátják egymást. A képre a dinamizmus jellemző, az isten szinte „berobban a földi világba” (66).  Bakkhosz közvetítő istenség: egyszerre földi, mivel „az élvezetek par excellence emberi vágyakat fejeznek ki” (66.), de ugyanakkor égi is.

A mítosz elbeszél, de egyben koncentrál is: archetípust hoz létre.   Gyenge Zoltán a mű hátralévő részében ilyen archetípusokat mutat be. Ilyen aspektusból ismerhetjük meg Erósz, Prométheusz, Sziszüphosz, Nárcisz, Héró és Leander, Philémon és Baukisz, Kasztór és Polüdeikész, valamint Dionüszosz alakját – ezek közül az archetípusok közül alább csak néhányat ismertetek részletesebben.

Az ember lényegének megfogalmazásakor gyakran az értelmi képességeket emeljük ki, az érzelmeket a háttérbe szorítjuk. Azonban a mítoszok az emóciókkal foglalkoznak, a szenvedélyt emelik a középpontba. A vágy, a szenvedély mítoszát Erósz alakján keresztül fejti ki Gyenge. Ebben az esetben nem csupán a szerelemről és a testi vágyról van szó. Erósz alapvető szervező erő, már a teremtéskor szerepet kap: a legősibb létező. Ugyanakkor újjászületik a mindennapokban, létrehozó és újrateremtő erőt hoz magával: a vágyat. Erósznak eleinte, a teremtéskor nincs még személyisége. A Gigantomakhia során már megfoghatóbb alakja van, végül nevetséges irányba fordul, rakoncátlan kisfiúként, Ámorként jelenik meg. Csak később találkozunk végzetszerű alakjával: önkényes folyamatok kusza szövedékét idézi elő. A szenvedélynek azonban van egy platóni oldala is: a lélek isteni természetű, de lezuhan az anyagi világba, és elfelejti eredetét. A szenvedély az, ami eloszlatja a felejtés ködét, és a lelket már csak a visszatérés vágya tölti be. Ebben az esetben isteni megszállottságról van szó, mikor az addig igaznak hitt világ elemeire esik szét. Gyenge Zoltán találó hasonlattal mutatja be a folyamatot: a test kagyló, mely magába zárja a lelket, amit csak a halál szabadíthat ki. A gyöngy – a szerelem – a kagylóban születik, amibe bele is pusztul, szétfeszíti a kagyló héját, szorít és fáj, de „nem tehet ellene semmit, ami pedig gyönyörrel tölti el” (100). Erósz megragadja a lelket, de nem tudni, milyen erőket szabadít fel: teremt vagy rombol. Platón szerint a lélek ilyenkor szárnyat bont, ami egyszerre kín és vágyódás, de ugyanakkor hihetetlen lelki energiákat szabadít fel. Erósz hatására az értelem embere a filozófia felé fordul: mivel „a szépség szeretője a filozófia szerelmese” (115). A szenvedélyes gondolkodás során felvillan a szikra, melynek fényénél belátásra juthatunk. Lehet, hogy Erósz teljes egészében megragadja a lelket, és nem engedi, de nélküle létezni értelmetlen és „nyomorúságos” (115).

A fájdalom archetípusa Prométheusz. Bűne, hogy ellopta a tüzet az emberek számára. A tűz, a fény a tudást jelenti, lehetőséget az isteni tudás megszerzésére. Ezért bünteti Zeusz olyan szigorúan Prométheuszt. Vagy mégsem? Mi válthatta ki Zeusz kegyetlen dühét? Gyenge Zoltán magyarázata: Prométheusz titán volt, az istenek előtti korból származó lény, aki nem akart Zeusz előtt fejet hajtani. Ismerte a jövőt, képes volt jósolni, és látta az istenek sorsát is. Tudta, hogy Thetisz leendő fia hatalmasabb lesz apjánál, ami azért volt fenyegető veszély, mert Zeusz akarta őt feleségül venni. Zeusz nem ismerte sorsát, viszont tudta, hogy Prométheusz birtokában van ennek a tudásnak. Csakhogy Prométheusz nem akarta felfedni a jövőt, mivel ezzel elvesztette volna szabadságát, behódolt volna Zeusznak. Ez az oka a kegyetlen büntetésnek, ezért kell ilyen iszonyatos fájdalmakat elviselnie Prométheusznak. A titán azonban a fájdalom ellenére sem adja fel szabadságát, hiszen nélküle nincs értelme az életnek.

Nárcisz az egzisztencia archetípusaként jelenik meg. Talán mindenki ismeri Nárcisz történetét, az ifjúét, aki meglátva a tükörképét, beleszeret önmagába. Ennek a pillanatnak a filozófiai jelentőségét boncolgatja a könyvben Gyenge Zoltán. Ez az a pillanat, mikor hegeli értelemben véve a megismerő rádöbben, hogy ő és a megismert egy és ugyanaz: „annak felismerése, hogy a »más« – »én« vagyok” (173). Mikor Nárcisz elutasította Ekhó szerelmét, a földi múlandóságtól fordult el, és az örök szépséget választotta. A szerelem végességének elvesztése fájdalommal jár, de ugyanakkor gyönyört is okoz, így lehet megőrizni örökre a szenvedély érzését. Ez egyfajta teremtő, alkotó magány, melyben azonban nincs egyedül, hiszen vele van az eszme és önmaga. Abban a pillanatban, mikor Nárcisz meglátja önmagát, az immanens realitás (mely az általánoshoz köthető, és az idő szabályai érvényesek rá) és a transzcendens realitás (melyhez az időn kívüli pillanat és az örökkévaló kapcsolódik) egymásnak feszül és egybeolvad. Ez „a sóvárgás vége, a megnyugvás kezdete” (183.): Nárcisz halála.

Az utolsó archetípus, akivel Gyenge Zoltán külön foglalkozik művében Dionüszosz, aki a tébolyt és a megszállottságot testesíti meg. Születéséről több történet is szól: Zagreuszként Perszephoné és Zeusz gyermeke, akit Héra parancsára a titánok széttépnek, de Rheia feléleszt; Dionüszoszként Szemelé és Zeusz gyermeke, akit születése előtt kivágnak anyja méhéből, és Zeusz hordja ki, majd egy kecske neveli fel; Jakkhoszként pedig Démétér és Zeusz fia, az eleusziszi misztériumok főszereplője. Az első alakja a halottak világához tartozik, a múlt megjelenítője, második alakjában már kilép az alvilágból, a bor és szőlő ura, a jelen megtestesítője, míg az utolsó, harmadik formája egy új korszak kezdetét jelöli, „az eljövendő, a megszabadító és megtartó istenség” (209.), a jövő. Azt látjuk tehát, hogy személyében egyesül a három idősík, igazi egységesítő isten. Emiatt és közös tulajdonságaik miatt is gyakran vonnak közte és Krisztus között párhuzamot. Dionüszosz tébolya igazán Apolló letisztultságával ellentétben értelmezhető. Az apollói művészet valójában elkendőzi a lét igazságát, borzalmát: az „álom” művészete áll szemben a „mámor” művészetével. Az apollói világra azért van szükség, hogy elviselhetőbbé tegye az életet, de ezt a fátylat gyakran áttöri a dionüszoszi világ: a vágy, a mámor és az érzelmek. A művész, a „szépség szerelmese” (216.) ezt látja meg, és ez az állapot többé nem is változik meg, nincs visszatérés, ez a téboly. A tébolyult látja meg az élet valóságát, a vágy, a szenvedély tombol benne, „a szenvedély szenvedélyes akarása” (225.), így képes alkotni. E nélkül csak szürkeség és mindennapiság az élet, nem ér semmit.

Gyenge Zoltán nem zárja le művét egyértelműen, függőben hagyja a gondolatmenetet, párbeszédre hív, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy hagyja, hadd „essen le” mindenkinek szépen lassan a tantusz. Műve elején ígéri, hogy „csakis kérdez”, így aztán a választ nem is kapjuk meg, de vezérfonalat ad ahhoz, hogy megtaláljuk azt magunktól is. Eközben nem leplezi érzelmeit, nem rejtőzik el az objektivitás mögé. Sőt! Szubjektívan nyilatkozik mindenről és ennek beismerésével állítja az olvasót maga mellé. Olykor mulatságos, máskor megdöbbentő mélységeket tár fel előttünk. Nem tudja az olvasó, hogy miért is könnyezik: a nevetéstől vagy a kilátástalanságtól.

A mű végére érve egy szövevényes kép rajzolódik ki előttünk, egy kép, amit a múltban a görögök már megéltek, és ami most is érvényes. Tulajdonképpen a bemutatott archetípusok mind ugyanoda vezetnek, a sok kis ér egy nagy tóba érkezik: az életnek csak akkor van értelme, ha szenvedéllyel éljük. Ha merünk szabadok lenni, ha merünk „mások” lenni, és bele merünk pillantani a lét feneketlen sötétségébe, ha nem fordítjuk el fejünket az iszonyattól, hanem bátran a szemébe nézünk, és elfogadjuk létét. Gyenge Zoltán könyve árulkodik: borítóján Caravaggio Nárcisz című festménye látható. Tragédia a tükörben. A pillanat, mikor szembesülünk az igazsággal – akár a mítosz, akár szerzőnk műve révén –, belepillantunk a tükörbe, és a felismerés, mikor rájövünk, hogy amit látunk, a mi sorsunk is, amit látunk, mi vagyunk. És a borzalom ellenére mégis elfogadjuk azt.